Mo Ran három napon keresztül döglött halként hevert az ágyban. A sebei épphogy begyógyultak, amikor arra utasították, hogy menjen a Vörös Lótusz Pavilon poklába dolgozni.
Ez szintén a büntetésének része; Mo Ran nem hagyhatja el a hegyet, viszont nem is ülhet tétlenül. Így mindenféle kisebb-nagyobb házimunkát kellett végeznie a szektában.
Ilyen munka volt például, hogy segít a konyhás néninek mosogatni a Mengpo Teremben, letörölgeti a Naihe híd oszlopain lévő háromszázhatvanöt kőoroszlánt, iratokat másol, stb.
De mi is pontosan a Vörös Lótusz Pavilon? A gonosz Chu Wanning otthona, az elátkozott hely, amit mindenki csak Vörös Lótusz Pokolként emleget.
Nem sokan vannak Sisheng-hegyen, akik megfordultak ott. Azok, akik igen, egytől egyig törött lábbal vagy karral tértek vissza.
Emiatt a Vörös Lótusz Pokol mellett Chu Wanning otthonának volt még egy igen találó gúnyneve: Törött Lábak Pavilonja.
A tanítványok közt keringett egy bizonyos vicc: “A pavilon egy szépséget rejt, a szépség kezében Tianwen. A törött lábak kapujánál te is megérezheted a csontjaid törésének kínját. Ha a meridiánjaid szétrobbantására vágysz, Yuheng mester csakis rád vár.”
Volt egyszer egy tanítványlány, aki a halál képébe röhögött, és akinek a bujasága az egekbe szökött. A Yuheng mester szépségére áhítozott, és egy holdfény nélküli éjszakán beosont a déli csúcsra, és felugrott a tetőre, remélve, hogy meglesheti a mestert fürdőzés közben.
Az eredmény nyilvánvaló volt. A harcosnőt Tianwen az élethalál küszöbére kísérte, és több mint száz kínkeserves napra ágyhoz lett kötve.
Chu Wanning pedig kijelentette, hogy ha még egy behatolást tapasztal, azonnal ki fogja szúrni a betolakodó szemét.
Értitek már? Micsoda faragatlanság! Micsoda érzéketlenség! Micsoda megvetendő férfi!
A szektában sok olyan naiv és ostoba fiatal lány volt, akik azt hitték, hogy Yuheng mester megszánja őket, és kegyelmet mutat feléjük, csak mert lányok, és vakmerően kuncogtak és csipkelődtek, hogy felkeltsék a figyelmét. Ám miután a mester megostorozta azt a bűnös lányt, senki sem mert többé kikezdeni vele.
Yuheng mester nem kivételezett, amikor a büntetés kiosztására került sor, egy rendes úriember egyetlen tulajdonságát sem mutatta. A helyes arcán kívül semmi más elfogadható nem volt benne – a szekta tanítványai így ítélték meg.
A kis üzenethozó shidi együttérző tekintettel nézett Mo Ranra, és bár megpróbálta visszafogni magát, végül nem sikerült.
– Mo-shixiong…
– Hm?
– …Yuheng mester olyan nehéz természetű, senki sem képes sértetlenül elhagyni a Vörös Lótusz Pavilont. Miért nem próbálod azt mondani, hogy a sebeid még nem gyógyultak meg, és könyörögsz Yuheng mesternek, hogy inkább had mosogass?
Mo Ran hálás volt a shidi együttérző, buddhai szívéért, de mégis elvetette az ötletet.
Könyörögjön Chu Wanningnak?
Kérlek. Nem akart még egy kört Tianwennel.
Így nagy erőfeszítések árán sikerült felöltöznie, és vonakodva elvonszolta nehéz végtagjait a Sisheng-hegy déli csúcsához.
Vörös Lótusz Pavilon, Vörös Lótusz Pokol. Chu Wanning otthonának száz mérföldes környékén egy lélek sem volt.
Senki sem merte megközelíteni az élőhelyét; Chu Wanning szörnyű ízlése és kiszámíthatatlan vérmérséklete arra késztette a szekta tagjait, hogy távol tartsák magukat, és csak tisztelettel figyeljék.
Mo Ran szintén egy kicsit ideges volt, mivel nem tudta, mivel fogja Chu Wanning megbüntetni. A gondolatai végig vadul szárnyaltak a déli csúcshoz vezető útján. Miután elhagyta a sűrű bambuszligetet, élénk, karmazsinvörös lótuszok tengere jelent meg előtte.
Még kora reggel volt; a nap még csak most emelkedett fel keletről, ragyogó fényével megvilágítva a horizontot. A tó összekötötte a felszínén virágzó karmazsin lótuszok mezejét a tűzvörös égbolttal, elnyelték és visszatükrözték egymást, megnövelve pompájukat, és lenyűgöző látványt kínálva. A tó fölött egy kanyargó híd vezetett a csendes eleganciában álló pavilonhoz. Az emögött elterülő hegyi tájképen a csobogó vízesésből a vízcseppek jégkristályként hullottak a lenti sziklákra, ködfelhőt alkotva, melyen átsütött a napfény, és lélegzetelállító békét árasztott.
Mo Ran véleménye erről ez volt:
Ugh.
Lehet bármilyen gyönyörű, ahol Chu Wanning él, az számára csakis UGH lehet!
Nézd, milyen túlzottan pazar, milyen feleslegesen bőséges! A tanítványok szállása szűkös, és minden szoba olyan kicsi. De nézzük csak a Yuheng mestert; egyetlen személy egy egész hegycsúcsot elfoglal, még három tavat is ásott, amit beültetett egy rakás lótusszal. Jó, rendben. Ezek egyedi lótuszok, és ritka gyógyszert lehet készíteni belőlük, de…
Mindegy, akkor is bántja a szemét. Tényleg nagy kár, hogy nem gyújthatja fel és égetheti porig az egész pavilont!
Nos, a morgolódás csak morgolódás marad. Mivel most csak tizenhat éves, képtelen szembeszállni Shizunnal, így Mo Ran megállt Chu Wanning otthonának bejárata előtt. Mosolyt erőltetett az arcára, és gyomorforgatóan édes hangon alantas szolgának tettette magát.
– Üdvözletem Shizunnak.
– Mn. Gyere be!
A házban hatalmas felfordulás volt. A hidegvérű démon, Chu Wanning hófehérbe öltözött, a köpenyének gallérja szorosan a nyakánal volt összefogva, mely aszketikus és szemérmes érzést keltett. A haja ma magasan lófarokba volt kötve, és az alkatrészekkel beterített padlón ült, egy pár fekete, fémkesztyűvel a kezén, a foga között pedig egy ecsettel.
Egy érzéstelen pillantást vetett Mo Ranra, majd az ecsettel a szájában, tompult hangon így szólt:
– Gyere ide!
Mo Ran odament.
Ami kissé nehéznek bizonyult, mert már alig maradt egy lépésnyi hely a házban; tervrajzok, törött fadarabok és fémalkatrészek voltak mindenfelé szétszórva.
Mo Ran szemöldöke megrándult. Az előző életében sosem járt Chu Wanning szobájában. A tudat, hogy ez a kifinomult, jóképű férfi ekkora rendetlenségben élt… valóban leírhatatlan érzés.
– Shizun, mit csinálsz?
– Éjjeli Őr.
– Mi?
Chu Wanning kissé rosszkedvű volt, talán azért, mert nem volt könnyű egy ecsettel a szájában beszélni.
– Éjjeli Őr.
Mo Ran némán végignézett a padlón heverő alkatrészeken.
A Shizunja a Chu-zongshi névvel is rendelkezett, mely nemcsak egy üres cím volt. Igazság szerint Chu Wanning egy tiszteletre méltó férfi; akár a három szent fegyverét, akár a védőpajzsjavító képességét, akár a mérnöki tudását említjük, mind megérdemli a “hegy legmagasabb csúcsa” nevet. Ezért is lehetséges, hogy nem számít, milyen rossz természetű, vagy hogy milyen nehéz a kedvében járni, mindegyik kultivációs szekta versengett érte.
Ezt az Éjjeli Őrt Mo Ran nagyon is jól ismerte.
Egy mechanikus páncél, amit Chu Wanning talált fel; olcsó, de erős és hatásos harcos, amely képes megvédeni az alsó kultivációs világban élő átlagembereket az éjszakai démontámadásoktól.
Az előző életében majdnem minden háztartásban volt egy elkészült Éjjeli Őr. Mindegyik páncél ára egy seprűvel volt egyenlő, és sokkal hatékonyabb volt, mint az ajtókra kiakasztott, vicsorgó házőrzők képe.
Az Éjjeli Őrök még Chu Wanning halála után is védelmezték azokat a szegény családokat, akik nem engedhették meg maguknak a kultivátorok szolgálatait. Ez a szívből jövő törődés összehasonlítva azzal a közömbösséggel, amelyet a tanítványai felé mutatott… heh, csupa ellenszenvvel töltötte meg Mo Rant.
Mo Ran leült, és egy befejezetlen Éjjeli Őrt nézegetett, miközben a múlt eseményei átsuhantak a fején. Nem tudta visszafogni magát, és felvett egy Éjjeli Őr ujjat, hogy jobban megnézze.
Chu Wanning összeillesztette a kéz részeit, és végre lett egy szabad keze, hogy kivegye a szájában lévő ecsetet. Egy szúrós pillantást vetett Mo Ranra:
– Ne nyúlj hozzá, épp most olajoztam meg.
– Oh… – Mo Ran letette az ujjat, és elrendezte a gondolatait. Továbbra is az aranyos és ártalmatlan szerepét játszva, vidám mosollyal megkérdezte:
– Shizun azért hívott ide, hogy segítsek valamiben?
– Mn – mondta Chu Wanning.
– Mit csináljak?
– Takarítsd ki a házat!
Mo Ran mosolya az arcára fagyott, és körülnézett a szobában, ami olyan volt, mintha egy földrengés söpört volna végig.
….
Chu Wanning egy zseni, ha varázslatokról van szó, de egy idióta, ha a mindennapi életről.
Miután Mo Ran feltakarította az ötödik összetört teáscsészét, aminek a szilánkjai a földön hevertek, már nem bírta tovább.
– Shizun, mikor takarítottál utoljára? Jó ég, micsoda kupi!
Chu Wanning épp egy tervrajzot vizsgált, és fel sem nézett, mikor meghallotta a kérdést.
– Talán egy éve.
Mo Ran: “……………..”
– Hol szoktál aludni?
– Mi? – A tervrajz hibás volt, Chu Wanning pedig egyre zabosabb lett, mikor megzavarták. A hajába túrt, és idegesen válaszolt: – Természetesen az ágyon.
Mo Ran egy pillantást vetett arra a bizonyos ágyra, amelyen különböző készülékek és félkész szerkezetek tornyosultak. Ezen kívül fűrészek, fejszék, sarlók és egyéb rendkívül éles, fémesen csillogó szerszámok is voltak rajta.
Csodálatos. Hogy képes ez az ember úgy aludni, hogy közben nem nyesi le a fejét?
Fél napi kemény munka után három lapátnyi koszt és fűrészport takarított fel a padlóról. Több mint tíz fehér rongy vált teljesen feketévé, miután letörölgette a polcokat. Délre még csak a szoba fele volt rendben.
Kibaszott Chu Wanning. Tényleg egy gonosz hárpia.
Egy szoba kitakarítása elsőre nem tűnt súlyos büntetésnek, és ha bárki meghallaná, túlságosan megerőltetőnek sem. Viszont ki gondolná, hogy ezt a pokoli helyet kell felsöpörni, amit már háromszázhatvanöt napja nem takarított ki senki? Nem számít, hogy Mo Ran tele volt ostorcsapásokkal, ez a fárasztó kínzás akkor is az életének szélére sodorná, ha teljesen egészséges lenne!
– Shizun…
– Hm?
– Ez a kupac ruha… – Valószínűleg már három hónapja ott áll.
Chu Wanning végre összerakta az Éjjeli Őr karját. Megmasszírozta a zsibbadt vállát, felnézett a szennyeskosárban hegyként tornyosuló ruhákra, és nyugodtan így szólt:
– Majd én kimosom őket.
Mo Ran fellélegzett. Hála az égnek. Ám aztán egy kicsit kíváncsi lett:
– Mi? Shizun tudja, hogy kell mosni?
Chu Wanning egy pillantást vetett rá, majd sértődötten válaszolt:
– Milyen nehéz lehet? Csak bedobod a vízbe, áztatod egy kicsit, aztán kiteríted száradni, és kész.
– … – Tényleg. Mit szólnának ehhez a hölgyek, akik titkon imádják és csodálják Chu-zongshit? Mo Ran teljes szívéből hitte, hogy ennek a férfinak csak a külseje szép, minden más visszataszító és undorító. Ha ez kiderülne, hány gyengéd szív törne darabokra?
– Késő van. Menjünk az étkezőbe, a többit megcsinálhatod, ha visszajöttünk.
Mengpo Teremben nagy volt a sürgés-forgás. Sisheng-hegy tanítványai három-öt fős csoportokban jöttek ebédelni. Chu Wanning néhány ételt helyezett a fatálcájára, és leült egy csendes sarokba.
Az öt méteres környezete teljesen üres volt.
Senki sem mert Yuheng mester közelében ülni, hátha valami felbosszantja, és Tianwen előjön egy ostorozásra. Chu Wanning tisztában volt ezzel, ám egyáltalán nem törődött vele. Fagyos szépségként ült magában, és kifinomultan fogyasztotta el az ebédjét.
A mai nap viszont egy kicsit más volt.
Mo Ran vele együtt érkezett, így természetesen vele kellett maradnia.
Mindenki tartott Chu Wanningtól, és Mo Ran sem volt kivétel. De ő legalább már egyszer meghalt, így annyira mégsem félt Chu Wanningtól.
Különösen miután az első találkozásuk borzalma elhalványult, és az előző életében Chu Wanning iránt táplált gyűlölete lassan újra feltört benne. Mi van, ha veszedelmes? Az előző életében mégis Mo Ran keze által halt meg.
Mo Ran leült vele szemben, és békésen eszegette az édes-savanyú oldalast. Csámcsog, csámcsog, gyorsan megjelent egy kisebb csontkupac.
Chu Wanning hirtelen lecsapta az evőpálcikáját.
Mo Ran pislogott.
– …Nem tudsz csukott szájjal enni?
– Hogy lehet csukott szájjal oldalast enni?
– Akkor ne egyél oldalast!
– De szeretem az oldalast.
– Akkor tűnj innen, és egyél máshol!
A vitájuk egyre hangosabb lett, és néhány tanítvány máris bámulni kezdte őket.
Mo Ran elnyomta a késztetést, hogy Chu Wanning fejére borítsa a tál ételt. Összehúzta a zsírtól fénylő ajkait. Egy kis idő után pedig bájos mosolyra húzta őket.
– Shizun, ne olyan hangosan! A többiek ki fognak nevetni, ha meghallanak minket.
Chu Wanning mindig is könnyen zavarba jött, és a hangja el is halkult, ahogy csendesen így szólt:
– Takarodj!
Mo Ran olyan hangosan nevetett, hogy majdnem leesett a székről.
Chu Wanning: “……………..”
– Ah, ne nézz így rám, Shizun, egyél csak nyugodtan. Megpróbálok halkabban enni.
A szórakozás után Mo Ran visszatért a kedves és szófogadó színjátékához, és tényleg nem evett olyan hangosan.
Chu Wanningot nem lehetett kényszeríteni, de meg lehetett győzni; mikor látta, hogy Mo Ran azt teszi, amit mondott, egy kicsit megnyugodott, és már nem tűnt olyan keserűnek és utálatosnak. Lehajtotta a fejét, és ismét elegánsan ette a zöldségekből és tofuból álló ebédjét.
Ez a béke nem tartott sokáig, mikor Mo Ran ismét illetlenül kezdett viselkedni.
Maga sem tudta, miért csinálta; csak annyit tudott, hogy mindig, mikor ebben az életben meglátta Chu Wanningot, így vagy úgy, de fel akarta idegesíteni.
Így Chu Wanning arra lett figyelmes, hogy bár Mo Ran már nem csámcsogott, most puszta kézzel evett, az ujjairól pedig csöpögött a szósz és a zsír.
A Chu Wanning halántékánál lévő erek kidülledtek dühében, ahogy megpróbálta elviselni.
Nem nézett Mo Ranra többet, és a saját ételére koncentrált.
Talán azért történt, mert Mo Ran túlságosan élvezte az evést, ám teljesen megfeledkezett az asztali illemről, és a lerágott csontot csak úgy Chu Wanning táljába dobta.
Chu Wanning rámeredt a megrágcsált oldalas csontjára, és a levegő rémisztő sebességgel, látványosan megfagyott körülötte.
– Mo Ran…!!!
– Shizun… – Mo Ran kissé megijedt, de még ő maga sem tudta, hogy ebből mennyi a valóság, és mennyi a színlelés. – Ezt… öh, nem direkt csináltam.
Na, persze.
– ….
– Ne haragudj, máris kiveszem.
Ezután tényleg odanyúlt az evőpálcikájával, és gyorsan Chu Wanning táljába tette őket, hogy kiemelje a szemet szúró csontot.
Chu Wanning arca elkékült; úgy látszott, mint aki menten elájul undorában.
Mo Ran megrebegtette a szempilláját, a kifinomult arcvonásai egész szomorúnak tűntek, mintha őt érte volna sérelem.
– Shizun tényleg ilyen visszataszítónak talál?
– ….
– Shizun, tényleg sajnálom.
Felejtsd el.
Gondolta magában Chu Wanning.
Szükségtelen a kisebbel vitatkozni.
Elvetette a késztetést, hogy előhívja Tianwent, és móresre tanítsa Mo Rant, viszont az étvágya teljesen elment. Felállt.
– Jóllaktam.
– Mi? Csak ennyit eszel? Shizun, alig ettél valamit.
– Nem voltam éhes – mondta Chu Wanning fagyosan.
Mo Ran belül repesett az örömtől, kifelé viszont csupa mézesmázos szavak jöttek.
– Akkor én sem eszek többet. Menjünk vissza a Vörös Lótusz Po- khm, a Vörös Lótusz Pavilonba.
– Együtt? – Chu Wanning gyűlöletes tekintettel meredt rá. – Nincs semmilyen “mi”. A rangidősek és a fiatalok közt van egy határ és egy rendszer. Vigyázz a szádra!
Mo Ran értelmesen válaszolt, a szeme mosolyra fakadt, mint aki okos, szófogadó és imádnivaló.
Belül viszont azt gondolta: rangidősek és fiatalok? Vigyázzak a számra?
Heh, ha Chu Wanning tudná, mi történt az előző életében, ő is rájönne, hogy végül ebben a világban csakis ő, Mo Weiyu a felsőbbrendű.
Mindegy, hogy Chu Wanning milyen nemes, arrogáns és páratlan, végül nem lett más, mint sár Mo Ran csizmája alatt, és csakis Mo Ran kegyelme tartotta életben.
Mo Ran felgyorsította lépteit, hogy utolérje Shizunt, és közben továbbra is ragyogóan mosolygott.
Ha Shi Mei a szívének tiszta fehér holdvilága, akkor Shizun a szálka a torkában. Vagy kihúzza, és összetöri, vagy lenyeli, és hagyja, hogy a gyomorsav elintézze.
Ebben az újjászületett életben bárkinek meg tud bocsátani.
De Chu Wanningnak sohasem lesz képes.
Viszont úgy tűnt, Chu Wanning sem akarta ilyen könnyen elengedni.
Mo Ran a Vörös Lótusz Pokol előtt állt, és az ötven, tízsoros könyvespolcot bámulta, mintha biztosan félrehallott volna valamit.
– Shizun, mit… mondtál?
– Törölgesd le az itt lévő összes könyvet – válaszolta Chu Wanning közömbösen.
– ….
– És készíts egy leltárt.
– ….
– Reggel leellenőrzöm.
– !!!
Mi a franc?!!! Egész éjszakára a Vörös Lótusz Pokolban ragadt??
De már megbeszélte Shi Meijel, hogy ma este kicseréli a kötéseit!!!
Kinyitotta a száját, hogy alkudozzon, de Chu Wanning ügyet sem vetett rá, a ruhaujjának egy lendítésével hátat fordított, és visszament a dolgozószobába, még az ajtót is becsukta maga után.
Tehát az esti randevú törölve, Mo Ran pedig mélyen a Chu Wanning iránti gyűlöletébe zuhant… legszívesebben elégette volna Chu Wanning minden könyvét!!
Várjunk csak!
A fejében lévő fogaskerekek forogni kezdtek, ahogy egy ennél is pusztítóbb ötlete támadt…
DCG fordítások 
Köszi szépen a fejezetet!❤
KedvelésKedvelik 1 személy
Elgondolkodtató részlet, hogy Mo Ran miért is hiszi, hogy Chu Wanning női rajongóinak szíve összetörne, ha hallanák, hogy mit mond a mosásról. Egy átlag férfi ebben a “nem modern” világban kétlem, hogy tudta volna, hogyan kell mosni, vagy ne gondolt volna a mosásra, mint alantas női munkára. Én nem hiszem, hogy feltételezhető volt bárki fiáról – és főleg nem egy ilyen híres hallhatatlan férfiról – hogy magának csinálná a mosást, vagy besegítene a házimunkákba. Én szerintem. Még a mai modern világban is előfordul ez, hiába, hogy manapság a nők több teret nyertek, és a férfiak is kezdenek kicsit jobban leszokni róla, hogy nem csinálnak házimunkát, de azért ez nálunk sem teljesen idegen. Szóval, tényleg összetörné valaki szívét, hogy Chu Wanning nem tudja, hogy kell ruhát mosni, és lefitymálja a jelentősségét? o.O
Végre. Ebben a részben végre előjött egy kicsit Taxian-jun. Nem, most nem azért mondom, mert éppen simpeskedek rajta. XD Hanem mert teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki, aki hosszú évekig egy bizonyos életstílust folytatott, képes legyen egy nap leforgása alatt megszabadulni a tulajdonságaitól. Lehet, hogy el tudja fedni őket, mert a mentális, fizikai és spirituális állapota is sokkal jobban rendben van, de egyébként nem tudja teljesen azonnal eltüntetni. És Mo Ran eddig túl jó munkát végzett. Azt is mondhatnám, hogy nem hihető, hogy ilyen könnyen alkalmazkodott.
Még annyit megjegyeznék, hogy Taxian-jun ezekben a részekben nem tűnik olyan őrültnek, mint a későbbi visszaemlékezős részekben. Mind az első fejezetbéli Taxian-jun nagyon nyugodt volt, szinte visszafordult normálisba, semmi vadállatiasság, mind pedig Mo Ran ebben a helyzetben, amiben van… tulajdonképpen. Már majdnem azt érzem, hogy soha nem volt közte meg Chu Wanning közt intim kapcsolat az előző életében. Mintha nem fogadta volna Chu Wanningot ágyasának, vitte el magával “randikra”, és volt teljesen oda érte, hogy fejből tudja például a ruhaméretét, meg ilyenek. Mo Ran szavai ezekben a fejezetekben sokkal visszafogottabb és távolabbi kapcsolatra utal, és nem tükrözi egy szemernyit sem azt az őrült viselkedést, amit akár a holttest Taxian-jun tanúsít (habár az csak egy negyed lélekdarab, vagy mennyi, egy holttest), vagy amit a múltbéli részekből megismertünk vigyorgó, majdhogynem vicsorgó és nyálcsorgató típusú őrültséget sem. Ennek szerintem az lehet az oka, hogy Meatbunnak nem voltak konkrét megírt jelenetei a későbbi fejezetekből, legfeljebb csak nagyjából egy vázlat, mi fog történni, így mire az írásra került a sor, sokkal elmebetegebben mutatta be nekünk Taxian-junt, mint az elején.
Ja, csak abból indulok ki, hogy Mo Ran egyszerűen beledobta a lerágott csontot Chu Wanning táljába. XD El tudom képzelni császárként, hogy szégyenérzet nélkül ilyet tegyen. Én nekem ez egyértelmű jele, hogy kicsit kibújt a szög a zsákból.
A fordításod itt nagyon jó, messzemenően jobb, mint a hivatalos magyar. Egyedül a párbeszédeknél látok eltéréseket, ahol pl. a “….” részek vannak, ami a mostani verziókban rendes narráció, vagy nincs is ott semmi – bár szerintem ez is elég kifejező. Viszont a magyar hivatalos… hát… olyan szavakat fordít félre, aminek azért a fordítása nem lenne egy agymunka, mégis belebukik. Mikor Mo Ran konstatálja, hogy ő már annyira nem fél Chu Wanningtól, mert egyszer már meghalt, és a gyűlölete kezdett felébredni, ami elnyomta a félelmét… nos, ezt valamiért úgy fordították, hogy Mo Ran irtőzása ébredt fel benne. Ami inkább a félelem… Azért a gyűlölet és az irtózás szavak semmilyen szinten nem állnak kapcsolatban. Ilyen nüanszok zavarják össze az embert, pedig hát pont azt remélem, hogy ha végeztem, jobban megértem majd a plotot. XD Azért érdekelne, miért van ez így. Mi történt ezzel a fordítással, hogy kezd értelmetlenné válni… vagy aki fordítja, nem nézett utána az angol kiadásnak legalább… Nagyon furcsa nekem az egész.
KedvelésKedvelik 1 személy