[HJT] 56. Fejezet – Búcsú

Egész úton egy szót sem szóltak egymáshoz.

Miután visszatértek a fogadóba, becsukták az ajtót és meggyújtották a lámpásokat, Fu Shen egy fürdőt követően elmerengve ült a székében. Yan Xiaohan nem sokkal ezután végzett, és hátulról átölelte, az állát pedig a másik vizes feje búbjára támasztotta.

– Elégedetlen vagy? – kérdezte halkan.

Fu Shen lazán összefonta az ujjaikat, és úgy érezte, hogy a haja egyre gyorsabban hullik a sok idegeskedéstől.

– Szerinted ez minek számít? Nem én öltem meg a férfit, de miattam halt meg.

Yan Xiaohan hümmögött.

Fu Shen várta a visszavágóját, de amikor semmi sem érkezett, kénytelen volt felemelnie a fejét, hogy kissé felnézzen rá.

– Nem mondasz semmit?

– Szerinted mit mondanék? – válaszolta Yan Xiaohan lustán.

– Azt, hogy asszonyi jóságom van, hogy áldozati bárányt akarok magamból csinálni, mindent magamra akarok vállalni és a többi.

Yan Xiaohan halkan kuncogott:

– Ha tudod, hogy megy ez, nekem szükségtelen a számat koptatnom. Nem erről akarok beszélni.

– Akkor miről?

– Ez nem a főváros. Itt nincs márki birtok, amire támaszkodhatsz – mondta Yan Xiaohan kárörvendően. – A nagylelkű adományod átadásakor annyira elmerültél a jótékonykodásban, de márki, az miért nem jutott eszedbe, hogy az volt az összes útiköltséged, hm?

– ….

Tényleg megfeledkezett róla!

– Ennyi pénz, mégsem élte túl a költekezési szokásaidat… igaz a mondás, hogy a hősök nem ismerik a pénz valódi értékét. – Yan Xiaohan töprengést színlelt. – Alázatos szolgád viszont mit sem ér hozzád képest, és biztos nem lennél hajlandó egy kis alamizsnáért könyörögni, hm?

Fu Shen szeme összeszűkült, a gyilkos aura minden irányban túláradt.

– Megint a vagyonoddal kérkedsz?

– Akkor és most – válaszolta Yan Xiaohan kényelmesen. – Nincs értelme ilyen csúnyán nézned rám. Ha szépen kérsz, talán hajlandó leszek kölcsönadni egy keveset.

Fu Shen ezúttal személyesen megtapasztalta a “Dongguo és a farkas”-t.^[1] A lompos farkas, aki beleharapott a kézbe, ami etette, úgy vigyorgott rá, mint egy rókadémon; közelebb hajolt a füléhez, hogy finoman megcsókolja és megkísértse.

– Vagy a tested is eladhatod…

– Nem adom el a testem. – Fu Shen az ujja köré csavarta az egyik arca köré hullott hosszú hajtincset, és elfordította a fejét, hogy nekiütközzön az ajkainak. – Csak kimerítem a vagyonod.

Úgy tűnt, Yan Xiaohan hatalmas elkeseredéssel sóhajtott, majd lehajolt, hogy a karjaiba vegye Fu Shent, és az ágyhoz ment.

– Akkor közben engem is kimeríthetsz, rendben? – mondta kissé tehetetlenül.

Az ágy függönyei mögött csak akkor kezdett enyhülni a zihálás, amikor az ég már szürkülni kezdett odakint. Fu Shen annyira elfáradt, hogy azonnal elaludt, amint lefeküdt. Az utolsó gondolata, mielőtt álomvilágba lépett az volt, hogy talán elhagyta az agyát a róka templomában és elfelejtette visszahozni.

Miféle “kimerítés” baromság volt ez? Yan Xiaohan csak felfalta, aztán a kezeit mosta, nem?! Miben különbözött ez attól, hogy eladta a testét?!

Este túl sokáig szórakoztak, és Yan Xiaohan csak másnap reggel merült lusta álomba Fu Shennel. Amikor kinyitotta a szemét, Fu Shen még nem ébredt fel, a kinézete pedig egy kicsit békésebb volt, amikor aludt. Az alakja is gyengéd volt, amitől az ember szadista ösztöne lehetetlenné tette, hogy ne csípjen bele az arcába. Yan Xiaohan bámulta egy darabig, de nem ébredt fel, az éber természete erősen meghanyatlott. Látható volt, hogy tényleg nagyon kifáradt.

Yan Xiaohan értékelte a kemény munkáját, így visszafogta magát és nem piszkálta, rendkívül halkan kelt fel az ágyból. Miután felfrissítette magát, kiment és elindult Kuangfeng járás helyi bankjához, hogy előbb átadja az információkat Qi hercegének, majd elrendezze, hogy Jing tartományban találkozzanak. Ezután kivett egy kis pénzt és egy külön erszénybe csomagolta.

Visszafelé a fogadóba még egy egész utcasor árulta a reggelit. Választott és vett néhány ennivalót, amik még akkor is forrók voltak, mire visszavitte őket a fogadóba. Fu Shent a húsos zsemlék illata ébresztette fel, kábultan maga köré csavarta a takarót és felült:

– Menggui?

– Mhm. – Yan Xiaohan hozott egy dézsa forró vizet, majd leült az ágy szélére, hogy megtörölje Fu Shen arcát. – Már késő van. Egyél egy kicsit, hogy ne legyen üres a hasad, a többit pedig tartsd meg ebédre!

Fu Shen ingatagon nekidőlt a másik vállának, a teste meleg volt az ágyneműktől.

– A bankban voltál? – kérdezte érdes hangon.

Yan Xiaohan keze nem állt meg.

– Igen. Honnan tudtad?

– Bűzlesz a réztől – mosolygott Fu Shen fáradtan.

Yan Xiaohan szándékosan kötözködni akart, így kinyújtotta a kezét a takaró alatt és megsimogatott egy bizonyos kimondhatatlan részt.

– Mi jár a fejedben? Most ébredtél fel, hadd nézzem, eltetted-e a már a farkad…

Egy pillanat intimitásban osztoztak. Fu Shen végre teljesen felébredt, szépen kihúzta magát, majd leült az asztalhoz reggelizni. A fővárosban az alattvalóik előtt mindketten teljesen illemtudóan viselték magukat. Ebben a pillanatban, ebben a szobában, amikor csak ketten voltak, nem tettek eleget olyan sok és bonyolult etikettnek. Fu Shen lenyelte a rizskásáját, majd így szólt:

– Mikor tervezel csatlakozni a herceghez?

Yan Xiaohan leszedte egy sózott tojás héját, és odanyújtotta neki.

– Holnap. Csermely-domb ügye elrendeződött. Annak ellenére, hogy ez a feladat csak félig van kész, a többi a helyi hatóságok dolga. És te? Velem jössz vagy visszamész a fővárosba?

Fu Shen letette az evőpálcikáját, hogy átfuttassa egy adag fényes vajon, és amikor ezt meghallotta, felvonta a szemöldökét.

– Talán a kitartott családod vagyok, akit magaddal hoztál egy külföldi kirándulásra, Yan úr? – kérdezett vissza.

– Nem így van? – Yan Xiaohan egy lehetőséget sem hagyott ki, hogy a státuszával dicsekedjen. – Tényleg egy “család” vagyunk – hangsúlyozta ki.

Messze nem úgy nézett ki, mint általában, őszintén együgyű aurát árasztott, valamint egy kis aranyoskodást. Fu Shen szíve ellágyult.

– Jól van, férjem, már kidobtam a maszkomat, szóval kizárt, hogy így bárkivel is találkozhatok. Vagy beleraksz a zsebedbe, hogy magaddal vihess Jing tartományba?

Yan Xiaohan abban a másodpercben tudta, hogy ez lehetetlen, amint meghallotta a férfi gúnyos hangját.

– A megmentés azt jelenti, hogy teljesen megmentesz valakit, ha a Buddhához küldöd az embert, az ugyanolyan, mintha nyugatra küldenéd. Az elvonási tüneteim még nem szűntek meg teljesen, de te csak úgy elmész? – A hangja vonakodónak tűnt.

– Talán tartozom neked? Pont eléggé elláttam a problémád. Mellesleg az elvonási tüneteid rég az irányításod alatt vannak, attól pedig nem lesz jobb, ha csak azt tudod, hogy legyél egész nap szégyentelen és elkényeztetett.

A hangja intő volt, de alkalmazkodó, a szeretteljesség tisztán érezhetően átfestette. Yan Xiaohan teljesen megkönnyebbült a szidástól, és nem is színlelte, hogy meg lett volna sértve.

– Akkor hova fogsz menni? Vissza Észak-Yanra? – kérdezte lelkiismeretesen és rendkívül gondoskodóan.

– Aznap, amikor Chunyang atyát kivégezték, azt mondtam, hogy délnyugatra akarok menni elkezdeni ellenőrizni a dolgokat. Mivel te is erre jöttél, útközben terveztem megnézni a helyzetet.

Yan Xiaohan azonnal ideges lett, a hangja határozott:

– Azt nem szabad. Ha a fehér őszi éj tényleg délnyugatról származik, túl veszélyes egyedül menned…

– Legutóbb arról beszélgettünk, mi történt a nyáron, később pedig jobban átgondoltam. Bár Őfelsége nyilvánvalóan a Vas Lovasságot célozta, ez egyenlő volt egy nagy figyelmeztetéssel a négy határat védő helyőrségeknek. Az utóbbi néhány évben a délnyugat teljesen önálló lett, és egy különböző vezetéknevű herceg vezeti, aki mégis Észak-Yan egykori alattvalója. Ha úgy gondolunk a fehér őszi éjre, mint a délnyugat visszavágása a dinasztia ellen, akkor minden értelmet nyer. Ebben az ügyben ő is és én is egy hajóban evezünk, tehát velem nem fog tenni semmit. Nem kell aggódni.

Ha egyszer Fu Shen eldöntött valamit, csak udvariasságból közölte azt valakivel, sosem beszélte meg a dolgot senkivel. Yan Xiaohan ismerte ezt a tulajdonságát, mélyen érezte, hogy egy kar nem érhet fel egy láb erejéhez, így nem beszélhette le róla. Feleletként csak egy kérdést tehetett fel:

– Mi lesz a fővárossal? Azt már elintézted?

– Bejelentettem, hogy a betegségemből lábadozom és találtam valakit, aki eljátsza a szerepem. – Fu Shen szája hűvösen felívelt. – Yuantainak valószínűleg nincs ideje velem törődni, az ő betegsége sem néz ki valami jól.

Másnap összepakolták a száraz élelmet és az utazásra szánt pénzt, elhagyták a fogadót és szélvészként vágtattak Jing tartomány felé.

Fu Shennek délnyugatra kellett mennie, így miután Jing város előtt elbúcsúzott Yan Xiaohantól, folytatta az útját nyugat felé. Yan Xiaohan egyedül lovagolt, egészen amíg a kormányzati pihenőállomásig nem ért, ahol a herceg megszállt.

Miután szemtől szembe találkoztak, mindketten ismertették a helyzetüket. Yan Xiaohan meglehetősen sok kínt szenvedett el a fehér őszi éjtől Kuangfeng járásban, így sokat fogyott. Amint a herceg meglátta a sovány arcát, azonnal tudta, hogy amit mond, annak alapja is volt, és miközben a Csermely-dombon történt mindenféle szörnyű keserűségekről mesélt, a jogos felháborodás megállíthatatlanul elöntötte a szívét, az asztalra csapott és felállt:

– Élő embereket áldoztak fel egy szellemnek… micsoda merész, ostoba banda létezik ezen a földön!

– A fehér őszi éjnek végtelen következményei vannak – válaszolta Yan Xiaohan. – Nemcsak Csermely-domb esetéért, hanem Jingchu csökkent terményadójáért is ez lehet a felelős. A helyi hivatalnokok tudják, mi folyik ott, de nem jelentik, a városlakók pedig elhanyagolják a földművelést, hogy a drogot termeljék. Felség, ezeket az eseteket felhasználva kimerítheti a mocsarat és teljesen betilthatja a fehér őszi éjt.

A herceg és csapata sem tétlenkedett az utóbbi néhány nap Jing tartományban. Már mindenről tudott, amit Yan Xiaohan mondott; az egyetlen dolog, ami hiányzott, az pontosan a Csermely-dombnak nevezett fegyver volt. Amint ezt az ügyet jelentik az udvarnak, Jingchu hivatalait eltörlik és teljes káoszba taszítják.

Mielőtt elhagyták a fővárost, a császárnénak megparancsolták, hogy kövessen el öngyilkosságot, a koronaherceg kegyvesztett lett, a felesége, Cen úrnő apja, Cen Hongfang pedig Jingchu kormányzója volt. Jing tartomány ügye után a kirúgása gyakorlatilag kőbe lesz vésve.

Qi herceg azonnal hívatta Jing elöljáróját, hogy látogassa őt meg, majd ezt az ügyet jelentette a legfelsőbb hatóságnak, így lassan az összes hivatalhoz eljutott. Csermely-domb még azon az estén meg lett tisztítva, minden egyes falusit elfogtak és Kuangfeng járás törvényhozó testülete elé vitték, hogy az éjszaka során kivallassák őket. A járás elöljárója nem vezetett szigorúan, így nehéz volt garantálni, hogy megtarthatja a hivatalnoki fövegét. Jing elöljárója nem merte zárt ajtók mögött tartani a tárgyalásokat, hogy magyarázatot adjon a hercegnek, ezért bátran meghívta őt és az őt kísérő Repülő Sárkány Gárdát, hogy működjenek együtt Jing hivatalnokaival Kuangfeng járás tárgyalásán.

A herceg mérge a fejébe szállt, és a saját szemével kívánta látni a gonosztevők kivégzését. Yan Xiaohan aggódott, hogy még maradtak fertőzők a falusiak között és tartott tőle, hogy még valami rosszul fog elsülni. Udvariasan megpróbálta meggyőzni a herceget, de úgy tűnt, elszánta magát és megacélozta a szívét, mert ragaszkodott hozzá, hogy személyesen megy oda. Yan Xiaohan semmit sem tehetett, kénytelen volt követni őt a járásba.

Amikor mindenki elhagyta a pihenőállomást, véletlenül sok járókelő volt odakint és nagy felfordulást keltettek. A Császári Őrség azonnal sorfalat állt. Yan Xiaohan oldalt állt, háttal a főútnak, amikor hirtelen valaki nekiment a hátának.

Az első reakciója az volt, hogy biztos egy kis tolvaj. Reflexből megfordult, hogy visszakézből elkapja, de csak az üres levegőt érte. Azután egy kis erszény landolt a tenyerében, és egy mély, vonzó hang hallatszott a háta mögül.

– Uram, ezt elhagyta.

Yan Xiaohan olyan gyorsan fordult meg, hogy majdnem kitörte a nyakát.

A férfi fekete ruhát viselt, a fején egy csúcsos kalap volt, ami eltakarta az arcának felső részét, csak a puha álla és nyaka látszott. Amikor észrevette Yan Xiaohan tekintetét, a szája egy kis mosolyra húzódott és köszönés nélkül, lopakodva visszatért a tömegbe, a következő pillanatban pedig már a nyomát sem lehetett látni.

– … – Yan Xiaohan.

– Uram – az egyik alattvaló hangja visszahívta a lelkét a testébe -, ideje indulni.

Elmélázva bólintott válaszként és felszállt a lovára. Csendesen kinyitotta a kis erszényt, hogy útközben megnézze: tele volt csillogó, fényes oszmantusz cukorkával.

Nem délnyugatra ment?!

Komolyan képes volt fényes nappal, mindenki figyelő szeme láttára privát ajándékot adni, tényleg…

Tényleg… ez csak azért volt rendben, mert utána azon gondolkodott, mennyire szeretnie kellett.

---

Jegyzetek:

[1] kínai népmese a hálátlanságról

---

55. Fejezet | Tartalomjegyzék | 57. Fejezet