Az asszony kinyitotta a szemét és felébredt. Amikor meglátta Yan Xiaohant, ijedten felkiáltott:
– Maga?!
Qi hercege és csapata ritka vendégek voltak Csermely-dombon, ezért szinte az egész falu köréjük sereglett, hogy lássák, mi ez a nagy izgalom. Yan Xiaohan különösen kitűnt közülük, mélyebb benyomást hagyva a falu férfijaiban és nőiben. Ezért volt az, hogy az asszony azonnal felismerte, és hamarosan sírva fakadt a félelemtől.
– Vissza… visszajött bosszút állni? – kérdezte reszketve. – A faluvezető és a többiek akarták bántani magát! Mi semmit sem tudunk!
Fu Shen lustán megpiszkálta a tüzet a vasával.
– A reszketéséből ítélve nem úgy tűnik, mintha “semmit sem tudna”.
A bájos vonásai ellenére a fenyegető aurája túlságosan erős volt, mint egy tövis hegye, amivel még szemmel sem szabad kikezdeni. Yan Xiaohan megjelenése ezzel szemben sokkal megtévesztőbb volt: amíg nem tépte le magáról a barátságos álarcát, hibátlan, meleg jóságú arcot mutatott.
Látva, hogy Fu Shen magára vállalta a rossz zsaru szerepét, a másik férfi kénytelen volt a jó zsarut játszani.
– Kimentettem a férjét a folyóból. Ne féljen, nem azért jöttem, hogy bosszút álljak – mondta vigasztalóan.
Úgy tűnt, ez az emlékeztető rögtön visszahozta az asszony lelkét. Felemelte a ruhaujját, hogy megtörölje az arcát, majd odamászott a férjéhez, leporolta a hátát, és megtörölte az orrát és a száját. Miközben így dolgozott, felidézte az ájulása előtti eseményeket, és képtelen volt türtőztetni a bánatát, sírva fakadt.
Senki sem tudta, mivel csitíthatták volna, így némán hallgatták keserves sírását.
Az asszony nem tudta, mennyit sírt tegnap estétől máig; tehetetlenül nézte, ahogy a férje hirtelen elkapott egy betegséget, majd a folyóba vetették, aztán hazament és a tetőgerendára kötött egy övet, hogy felakassza magát. Szerencsére Fu Shen minden egyes mozdulatát szemmel tartotta a rejtekhelyéről, a kritikus pillanatban kiütötte és magával vitte, így meggátolva az öngyilkossági kísérletét.
Talán az asszony megérezte a jóakaratot a csendes várakozásukban, mert a sírása egy idő után lassan abbamaradt. Felemelte teljesen bepirosodott szemét, hogy óvatosan végigmérje őket, majd letérdelt és leborult előttük.
– Sehogy sem fizethetem vissza hatalmas kedvességüket és jóságukat.
Yan Xiaohan arra gondolt, hogy ez egyértelmű volt.
– Ez semmiség, szóra sem érdemes – mondta legyintve. – Kérdezni szeretnénk néhány dolgot. Csak válaszoljon őszintén és annyi bőven elég lesz.
– Mindent elmondok, amit tudok. Sosem merném átverni a megmentőimet – válaszolta.
Egy halálközeli élmény után az asszony már semmilyen érzéseket nem táplált Csermely-domb iránt. Bármire válaszolt, amit kérdeztek, és a falu összes belső titkát kiöntötte.
Csermely-dombon körülbelül száz háztartás élt, legtöbbjük a Tian családhoz tartozott. A folyóba vetett férfit Tian Chengnek hívták. Az asszony vezetékneve Ou, más, mert egy másik faluból költözött ide, amikor megházasodott.
Ou asszony szavaival élve, Csermely-domb a vízzel szemben, a hegységnek háttal feküdt, és bár nem mondhatni, hogy a világtól elzárt volt, kevesen jártak erre. Körülbelül egy évvel ezelőtt a fehér őszi éj Jingchu környékén mindenütt elterjedt. A falu egyik családjának fia a járási városba járt iskolába, az osztálytársai pedig elcsalták egy virág utcába, hogy “felnyissák a szemét.” A kíváncsisága miatt a fiú nem volt elég óvatos és drogfüggővé vált. Később kihasználta az időt, amikor a szünetben hazament, hogy a kortársai között fehér őszi éjt osszon szét. Mire a szülei rájöttek erre, a fiú függősége már teljesen elmélyült, és szinte lehetetlen volt a leszokáson gondolkodni.
A családnak csekély vagyona volt, de a fiút különösen elkényeztették. Eleinte nem vették komolyan a fehér őszi éjt, azt állították, hogy az sem nagy dolog, ha a fiú egész életében drogozik, ők megveszik neki. Viszont minél tovább tartott a függőség, a fehér őszi éj fogyasztónak annál többre volt szüksége. A drog nagyon keresett árucikk lett, még Kuangfeng járás központjában is ritkaságnak számított, így még az átlagos családok sem biztos, hogy élvezni tudták, nemhogy egy egyszerű paraszt család. Tehát nem tartott sokáig, míg a család képtelen volt tovább ellátni a legkisebb fiukat. Amikor az elvonási tünetek nehezen elviselhető fájdalma jelentkezett, a fiú képtelen volt elviselni az éretlen testének szenvedését, így egy esős éjszaka kiszökött a házból és a vízbe vetette magát.
Ezután a falusiak beszélgetéseiben végig az a szóbeszéd járta, hogy a fiú valójában nem is ölte meg magát, hanem a család tényleg nem tudta tovább magával hordozni ezt a terhet, és a folyóba lökték, majd úgy állították be, mintha a fiú maga ugrott volna a vízbe.
Mivel idő előtt megtanulták ezt a leckét, a többi falusi sosem mert fehér őszi éjhez nyúlni, kivéve azt a néhány fiút, akik a kezdetekben kapcsolatba kerültek vele. Ám ez nem állította meg az embereket, hogy a magas ára után sóvárogjanak, és titokban néhány növényt kezdtek termeszteni az otthonaikban.
Tavaly ősszel is egy szerencsétlenség történt. Egy nap egy vándor pap érkezett a faluba, mivel útközben elkapta egy zuhatag és sehol sem talált menedéket, szállást kért. A falusiak örömmel köszöntötték, hagyták, hogy egy üres házban maradjon, és ételt és teát küldtek neki.
Aznap éjfélkor valakinek megjelentek az elvonási tünetei. A helyzet rendkívül kényes volt, a nagy zavargás az egész falut megrémítette. A taoista felijedt álmából és kiment megnézni, mi történt. Amikor meglátta, hogy valaki a földön vergődik az esőben és az egész testét vér borítja, a pap gyorsan lenyomta néhány akupunktúra pontját, rögtön elaltatta, majd szólt a falusiaknak, hogy vigyék haza.
A taoista a gyógyászatokban is jártas volt egy kicsit, és első ránézésre meg tudta mondani, hogy ezt a fehér őszi éj okozta. Ám a függő családjának nem volt pénze megvenni a drogot, és bár a fehér őszi éj a városban is nőtt, a feldolgozása időbe telt. Miután segítettek neki, a taoista megszánta őket és visszament a házba, majd egy ideig különös püfölő hangok jöttek ki onnan. Amikor kijött, egy papírtasak volt nála, amiben finom barna por volt, és azt mondta, ideiglenesen használják ezt a drog helyett.
Jó szándékai voltak, de a “vagyon elrejtése” és a “kincs védelmezése miatti bajba kerülés” időtlen idők óta vérrel tanult leckék.
Az eszesebb falusiak rájöttek, hogy ez volt a teljesen feldolgozott, felbecsülhetetlen értékű, nehezen kapható fehér harmat. Ekkor már elterjedt Kuangfeng járásban a mondás, hogy “egy liang fehér egy liang arany.” Amint látták, hogy egy kevés, fél liang értékű fehér őszi éjt hozott, egyből tudták, hogy biztosan még többet rejteget. A kapzsiság miatt gonosz gondolatok ébredtek bennük, megvárták, míg mindenki hazament és mélyen aludt, majd beosontak a taoista szállására és addig döfködték a pengéikkel, amíg még lélegzett.
Fu Shen nem igazán tudta, mire gondolt ennek hallatán, de a jobb keze hirtelen kissé megremegett.
Yan Xiaohan szemrebbenés nélkül megfogta a kezét.
Azután a falusiak egy darab körülbelül női ököl méretű fehér őszi éjt találtak a taoistánál. A színe és a fénye tiszta és áttetsző volt, mint a borostyán, és ahogy az egyik sarkát vér piszkította, egy másfajta szépséget kölcsönzött neki. Az értéke még az ezzel egy súlyban lévő aranyét is felülmúlta, így az a néhány ember szárnyalt a boldogságtól és jól elrejtették. Utána az éjszaka leple alatt kivitték a taoista holttestét a faluból, majd a folyóba vetették.
Egy család és munka nélküli, vándorló taoista eltűnt és soha senki sem vette észre.
Azon az éjszakán Csermely-domb lakói csendben hallgatták a pengék és balták vágásának hangját, a vér fröccsenését, a gyilkosok vad nevetését és kiáltásait, mégsem volt senki, aki fel mert volna szólalni, hogy megállítsa őket.
Azon az éjszakán mind olyanok voltak, mint akik nem ébredtek fel, alvást színleltek.
A folyó csobogott, elsodorta a kegyetlenül meggyilkolt holttestet, éveken át tárolta a fehér csontokat és régi anyagokat, amik aztán elsüllyedtek a rókaszellem temploma mögötti elzárt, sötét tó fenekén.
A valódi büntetés viszont csak ezután kezdődött.
Az a néhány ember, aki a kezében tartotta a fehér őszi éjt félt, hogy az elhamarkodott tettük felkelti mások gyanúját. Miután megbeszélték a dolgot, elhatározták, hogy kisebb darabokra törik a kristályt, szétosztják egymás között és külön-külön adják el. Váratlanul még bele sem fogtak ebbe, amikor egyikük hirtelen elkapott egy súlyos betegséget. Először múlni nem akaró láza lett, köhögött, gyorsan lefogyott és hallucinált. Aztán különböző fokú vörös kiütések jelentek meg a testén, annyira súlyos volt az állapota, hogy még a húsa is rothadásnak indult, és a halál is jobb lett volna az életnél.
Ezzel még nem ért véget. Nemsokára az aznap éjszakai erőszakos tett összes résztvevőjénél ugyanilyen tünetek jelentkeztek.
A falusiak végre pánikba estek. Viszont meggyilkolni valakit azért, hogy elvegyék a tulajdonát, mindig is egy nagy, szörnyű, megbocsáthatatlan bűn volt, és akik védték őket, bűntársként lettek elítélve. A faluvezető félt feljelentést tenni a hatóságoknál, ezért nem volt más választása, mint összegyűjteni a rangidős férfiakat egy megbeszélésre. Az egyik rangidős, aki meg tudta idézni a lelkeket, végrehajtott egy szertartást az ősök csarnokában és megkérte a Tian család őseit, hogy szállják meg őt. Az “ősök” azt állították, hogy a falusiak a pénzért egy ember élete ellen ármánykodtak, a tragikusan elhunyt szenvedő lelke pedig nem tud békében nyugodni, és életeket követelő gonosz szellemmé változott. Ez volt az égi büntetésük; a gonosztevőknek vezekelni kell a bűnükért, a bűntársaknak pedig segíteniük kell kiengesztelni a lelket.
Ez a természetfeletti ítélkezésről szóló beszéd sikeresen átverte a rémült falusi népet. A vezető meghagyta az embereknek, hogy ajánljanak fel áldozatokat és összefogott néhány falusit, hogy emeljék azt a pár megbetegedett gyilkost a feldíszített szekerekre, így utánozva a folyó grófjának tett ősi áldozati szertartást. A vízbe vetették a bűnözőket, hogy csillapítsák az igazságtalanul megölt pap haragját.
A falusiak még az áldozat után is nyugtalanok maradtak, ezért azt a szerencsétlenséget hozó fehér őszi éjt is a folyóba dobták. Azután azt hitték, minden rendbe jött, de nem tartott sokáig, míg valakin szintén ugyanazok a tünetek jelentkeztek!
A folyó fenekén lévő sértett lélek még mindig nem hagyta őket békén.
Egyetlen rossz lépés további rossz lépésekhez vezetett. A bűneik jóvátételéért még több bűnt követtek el, amelyek még megbocsáthatatlanabbak voltak. Minden ember olyan volt, mint egy kötélre fűzött sáska, egyikük sem akart egymaga elrugaszkodni.
Attól fogva a mennyei falu nem különbözött a pokoltól. Amikor valaki megbetegedett, a falusiak mindig elvitték őket, hogy feltöltsék a folyót. A folyó vize nap mint nap olyan volt, mint egy óriási száj, ami sosem tudta, mikor evett eleget, és előbb-utóbb mindenkit elnyelt ebben a faluban, míg végül senki sem marad.
Az éjszaka határtalan volt ezen a világon, csak egyetlen drága kis fény pislákolt ebben az omladozó templomban.
Fu Shen sokáig hallgatott. Yan Xiaohan a villámra gondolt, ami aznap este kettétörte a szobrot. Talán tényleg az Ég akarata vezette őket, valami olyan okból, amit ők nem érthettek. Ha nem lett volna az a vihar, egyenesen Jing tartományba mentek volna, miután megpihentek a templomban, nem időztek volna ebben az apró faluban, és még kevésbé valószínű, hogy felfedeztek volna egy titkot, amiről a falusiak ilyen elhivatottan hallgattak.
A templom legendája szerint a róka azért szenvedett az Ég haragjától, mert megjósolta az árvizet. Akkor is így figyelmeztette az embereket? Tudatta velük az igazságot, hogy elkerülhessék a közeledő hatalmas hullámokat?
– Eleve nem volt semmilyen gonosz szellem, aki az életükre tört, ez csak egy járvány. Talán azért tört ki, mert mindegyik gyilkos érintkezett a taoista vérével, tehát ugyanazt a betegséget kapták el, aztán megfertőzték a többi falusit is – mondta Fu Shen fagyosan. – Ez a karmikus körforgás. A bűnösöknek veszniük kell.
– A férje betegségét már sehogy sem lehet meggyógyítani, nem tehet mást, mint várja a halálát. Magának viszont még sok éve van hátra egyedül. Miután a hatóságok visszavezetik ezt az esetet Csermely-dombra, senki sem fog tudni megszökni. Viszont mivel találkozott velünk, magának nyitva hagyhatjuk a hálót és elengedhetjük, hogy új életet kezdjen. Mit szól hozzá? – kérdezte Yan Xiaohan Ou asszonyt.
Az asszony zokogva leborult előttük:
– Ez az alantas asszony és a férje már azóta házasok, hogy felkötöttük a hajunkat. Sok éves kedvességben osztoztunk, amit nem mernék egykönnyen félredobni. Remélem, hogy a megmentőim ebben a tekintetben nagylelkűek lesznek.
Fu Shen ránézett a sajnálatos látványára, és már majdnem beleegyezett, amikor Yan Xiaohan jelentőségteljes pillantása megállította.
– A betegsége fertőző, szánalomból nem engedhetjük, hogy tovább éljen.
Nem beszélt halkabban, így Ou asszony is tisztán és érthetően hallotta. A szíve megtelt elkeseredéssel, de végül képtelen volt rábírni az érzéketlen Repülő Sárkány őrt, hogy meggondolja magát, Fu Shen pedig erőszakkal kivitte, miközben nézte, ahogy Yan Xiaohan száraz fát és ruhát keresett, hogy tüzet rakjon. Nemsokára sűrű füst emelkedett az égbe, a templom pedig lángtengerré változott.
Ou asszony üres tekintettel térdelt a földön, már nem maradt több könnye. A szeme mélyvörös volt, de már egy csepp sem folyt ki belőle.
Fu Shen odavetett neki egy jó súlyú erszényt, tele pénzzel.
– Még hosszú út áll maga előtt. Kezdjen új életet valahol máshol! Eljön a nap, amikor képes lesz elfelejteni őt.
Ezután Yan Xiaohannal megfordult és elindultak a határtalan éjszakába.
Ou asszony megszorította a kezében lévő erszényt, a vörös-arany tűz tükröződött a szemében. Nem tudni, mennyi idő telt el, mire végre motyogva válaszolt:
– Nem leszek képes elfelejteni őt…
Milyen lesz a hátralévő élete egy ilyen tragédia után? Csak egy marék égett hamu maradt a halottból, az élő pedig már csak halvány árnyéka volt egykori önmagának.
DCG fordítások 