[HJT] 9. Extra – Fu Tingxin és Su hercege

0.

Minden kopár volt. Vérvörös fény sütött le a félig letarolt, végtelen égboltból. A szél meghajlította a fűszálakat, melyek között mindenfelé szétszórt nyílvesszők tömkelege volt. A férfi ebbe a vértől bűzlő szélvészbe burkolózva könnyedén végigsöpört a Falon túli tágas pusztán, és megérkezett annak az embernek az oldalára.

A másiknak egy páncéldöfő nyílvég fúródott a mellébe, a hegy mélyen a szívébe vésődött, és a friss vér vörösre festette a páncélja alatti hófehér inget. Csak a mellkasának gyenge emelkedése és ereszkedése maradt; nyilvánvaló volt, hogy már nincs sok ideje hátra.

Az arcát a sisakja és a vérfoltok takarták. Mivel már negyven év fölött járt, valamint mert egész évben a fronton szolgált, az arcát megviselte a szél, és csillagok sokasága színezte a homlokát. Ám az élete fénypontján látható külseje még ennek ellenére is jól kivehető volt a vonásainak mély, határozott körvonalából.

A férfi letérdelt mellé, arra gondolt, hogy letörli a foltokat az arcáról, de a keze olyan volt, akár az üres lég, finoman és könnyedén futott át rajta. Csak ekkor jutott eszébe, hogy ő már rég túlvilági lélek volt, ismeretlen ideje halott.

A súlyosan sérült, halál közeli állapotban lévő férfi úgy tűnt, ezt valamelyest mégis megérezte, mert kissé kinyitotta a szemét. A látszólag vérrel festett ég, valamint egy alig látható árnyék tükröződött benne.

Amikor ez a férfi meglátta őt, megijedt, mintha nem merte volna hinni a szemének, majd aztán megkönnyebbült, és a szája széle még egy gyengéd mosolynak nevezhető formára is húzódott.

– Végre újra láthatlak… – suttogta. – Még… – Erőtlen pupillák néztek a szellemhez hasonló férfira, a hangja rendkívül halk és alig érthető volt. – …felismersz engem?

A másik nem tudta, mit kellene mondania, így felemelte a kezét, hogy finoman „megérintse” az arcát.

Nyilvánvalóan csupán a képzeletének szüleménye volt, a férfi mégis úgy érezte, mintha egy jéghideg szellő simult volna végig a homlokán. Nagy erőfeszítéssel szintén felemelte a kezét, és hiába ragadta meg a levegőben lévő hamis képzetet, mintha élete utolsó vágyának utolsó fonalába kapaszkodott volna.

– Hét év távollét… Sajnálom, Zhongyan, hogy ilyen sokáig kellett várnod.

A szellem a fejét csóválva kinyitotta a száját, ám nem jött ki hang belőle. A következő szavakat formálta: „Ne halj meg!”

A férfi mosolygott, bár a szemében lévő fény egyre halványult.

– Nem tudtalak megvédeni sem téged, sem Beijiangot. Csak kóboroltam az életben, és nem lesz szégyen meghalnom. Amikor találkozunk odalent, a forrásnál, ne haragudj rám, amiért hasznavehetetlen voltam! A jövőben nem kell a császári család leszármazottjának szerepét játszanom, úgyhogy egyedül azzal törődök, hogy szeresselek téged… rendben?

Sötét felhők jöttek a távoli horizontról, hogy mindenen végigsöpörjenek. Esőcseppek hullottak át az anyagtalan, áttetsző testén, majd a másik férfi arcára potyogtak. Akár egy marék fagyos könnycsepp, lemosták róla a vérfoltokat és az út porát.

A kéz elvesztette erejét és lezuhant a levegőből, hogy finoman a teste mellett érjen földet.

– Ne halj meg… – A szellem végül meghallotta, ahogy a saját rekedt hangja átszakadt a torkán. – Ne halj meg, A-Feng…

1.

– A-Feng…

– Felébredt? – Valaki felállt mellette és elkiáltotta magát: – Hívják az orvost!

Fu Tingxint egy éles fájdalom rántotta vissza az emberek világába, és nagy nehezen kinyitotta a szemét. A hófehér falak és fények, a fertőtlenítő enyhe illata, valamint az emberek rendszertelen hangja hamar elárasztotta az öt érzékét. Miután hirtelen az álomvilágból az egyszerű világba zuhant, a lárma miatt azonnal azt kívánta, bárcsak újra elájulna.

Pislogott, gyorsan hozzászokott a világításhoz és a látványhoz, ami jelenleg kitárulkozott előtte, miközben a teste lassan ismét visszanyerte az érzékelését. Megpróbálta behajlítani a mutatóujját, fokozatosan visszaszerezte az uralmát a teste felett, és egyszerre alaposan megfigyelte a körülötte lévő embereket és tárgyakat. Minden olyan természetesen és módszeresen történt, olyan volt, mint egy több alkalmon keresztül csiszolt ösztön, ami a csontjaiba lett vésve.

A következő pillanatban egy magas fiatalember nyitotta ki az ajtót, és nagy léptekkel bejött a betegszobába, amint egy orvos és egy ápolónő gyakorlatiasan sietett utána. Fu Tingxin hallotta a mozgást, és gyorsan felemelte a tekintetét, majd a fiatalember figyelmeztetés nélkül belépett a látóterébe.

Annak ellenére, hogy sokkal fiatalabb volt, semmi kétség nem fért hozzá: ez a látkép eddig még csak az álmaiban bukkant fel.

Ismét az esőcseppek kopogásának túlvilági hangja visszhangzott a fülében, majd az ezt követő fájdalom és kétségbeesés, ami olyan valósághűnek hatott, hogy úgy tűnt, mintha egy gát átszakadt volna; azonnal, végtelenül zúdult, elárasztotta Fu Tingxint, míg azt is elfelejtette, hogy kell lélegezni. Az érzései vadul ingadoztak, a világ forgott a szeme előtt. Az ágytámlánál lévő megfigyelő szerkezet rögtön figyelmeztetően pittyegni kezdett. A férfi, akit eddig ledermesztett az átható tekintete, magához tért a hangtól. Mivel az előbb nem volt ideje, hogy alaposan elgondolkozzon a modortalanságán, fontoskodóan a kórházi ágy elé sietett.

– Miért…

Még szinte semmit sem mondott, amikor Fu Tingxin hirtelen felemelte a hideg verejtékkel gyöngyöző fejét, és megfogta a kezét.

Az infúziós tű vége a tapasszal együtt, egy apró csík vér kíséretében kiesett. Olyan volt, mintha szilvavirág szirmai hullottak volna a hófehér lepedőre. Fu Tingxin ennek ellenére sem érzett fájdalmat, erősen szorította a férfi kezét, amíg kék erek nem dülledtek ki a saját kézfején. Vér folyt a ruhaujjára, ám továbbra is rendíthetetlenül próbált felülni az ágyban.

– A-Feng…

– Fogják le! – mondta az orvos sürgetően. – Ne engedjék mozogni!

A férfi magasnak és sovány alkatúnak tűnt, de meglehetősen erős volt. Amikor meghallotta az orvos szavait, hatékonyan visszanyomta Fu Tingxint az ágyra, ám a mozdulatai egyáltalán nem voltak gyengédek. Amikor közel hajolt hozzá, Fu Tingxin látta, hogy a szemüvege mögött a szemét erek hálózták be, a tekintete pedig tele volt dühvel, ami pontosan tükrözte azt, ahogy nagy erővel lenyomta a vállát: érthetetlenül rosszindulatúnak látszott.

– Kit keresel? – kérdezte halkan, összeszorított fogakkal.

Fu Tingxint összezavarta a kérdése.

Nem tudta, hogy a dühtől vagy nem, de a férfi hangja meglepő módon egy pillanatra megremegett, és Fu Tingxin megmagyarázhatatlanul úgy érezte, mintha menten sírva fakadt volna.

– Ki az az „A-Feng”? Tisztában vagy vele, hogy majdnem meghaltál? Neked meg még mindig másokon jár az eszed?!

2.

A teljes zavar forgatagát követően folytatódott a béke és nyugalom a kórházi szobában.

Fu Tingxin teljesen egyenesen feküdt az ágyon, a kezébe egy infúziót szúrtak, a fejére gézt kötöttek, a lába pedig műanyag gipszkötésben volt. Szerencsétlen állapotában dacosan elfordította a fejét, hogy a neki hátat fordító, ablak előtt álló férfira nézzen.

– Ne állj ott, mintha büntetésben lennél! – puffogott. – Még mindig mérges vagy? Már mondták, hogy amnéziám van…

– Te… – A férfi dühe feltört, ám amint a hamisan mosolygó szemével felé fordult, a felborzolt szőre ismét lesimult, és sokáig vonakodott, mielőtt megszólalt: – …Nem vagyok mérges.

– Mmmm-hm. Nem vagy mérges – válaszolta Fu Tingxin. – Akkor nem fáradtál el az ácsorgástól? Ülj le, pihenj egy kicsit, igyál egy kis vizet! Nem kell ilyen udvariasnak lenned.

– ….

Fu Tingxin balszerencséjére megsérült egy robbanásban, agyrázkódást kapott, és három napig eszméletlen volt, mielőtt felébredt volna. Az iménti vizsgálat során az orvos megállapította, hogy zavar keletkezett az emlékeiben, és egyáltalán nem tudta felidézni, mi történt a múltban, és nem emlékezett a barátaira, a családjára, sőt még a saját kilétére sem. Ezt más néven „amnézia”-ként ismerték.

Ám amiben nagyban különbözött az átlagemberektől az volt, hogy azt állította, egy álmot látott, amíg kómában volt. Abban az álomban ő egy Fu Tingxin nevű tábornok volt, aki miután elesett egy csatában, hét éven át lebegett a Nagy Falon túli pusztákon. Később újabb háború tört ki azokon a pusztákon, és az ő birodalma veszített. A vezető hadsereg főparancsnoka – más szóval az „A-Feng”, akit említett – egy ellenség általi lövést kapott a mellkasába, és haldoklás közben látta Fu Tingxint.

– Akit az álmomban láttam, a császár harmadik fia volt, aki a „Su hercege” címet kapta. A vezetékneve Sun, tabu neve Luo. Amikor az édesanyja terhes volt vele, azt álmodta, hogy egy bódhiszattva egy gyöngysort kötött a nyakára, ezért innen kapta a nevét. A bódhiszattva áldásának elnyerése érdekében az anyja az „A-Feng” becenevet adta neki.[1] – Fu Tingxin áthatóan meredt a másikra. – Barátom… mi a becses neved? – kérdezte.

– … – Sun Luo.

– Sun Luo. „Luo”, mint a gyöngy nyakláncban. – Szárazan köhögött, majd olyan hangsúllyal tette hozzá, mintha egyáltalán nem rejtegetett volna valamit: – Nincs becenevem.

– Ha nincs, hát nincs. Túl feszült vagy. – Fu Tingxinnek eszébe jutottak az álmában lévő férfi utolsó szavai, és hamis mosolyt mutatott: – Olyan idegesnek nézel ki, hogy már azon gondolkodom, talán azt hitted, megcsaltalak és elhagytalak…

Sun Luo legszívesebben tényleg odarohant volna, hogy befogja a száját.

– Miért beszélsz ennyit, ha amnéziád van?

Fu Tingxinnek nem volt semmi dolga, és szórakoztatónak találta, ha kötözködhetett vele, ám mivel csak most ébredt fel, az élénksége nem volt az igazi. Csupán néhány szó is kimerítette a három energiáját, és a szemhéjával küzdve folytatta a beszédet, miközben a hangja is egyre gyengült:

– Ülj le! Én most alszom egy kicsit.

– Mn. – Sun Luo becsukta a betegszoba ajtaját, majd leült az ágy melletti székre, és betakarta Fu Tingxint. – Jó éjszakát! Én figyelem, amíg ez lecsöpög.

Fu Tingxin tudatának nagy része már elködösült, ám valahogy hirtelen az álmok közül halkan és alig kivehetően megszólalt:

– Ne menj!

Mintha egy súlyos pöröly csapott volna le a szívének egy bizonyos pontjára, Sun Luo csak bámulta a másik sovány, alvó arcát, és csak hosszas némaság után válaszolt neki:

– Nem fogok. – Lehajtotta a fejét, finoman megcsókolta a bekékült tűszúrást Fu Tingxin jobb kezén, és komoly hangon suttogta: – Mostantól soha többé nem megyek el.

3.

Fu Tingxin jó néhány napig aludt, függetlenül naptól és éjszakától, Sun Luo pedig egész idő alatt mellette maradt. Amikor ébren volt, a férfi elmesélte neki a Fu család háztartásának történetét és a kettejük kapcsolatát, teljesen kihasználva az időt, amit a munkájából szabadságra vett ki. Nagyon sok napon át tartó elválaszthatatlan, kötelességteljes támogatásról volt szó, Fu Tingxin pedig nem volt hülye. Az álomban töltött életében ő és „őfelsége, Su hercege” mindenben olyanok voltak, mint egy házaspár, kivéve névben. Teljesen tisztában volt azzal, hogy viselkedett Sun Luo, amikor szeretett valakit.

Rendkívül gyengéd és figyelmes, képes magára vállalni egy hálátlan feladatot. Teljesen biztos, hogy titokban szerelmes volt belé. Ezt képtelenség tagadni.

Sun Luo elmondása szerint a Sun és a Fu család régi barátok, az előbbi a politikában, az utóbbi pedig a katonaságban működik. Fiatalkoruk óta együtt nőttek fel, és elég közel álltak egymáshoz, hogy a gyerekkori barátok tökéletes mintapéldái legyenek, akik gyakorlatilag egy nadrágban jártak, és óvodától középiskola végéig mély szeretet kötötte össze őket. Az iskola elvégzése után Sun Luo sikeres felvételi vizsgát tett a legjobb hazai egyetemre, Fu Tingxin pedig jelentkezett a hadseregbe.

A Sun család hatalmas volt, a belső pártok pedig heves harcot vívtak egymással. Sun Luo nem tervezett részt venni a politikában, inkább a kereskedelem útját járta. Az egyetemi évek alatt megalapította a saját cégét, a diploma után pedig a cége beolvadt a nagybátyja Taihe Csoportjába, míg ő maga csupán az igazgatóság egy tagja maradt. Fu Tingxint három évvel a belépése után kiválasztották, és csatlakozott egy bizonyos különleges osztaghoz az északnyugati katonai körzetben.

Néhány nappal ezelőtt hirtelen egy veszélyes helyzet alakult ki az egyik titokban végrehajtott külföldi küldetésen, Fu Tingxin pedig szintén belekeveredett a robbanásba, súlyos sérüléseket szenvedett és kómába esett, majd gyorsan hazahozták az országba kezelésre. Sun Luo majdnem elvesztette az eszét, amikor otthon meghallotta a híreket, és félrehajította a kezében lévő munkát, hogy még aznap éjjel északnyugatra siessen. Mivel aggódott, hogy az orvosi ellátás minősége nem elegendő, a kapcsolatait használva áthelyeztette Fu Tingxint a fővárosi katonai kórházba. Így amilyen sokáig volt Fu Tingxin eszméletlen állapotban, ő is olyan sokáig vigyázott rá a kórházban.

Arra viszont egyáltalán nem számított, hogy Fu Tingxin ugyan foggal-körömmel visszatér az emberek világába, de elfelejti őt.

Igazán nem is lehetett azt mondani, hogy elfelejtette. Felismerte Sun Luo arcát és a nevén szólította, de Sun Luo sosem használta az „A-Feng” becenevet. A reakciója, amikor Fu Tingxin zavarodott volt, végül rossz érzést hagyott a szívében. Az a törődés, amit egy álombeli személy kaphatott, egyáltalán nem tartozott rá, mint kívülálló egyénre.

Azok a naivitással teli ifjú évek mind eltűntek, és csak két felnőtt maradt, akik más életből ismert arccal néztek egymásra szótlanul egy hatalmas, üres szakadékon át.

4.

Aznap este két különleges látogató érkezett a kórházba.

Sun Luo kiment, hogy fogadjon egy telefonhívást, majd egy darabig a liftnél várakozott. Hamarosan látta, ahogy egy még a derekáig sem érő kis csöppség ugrott ki a liftből.

– Sun bácsi! – kiáltotta kedvesen.

– Szia! – Sun Luo lehajolt és megölelte, majd ahogy a karjába vette, megnézte a súlyát is, és egy ritka, halvány mosolyt mutatott. – Nagyobb és nehezebb lettél, mióta utoljára láttalak.

Azután lenézett a gyerekre, aki mögötte jött, és akire tényleg nem számított, hogy el fog jönni. A tekintetük találkozott, a gyerek pedig rendkívül higgadtan köszönt neki:

– Harmadik bácsikám.

Felnőttként Sun Luo nem hagyhatta, hogy a gyanakvás kiüljön az arcára, ezért bólintott:

– Bekísérem a gyerekeket – mondta a mögöttük érkező sofőrnek.

A sofőr a Fu család egyik idősebb tagja volt, ezért természetesen felismerte Sun Luót. Visszafogottan mosolygott rá, és lelkiismeretesen kiment a folyosóra várakozni. Sun Luo egyik gyerekkel a karjában, a másikat kézen fogva vezetve visszament a betegszobába. Fu Tingxin az ágytámlának dőlt és egy Rubik-kockát forgatott, olyan gyorsan ügyködött rajta, hogy a kezének szinte csak az árnyéka látszódott. Amint a Sun Luo karjában lévő csöppség meglátta, azonnal ficánkolni kezdett, hogy tegye le, és éles hangon felkiáltott:

– Második bácsikám!

– Oh, ki ez? – Fu Tingxin letette a kockát, és kuncogva kitárta a karját, hogy megölelje. Sun Luo óvatosan letette mellé a gyereket, és figyelmeztette: – Óvatosan! Nehogy véletlenül megüsd a sebeit!

– Bácsikám, apa azt mondta, amnéziád van. – A csöppség fekete, szőlőszerű szeme tágra nyílt és csillogva nézett rá. – Megismersz engem?

Fu Tingxin nem tudta felidézni a múltat, de az álmában látta, hogy nézett ki ez a gyerek, miután felnőtt. Nem számított rá, hogy ez az apróság tudja, mi az az „amnézia”.

– Hogy ne ismernélek meg? – mondta mosolyogva. – A bácsikád bárkit elfelejthet, csak Xiao-Shent nem.

Ennek ellenére Fu Shen egy kicsit sem tűnt boldognak. Ehelyett a vonásai lecsüggedtek, és úgy sóhajtott, mintha nagyon frusztrált lett volna.

– Mi a baj, kicsim? – kérdezte Fu Tingxin.

Csak azt látta, hogy Fu Shen szemét egy réteg könny borította, ahogy az ágy végénél álló gyerekhez fordult, és szörnyen sértettnek hangzott:

– Gege, a bácsikámnak tényleg amnéziája van.

Fu Tingxin és Sun Luo összenézett.

A gyerek gyorsan odament Fu Shenhez, elővett a zsebéből egy zsebkendőt, majd odaadta neki, hogy megtörölje az arcát, és figyelemreméltóan vigasztalta:

– De megismert. Xiao-Shennek hívott, nem igaz?

– De régen nem ilyen volt – válaszolta Fu Shen keseregve. – Mindig Butuskának hívott.

– … – Fu Tingxin.

Sun Luo remegett, ahogy a száját eltakarva elfordult.

Fu Tingxin nem igazán tudott gyakran találkozni a legidősebb unokaöccsével. Amikor tavalyelőtt hazament meglátogatni a családját, fél hónapon át őrülten játszott vele, Fu Shennek pedig akkor még nem volt meg ez a kis barátja, ezért különösen közel kerültek egymáshoz. Fu Tingxin kötözködve gyakran Butuskának hívta, de nem számított rá, hogy ez a kis csöppség egészen mostanáig emlékezzen erre.

Fu Tingxin bánatosan sóhajtott:

– Tényleg nem ítéltelek meg rosszul, mi…

A gyerek egy kicsit nagyobb volt Fu Shennél. A gyermeki aurájában már látszódott a jövendőbeli helyes árnyéka, ám a kis Butuskájukkal különösen gyengéd és türelmes volt, és a kis kezét fogva vigasztalta:

– A Butuska nem szép, de a Xiao-Shen igen.

Fu Shen ugyanúgy viszonozta, amit kapott:

– A te neved is szép – mondta halkan.

Fu Tingxin meglehetősen jól szórakozott rajtuk.

– Ő kinek a gyereke? – kérdezte mosolyogva.

Sun Luo tekintete észrevétlenül végigfutott a fiún.

– Ő az unokaöcsém, Yan Xiaohan. Ugyanabba az általános iskolába jár, mint Xiao-Shen – mondta, mintha ezzel semmi gond nem lett volna.

Fu Tingxin rögtön tudta, hogy volt valami belső történet, amikor meghallotta a vezetéknevét, de tapintatosan nem emelte ezt ki. Azután egy darabig játszott a két gyerekkel, és amikor észrevette, hogy későre járt, szólt Sun Luónak, hogy küldje őket haza.

Sun Luo kézen fogva kivezette és a lépcsőig kísérte őket. Amikor visszament a kórházi szobába, látta, hogy Fu Tingxin üres tekintettel mered az ablakon kívül lemenő napra.

A súlyos balesettől nagyon lefogyott, csak egy vékony réteg bőr maradt a csontjain, ám az alakja olyan volt, mintha késsel faragták volna ki; még határozottabbnak és elérhetetlenebbnek tűnt.

Ez a látvány és a Sun Luo emlékeiben élő ifjú már két teljesen más ember volt.

Ahogy ott állt a mindent elárasztó alkonyban, most először értette meg igazán azt a dolgot, amit „megbánás”-nak neveznek.

Nem tudni, hogy Fu Tingxin elveszett emlékeit vissza lehet-e szerezni, de a baleset miatti időt soha többé nem lehet visszahozni.

5.

Fu Tingxin hallása éles volt, így a bambulása ellenére hamar észrevette Sun Luót, és odafordult felé a betegágyában.

– Hazamentek? Gyere és pihenj egy kicsit!

Sun Luo becsukta az ajtót és leült az ágy mellé.

– Az a Yan Xiaohan gyerek a második bátyám törvénytelen fia. Az édesanyja személyazonossága bonyolult és egyelőre nem beszélhetünk róla. Tavaly meghalt, ezért a bátyám magához vette, de a vezetéknevét nem változtatta meg és valószínűleg nem áll szándékában hagyni, hogy később megörökölje a családi vállalkozást. Ha szerinted…

– Szerintem ez jó így. – Fu Tingxin közömbösen közbevágott. – Fu Shen még gyerek, nem kell sürgetni, hogy kapcsolatokat szerezzen. Azzal játszhat, akivel csak akar, ne aggódj túl sokat emiatt!

– Hm.

Fu Tingxin felnézett rá.

– Az is nagyszerű, ha van egy gyerekkori barátja, akivel együtt nő fel – folytatta. – Láthatod, hogy már több napja itt fekszem, de mindig csak te vagy az, aki ide-oda rohan a kedvemért. Még a vérszerinti testvéreim sem tesznek ilyet.

Sun Luo szemüvegén visszatükröződött a fény és eltakarta a szemét. Ám Fu Tingxin még így is tisztán látta, hogy egy másodpercre Sun Luo egy kicsit távolságtartónak tűnt.

De az nem lehet.

Sun Luo lesütötte a szemét, kerülte Fu Tingxin tekintetét, és némán ezt gondolta magában: Mi nem gyerekkori barátok vagyunk, és én sosem csak „testvér”-ként gondoltam rád.

6.

Fu Tingxin agyrázkódást kapott és a lába is megsérült, így csak az után kapott engedélyt arra, hogy hazamenjen, miután három hónapot feküdt a kórházban. Sajnos az amnéziáját továbbra sem tudták kezelni, ezért természetesen nem maradhatott a hadseregben. Mielőtt elhagyta a kórházat, a felettese eljött meglátogatni, és egész reggel a szobájában beszélgettek, majd Fu Tingxin megkérte Sun Luót, hogy töltse ki neki a leszerelési kérelmét, ezzel teljesen levetve magáról a katonai egyenruhát.

Sun Luo a saját lakásába vitte haza. Meglepő módon a Fu családban senki, semmilyen szinten nem fejezett ki döbbenetet vagy ellenvetést ezzel kapcsolatban. Fu Tingxin lefeküdt a puha, tiszta, kétszemélyes ágyra a vendégszobában, és hallgatta, ahogy Sun Luo beszélt:

– A sérülésednek még egy darabig gyógyulnia kell, és nem biztonságos egyedül élned. Ha itt maradsz, könnyedén gondoskodni tudok rólad, szóval érezd magad otthon!

Fu Tingxin bólintott, ám közben így gúnyolódott magában: Gyerünk, színlelj csak! Lássuk, meddig bírod ki!

Csak az emlékeit vesztette el, az IQ-ját nem. Jól megfigyelte Sun Luo gondoskodását és figyelmességét is; a férfi 80-90%-os eséllyel érdeklődött úgy iránta. Sun Luo elmondása szerint azonban ők ketten csak két tiszta, 24 karátos jó testvér volt, akik békében és harmóniában éltek egymással, semmi több.

Fu Tingxin szinte teljesen meg volt győződve róla, hogy titokban szerelmes belé, de nem merte kimondani. Amikor a múltkor a kapitánnyal beszélgetett, véletlenül meghallotta, hogy amikor korábban a hadseregben volt, a különleges bánásmód elkerülése miatt több éven át nem telefonált vagy küldött leveleket haza. Fu Tingxin ezt egy kicsit furcsának gondolta, és amikor néhány tapogatózó kérdést tett fel, megtudta, hogy az osztagban sosem említette a családi hátterét, és soha senkinek nem mesélt erről a „jó testvér” Sun Luóról.

Ezt észben tartva kihasználta, amikor a bátyja, Fu Tingzhong látogatóba jött, hogy óvatosan rákérdezzen erre. Csak ekkor tudta meg, hogy a seregbe lépése óta teljesen megszakította a kapcsolatot Sun Luóval, és a család azt hitte, összevesztek.

Ennek semmi értelme sem volt. Sun Luo úgy bánt vele, mintha az előző életükben tartozott volna neki valamiért. Ha nem volt köztük érdekellentét, biztos nem lett volna képes megállni, hogy több éven át ne lépjen kapcsolatba Fu Tingxinnel.

Hét éven át nem hallottak egymás felől, ő mégis képes volt abban a másodpercben északnyugatra rohanni, amint meghallotta, hogy megsérült. Ha nem mondhatni, hogy csak felületes érzéseik voltak egymás iránt, miért veszekedtek és távolodtak volna így el? Ha Fu Tingxin nem sérült volna meg, akkor Sun Luo a szolgálati ideje alatt sosem lépett volna kapcsolatba vele újra?

Fu Tingxin képzelete vadul szárnyalt, kilenc szappanoperát írt és rendezett, ahogy felidézte az összes tapasztalatát, amit az álomban átélt, és jó darabig találgatta, mi lehetett a köd és a felhők mögé rejtve. Csak akkor tette félre a gondolatait, amikor Sun Luo jött és bekopogott a szobája ajtaján, mert itt volt az evés ideje.

– Gyere be! – kiáltott ki lustán.

Sun Luo kinyitotta az ajtót és bejött. A legegyszerűbb fehér inget és öltönynadrágot viselte; kivételesen magas és kivételesen jóképű volt. Otthon nem hordott szemüveget, és hamar élesen összehúzta leplezetlen szemét annak ellenére, hogy a Fu Tingxinre hulló tekintete rendkívül gyengéd volt.

– Kelj fel! Ma jó idő van, úgyhogy vacsora után leviszlek egy sétára, rendben?

Hallva, hogy úgy viselkedett, mintha egy gyereket hívogatna, egy másodpercre játékosság nőtt Fu Tingxin szívében, és a kezét kinyújtva nyafogott:

– Nem tudok felkelni.

Sun Luo kissé támolyogva ment oda, és felhúzta. Fu Tingxin folytatta a hirtelen felindulását, a felső teste dülöngélt, amikor felállt, és abban a pillanatban, hogy Sun Luo lazított a fogásán, erőtlenül visszaesett a párnára.

Szándékosan viselkedett kiállhatatlanul. Sun Luo még egyszer engedett és felhúzta, de ezúttal nem várta meg, hogy visszazuhanjon, a karjába húzta a férfit és átkarolta a hátát, nem engedve, hogy elszökjön. A várakozásokkal ellentétben Fu Tingxin olyan volt, mint egy panda, aki végre megölelhette a gazdája lábát, egy kiáltással rávetette magát, és a világért sem volt hajlandó felkelni. Addig szórakoztak a szobában, míg Sun Luo végül egyenesen a vállán vitte ki Fu Tingxint, és csak a lépcső alatt tette le, mert a házvezetőnő a földszinten volt.

Ő nem tudta, hogy mi folyt az emeleten, csak emlékeztette Sun Luót, hogy megterített.

– Uram, az előbb csörgött a telefonja. Úgy tűnik, valaki kereste.

Fu Tingxin leült az asztalhoz és nekilátott a levesnek, miközben a szeme sarkából néha egy-egy pillantást lopott Sun Luóra, aki az üvegfal előtt állva telefonált, és hallgatta, ahogy azon a nyugodt, teljesen más hangon beszél valakivel. Hirtelen egy olyan megérzése támadt, ami még sosem fordult meg a fejében…

Ha Sun Luo azt hiszi, hogy homofób, akkor az lehet az oka, amiért nem mert kapcsolatba lépni vele, és még az amnézia után is csak annyit mert neki mondani, hogy nagyon jó gyerekkori barátok.

Lehet, hogy… még mielőtt elvesztette volna az emlékeit, Sun Luo már szerelmet vallott neki?

Akkor volt még esélye, hogy egy 180 fokos fordulatot tegyen Sun Luóért?

7.

Mire augusztus beköszöntött, Fu Tingxin sérülései szinte teljesen meggyógyultak, és annyira unatkozott otthon, hogy lassan gombákat kezdett növeszteni. Látva, hogy tényleg unatkozott, ráadásul képtelen volt bármit is felidézni, Sun Luo attól tartott, hogy a bezártság meg fogja betegíteni. Történetesen a Csoport egy Vörös tér jótékonysági vacsorát szervezett, a vezérigazgató pedig idén külföldön volt, ezért őt bízták meg azzal, hogy részt vegyen rajta a nevében. Mivel úgy gondolta, hogy Fu Tingxin a szörnyűnél is szörnyebben unatkozott, gondosan felöltöztette, majd magával vitte a vacsorára.

Fu Tingxin katonai háttérből jött, és még az amnéziája ellenére sem változtak azok a szokások, amiket a sok éves szolgálata alatt formált. Miután felöltötte a csúcsdivatos öltönyt, tiszteletet parancsoló és fenyegető volt, még Sun Luónál is jobban hasonlított egy főnökre. Amikor egymás oldalán beléptek, rengeteg figyelmet vonzottak magukra, és ahogy elhaladtak a többiek mellett, a két-háromfős vendégcsoportok összesereglettek, és titokban mind a férfi kilétére próbáltak rájönni.

Ráadásul azon kívül, hogy a Taihe Csoport egyik tagja volt, a hatalmas Sun család is ott állt Sun Luo háta mögött. Ha mindent meg is tett, hogy meghúzza magát, rendkívül nehéz volt teljes mértékben elkerülni azokat, akik a fejükbe vették, hogy felmásznak a társadalmi ranglétrán. Az egész útja göröngyös volt, valaki időről időre felbukkant, hogy néhány szót váltson vele, miközben Fu Tingxin rendkívül türelmesen várakozott. Amikor észrevette, hogy Sun Luo kissé türelmetlenül ráncolta a homlokát, a vállára tette a kezét.

– Ne idegeskedj! Mit akarsz enni? Hozok neked valamit, ha szeretnéd – nyugtatta halk hangon.

Minden ember máshogy fejezte ki a szeretetét. Sun Luo borús arckifejezése azonnal kitisztult, és oldalra fordította a fejét, hogy súgjon neki valamit; valószínűleg panaszkodott, hogy milyen bosszantóak az emberek. Fu Tingxin helyet cserélt vele, maga ment a külső oldalra, és a saját testével blokkolta az alakját a többiek elől. Azonos magasságúak voltak, és a testtartásuk is hasonlított, ahogy úgy vonultak be a terembe, mintha senki más nem lett volna körülöttük. Amikor épp leültek volna, egy köszönést hallottak a hátuk mögül.

– Sun igazgató úr?

A hang irányába fordították a fejüket, és egy magas fiatalembert láttak a székük mögött, mosollyal az arcán. Egy kissé meglehetősen arrogáns vonásai voltak, ám egyáltalán nem tűnt nevetségesnek, inkább egy bizonyos, nem várt barátságosságot sugárzott. Sun Luo meglehetősen jól ismerte, ezért önként kezet nyújtott felé.

– Ye elnök úr.

Ye Zheng megrázta a kezét. A tekintete a mellettük álló Fu Tingxinre vetült, és felvonta egyik hosszú szemöldökét.

– Oh, ez a kiállás… csak nem érdeklődik, hogy belépjen a szórakoztatóiparba?

Olyan volt, mintha Sun Luo arcát rögtön hamuval színezték volna át. Fu Tingxint egyáltalán nem zavarta, mosolyogva, vidáman a kezét nyújtotta Ye Zhengnek:

– Jó estét, a vezetéknevem Fu. Hadi állatorvos vagyok, jelenleg Sun elnök úr testőre. Eddig a főzésért feleltem, a szórakoztató osztagban sosem szolgáltam.

Ye Zheng meglepődött, majd rögtön elmosolyodott és megrázta a kezét.

– Ye Zheng, Xihua Entertainment.

– Csak viccel. Ő itt a gyerekkori barátom, Fu Tingxin. Nemrég megsérült és még nem épült fel teljesen, ezért jelenleg lábadozik – egészítette ki a bemutatkozást Sun Luo, majd Fu Tingxinhez fordult: – Ő Xihua második úrfija. A sógornője, Sun Qingning az unokatestvérem. Mindketten a családomhoz tartoznak.

Fu Tingxin bólintott, láthatóan már régóta nem tekintett nagy ügyként a Sun család óriási hálózatának különös látványára. Ye Zheng egy kis aggodalmat mutatott az állapota iránt, de amikor meghallotta, hogy egy agyrázkódás miatt elveszítette az emlékeit, hirtelen rácsapott a szék támlájára.

– Micsoda véletlen! Ebben az esetben nemsokára bemutatom valakinek: Hengui igazgatójának, Huo Mingjunnak. Te már hallottál róla, ugye? Gyerekkorában a párja, Xie Guan is elvesztette az emlékeit egy agyrázkódás miatt, és úgy hallottam, hogy tavaly jött helyre. Lao-Huo sok szakértőt megkeresett a neurológia terén, hogy tanácsot kérjen, úgyhogy ha beszéltek, talán Fu úr sérülésén is lehet segíteni.

Sun Luo nem mert semmilyen lehetőséget kihagyni, ha Fu Tingxin állapotáról volt szó. A vacsora kezdetén gyorsan felment a színpadra, hogy mondjon egy rövid beszédet, majd egyenesen az előtérbe ment. További véletlen, hogy Xie Guan is meghívást kapott ma estére, és Huo Mingjun szintén vele tartott; mire Sun Luo belépett az ajtón, már Ye Zheng cégének több embere is felismerte egymást, és jó darabig heves beszélgetésbe folytak.

Taihe és Hengrui korábban üzleti ellenfelek voltak, de ennek Sun Luo szakterületéhez semmi köze nem volt. Még sosem látta személyesen Huo Mingjunt, csak azt hallotta, hogy a férfi különösen komoly és fagyos volt, egy tehetséggel és szenvedéllyel teli személyiség. Ám amikor ma meglátta, egyáltalán nem olyan személytelen volt, mint amilyennek elképzelte, talán azért, mert épp a szerelemről volt szó.

Xie Guan nem kérette magát, és mindent megosztott Fu Tingxinnel, amire emlékezett.

– Én valószínűleg azért tudtam visszaszerezni az emlékeimet, mert később ugyanarra a pontra estem rá – mondta végül. – Tudom, hogy valószínűtlennek hangzik, de állítólag rengeteg ember volt, akik beütötték a fejüket, de később visszanyerték az emlékeiket. Magának sem kell aggódnia, talán mindössze néhány nap alatt megoldódik.

Fu Tingxin bólintott, elmerengve szorította a borospoharát, és egy darabig gondolkodott, majd ezt suttogta válaszként:

– Én nem aggódom, főleg Sun Luo az, aki igen. Túl nagy nyomás van rajta, szóval ez hamarosan nagy hatással lesz rá.

Xie Guan nem mindennapi, éleseszű fajta volt, és rögtön kihallotta, hogy valami hiányzott a szavakból.

– Sun úr és maga…? – tudakolta.

– Még nem vagyunk azon a lépcsőfokon, mint maga és Huo igazgató úr – válaszolta Fu Tingxin.

Ez rendkívül információdús volt, Xie Guan pedig teljes megértéssel mosolygott. Fu Tingxin felállt, és letette a kezében lévő poharat a bárpultra.

– Elmegyek a mosdóba.

Az étkező mosdójához ki kellett menni egészen a folyosó végéig. Fu Tingxin egyik kezét zsebre téve, lassan sétált a puha szőnyegen, miközben az imént Xie Guannal folytatott beszélgetésén gondolkodott.

Azt mondta, hogy miután leesett a színpadról, a kómában azokról a dolgokról álmodott, amik a múltban történtek. Erről Fu Tingxinnek elkerülhetetlenül is eszébe jutott az a Nanke-szerű álom[2], amit ő látott a kómában. Az tényleg csak álom lett volna?

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy egy kicsit túl sokáig mosta a kezét a mosdókagylóban. Az egyik közeli fülke kinyílt, és az onnan kilépő férfi figyelmét felkeltette a folyó víz. Amikor elment mellette, véletlenül vetett egy pillantást a tükörre, majd néhány lépés után hirtelen megállt.

– Tingxin? – kérdezte döbbenten.

Fu Tingxin meghallotta és megfordult, majd egy ismeretlen arcot látott, amiről tudta, hogy valószínűleg egy ismerős, akivel régebben találkozott. Arra viszont egyáltalán nem emlékezett, hogy ki volt, így nem volt más választása, mint felkészítenie magát, meglepettséget színlelni és az udvariasságát megtartva rákérdezni:

– És ön…?

– Nem emlékszel rám? – A férfi arcán villámgyors csalódottság futott át. – Qiu Ming vagyok, középiskolában egymás mellett ültünk. Elfelejtetted?

Fu Tingxin „megvilágosodott”.

– Nézzenek oda, milyen feledékeny vagyok! Bocsáss meg, az előbb egyáltalán nem ismertelek fel. Sokat változtál.

Qiu Ming jelenleg körülbelül huszonnégy lehetett. Bár az arcát fehérnek és elegánsnak lehetett mondani, Fu Tingxin szeme kiszúrta, hogy volt benne egy kis diszharmónia. Az orrnyerge túl magasan volt, az álla túl hegyes volt, a dupla szemhéját úgy tűnt, mintha belevésték volna, és az egész arca nagyon feszes lett, amikor mosolygott: biztos plasztikáztak rajta valamit. Tehát amikor ezt mondta, Qiu Ming semmi különöset nem vett észre, és csak tovább mosolygott.

– Én nem voltam nagy szám, de téged nem lehet elfelejteni. Te voltál az álom, az iskola legjóképűbb fiúja. Sok osztálytársunk volt, akik szerelmesek voltak beléd.

Fu Tingxin valami furcsát érzett, ahogy ezt hallgatta, és felvonta a szemöldökét:

– Tényleg? Fogalmam sem volt róla.

– Tényleg. Csak te általában mindig Sun Luóra voltál tapadva, és nem lógtál sokat az osztálytársaiddal. – Ekkor Qiu Ming közelebb lépett hozzá, a parfümének illata enyhén megcsapta Fu Tingxint. – Ma is vele jöttél? Hallottam, hogy középiskola után bevonultál a seregbe, mégis ennyi éven át tartottad vele a kapcsolatot. Ti ketten tényleg jóban vagytok egymással.

– Mhm. – Fu Tingxin észrevétlenül növelte a köztük lévő távolságot, a hangja semleges volt. – A középiskola után mindenki megy a maga útján, és a hadseregben nem könnyű tartani a kapcsolatot a külvilággal. Most a show bizniszben vagy?

Qiu Ming különös mosolyt mutatott.

– Nagyjából – mondta homályosan. – És te… most szabadságon vagy?

– Leszereltem.

Qiu Ming arca kissé lelkesebb lett.

– A jövőben nem tervezel vállalkozásba kezdeni?

Egyre közelebb és közelebb hajolt hozzá. Fu Tingxin nem igazán tudta, hogy a kezdetektől fogva jóban voltak-e, vagy végeredményben valami más szándéka volt, és csak egy rövid szünet után válaszolt:

– Én csak egy munkanélküli csavargó vagyok, aki jelenleg valaki másra támaszkodik, hogy eltartson.

– Van valakid? – Qiu Ming meglepődött. – Férfi vagy nő? Kicsoda?

Fu Tingxin majdnem megfulladt:

– Hogy érted, hogy férfi?

– Hogyne lehetne férfi! Annak idején, annyira el akartál kerülni, hogy még egyetemre se mentél, rögtön a seregbe menekültél. Azt hittem azért, mert Sun Luót szeretted, de úgy tűnik, tényleg hetero vagy.

Fu Tingxin feje tele volt zavaros köddel.

A mosdón kívüli személy léptei hirtelen megálltak.

8.

Sun Luo nem emlékezett rá, hogy került hangtalanul a mosdó ajtajától az étkezőn kívüli kertbe, de mire ismét magához tért, már a kezében lévő cigarettát is félig elszívta.

Az utóbbi néhány hónapban teljesen lemondott a dohányzásról, mert Fu Tingxin is a házában lakott. Ki hitte volna, hogy annyira nagy sokk éri, amitől nem lesz képes megállni, hogy újra elő ne vegyen egy csikket?

A múlttal kapcsolatban csakugyan nem az igazat mondta Fu Tingxinnek.

Sun Luo nagyjából alsó középiskola idején fedezte fel magáról, hogy homoszexuálisnak született, de senkinek sem mondta el, még a legjobb barátjának, Fu Tingxinnek sem. Ennek ellenére legyőzte az, hogy mindig egymás mellett voltak, a másik férfi pedig valóban ragyogott, így nem számít, mennyire próbált korlátokat szabni magának, a szíve elkerülhetetlenül felkavarodott a heteroszexuális barátja iránt. Még olyan butaságot is elkövetett, hogy titokban kidobott egy szerelmeslevelet, amit valaki Fu Tingxinnek adott.

Fu Tingxin zabolátlan és független volt, és annak ellenére, hogy a jegyei nem voltak a legjobbak, a jó külsejével és a jó személyiségével sikereket ért el, valamint Sun Luóhoz is kivételesen kedves volt, még az osztályukban lévő ifjú szerelmespároknál is gondoskodóbbak voltak. Mindig is voltak olyanok, akik ezzel viccelődtek velük, Sun Luo pedig emlékezett rá, hogy Qiu Ming annak idején a Fu Tingxin mögötti padban ült, és gyakran savanyú hangon odaszólt hozzá:

– Fu Tingxin nagyon kedves veled.

Már rég észre kellett volna vennie a jeleket, de annak idején még a saját érzéseit sem gondolta át elég alaposan, és Qiu Minggel sem volt kedve foglalkozni. Középiskola harmadik évének második felében a szerelme olyan volt, mintha egy infernó lángolt volna szüntelenül a szívében. Logikus és türelmes volt, ám mindezt a társaihoz hasonlította; végül képtelen volt visszatartani az érzéseit, egy nagyon rövid levélben megírta a szívét elöntő érzéseket, majd Fu Tingxin füzetébe dugta.

A következő este elment megkeresni Fu Tingxint a tornateremben, ahogy azt tanítás után mindig is szokta. Már az öltöző előtt volt, ám amikor kopogni készült, hirtelen meghallotta az egyik fiú hangját:

– …Tényleg biztos vagy ebben? Azt hallottam, hogy a katonaságban szolgálni nagyon nehéz. Ha nem is vagy elég jó, hogy bekerülj egy másodosztályú egyetemre, még mindig jobb, mint besorozni.

– Ne törődj vele, jó? Mi mást tehetnék azon kívül, hogy elmegyek? Össze akar velem jönni, és akkor is képes követni, ha szakiskolába megyek – válaszolta Fu Tingxin nyugtalanul. – Nem sérthetem meg, szóval hogy tudnék elbújni előle?

Ezután papír szakadása hangzott az öltözőből. Fu Tingxin belerúgott a szemetesbe, a dühe az égig szállt, és ritkán látott káromkodásban tört ki:

– Mégis mi a franc ez az egész? Bassza meg!

Akár mennydörgés robbant volna a fülében, a szív alakú virágcsokornak még ideje sem volt teljesen kinyílni, mielőtt egy hirtelen lesújtó, viharos zuhatag hullott a fejére.

Fél perccel később Sun Luo némán megfordult, és anélkül hagyta el a tornatermet, hogy megvárta volna Fu Tingxint és együtt mentek volna haza. Lélekvesztetten ért haza, és egész úton ezen a mondaton gondolkodott: Mi mást tehetnék azon kívül, hogy elmegyek?

Rögtön ráeszmélt, hogy az évek során Fu Tingxin volt az egyetlen barátja, aki annyira törődött vele, hogy néha a saját tulajdonának gondolta, és nem volt hajlandó megosztani másokkal. Ugyanabba az óvodába, általános iskolába és alsó középbe jártak. Fu Tingxin jegyei nem voltak elég jók, hogy egy nagyobb középiskolába vegyék fel, ezért Sun Luo eltervezte, hogy egy kicsit ront a vizsgáján. Fu Tingxin tartott tőle, hogy csak visszatartaná, ezért kihasználta a családja kapcsolatait, hogy ugyanabba az osztályba kerüljön, mint ő.

Talán valamelyest tisztában volt ezekkel a paranoiás birtoklási vágyakkal, ám sosem panaszkodott, sőt a legkisebb fukarság nélkül fürösztötte a figyelmében. És pontosan emiatt az engedékenység miatt volt, hogy Sun Luo valószerűtlenül fantáziákat kezdett álmodni.

A mai nap előtt Fu Tingxin sosem említette, hogy csatlakozni fog a katonasághoz. Egyetlen szóval sem.

Sun Luo mélyen magába nézett és megkérdezte, hogy tényleg képes lenne-e olyasmire, mint mindent hátrahagyva követni Fu Tingxint, hogy egy szakiskolába járjon.

Mint kiderült, a tudatán kívül már erre a pontra kényszerítette Fu Tingxint.

Alig várta, hogy messzire menjen és magasra repüljön, távol tőle.

Nem sokkal ezután Fu Tingxin átment a fizikai vizsgán. Mielőtt belépett a hadseregbe, elhívott egy csapatot egy nyitott ételárus bódéhoz, hogy egyenek egy kis nyársat és igyanak egy kis alkoholt, és késő éjjelig vidáman beszélgettek. Végül csak Sun Luo, aki az egyetemi felvételi vizsgájára készült, maradt józan, és a taxiban egész úton bámulta őt. Végül nem csinált semmit, Fu Tingxin pedig biztonságban hazaért.

Miután elvégezte a középiskolát, Sun Luo megváltoztatta az elérhetőségét és a címét, majd kínkeservesen elkerült minden Fu Tingxinnel kapcsolatos hírt. Több ezer kilométer távol voltak egymástól, és soha többé nem küldtek üzenetet egymásnak.

Több mint tíz évig a megszállottja volt, aztán végül azon az egy éjszakán megtanulta, hogy mondjon le róla.

Ennek ellenére, belül mégis hogy lett volna olyan nap, amikor elengedte azt a férfit?

A mély kötődés és szomorúság, ami a csontjaiba vésődött és a szívébe ékelődött, még az idő múlásával sem fakult meg, sőt az évek elteltével inkább egyre jobban elmélyültek, és sosem találkozott senki mással, aki képes lett volna megragadni. Fu Tingxin nagyon jó volt hozzá, ezt pedig nagyon fájdalmas volt lehámozni magáról. Újra és újra átfutott az emlékein, minden egyes szó és kép eggyé vált a húsával, és még akkor sem lett volna képes elfelejteni őket, ha akarta volna.

Egy sorsszerű véletlen ismét visszahozta hozzá Fu Tingxint. Az emlékeit ugyan elvesztette, de a személyisége változatlan maradt, és a hangsúly, amivel Sun Luóval beszélt, ugyanolyan vidám és ismerős volt, mint mindig. Szinte olyan volt, mint egy életben egyszer megadatott esély; Fu Tingxin emlékezete egy fehér papír volt, és ő, aki mindent tudott, az akarata szerint festhetett rá.

Sun Luo viszont sosem mert előtte felemlegetni semmit a „homoszexualitás” témájáról, és a legapróbb jeleket sem merte felfedni. Valószínűleg, mert az az érzés, hogy valaki egy bunkósbottal verte fel gyönyörű álmából, túlságosan fájt, és nem akarta másodszor is elszenvedni.

Az utóbbi években nagyon kevés kapcsolat volt közte és a középiskolás osztálytársai között, és már rég megfeledkezett arról, hogy egy Qiu Ming nevezetű kisember valaha is felbukkant az életében. Ma viszont egy teljesen más, holtvágányos elbeszélést hallott az akkori szituációról.

Fu Tingxin talán Qiu Ming miatt ment el, hogy csatlakozzon a katonaságba?

9.

A Vörös tér vacsora estéjén Fu Tingxin egy szúnyogcsípésekkel teli Sun Luót szedett össze a kis kertből. Egyikük sem beszélt a mosdóban történt találkozásról; Sun Luónak túl sok dolog járt a fejében, Fu Tingxint pedig nem érdekelte.

Azután minden normális volt, szélcsend és békés hullámok. Csakhogy Fu Tingxin lassan felfedezte, hogy Sun Luo egy kicsit furcsán viselkedett.

Természetesen nem a rossz értelemben.

Sun Luo közvetlenül a sérülése után is gondoskodó volt, viszont az elejétől a végéig visszafogottan viselkedett, mintha egy átléphetetlen 38° vonal[3] lett volna közöttük. Ám amióta visszajöttek, a lábuk mozgása a közöttük lévő térben egyre közeledett és közeledett. Úgy tűnt, Sun Luo türelme nagyon sok éven át gyülemlett, és aztán minden fenntartás nélkül rázúdította Fu Tingxinre, miközben elkísérte orvosokat keresni, gyógymód után érdeklődni és gyakorlati terápiára járni, mintha a mindig is szorosan összezárt kagyló óvatosan résnyire nyílt volna, bevilágítva a szobát gyengéd gyöngyfényével.

Fu Tingxin sem egy tisztaszívű, szemérmes Liuxia Hui volt. Lehetetlen volt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a gondolatait, az pedig még inkább lehetetlen volt, hogy az érzései ne inogjanak meg.

Néhány nap múlva evés közben Sun Luo végre elszánta magát, hogy felhívja az egyik régi osztálytársát.

Már régóta nem lépett kapcsolatba ezzel a középiskolás osztálytárssal, és azok a néhányak, akikkel Fu Tingxin a legjobban kijött, már elhagyták az országot, a többiek pedig vidéken telepedtek le. Néhány napos munka után végül csak egy gazdag, második generációs céggel tudott kapcsolatba lépni, ami a fővárosban működött. A cég egy másik körzetben volt, ezért a jó szándékát kifejezve Sun Luo szándékosan végigszenvedte az óriási déli dugót, hogy odautazzon.

Az ebédszünetét használva jött ide, és mire a régi osztálytárs lejött a cég lépcsőjén, már rég volt, hogy utoljára evett. Az osztálytárssal sem ebédelt rendesen, csak kerestek egy kávézót, ahol leültek beszélgetni.

A régi osztálytárs barátságos volt vele, valószínűleg Fu Tingxin hírneve miatt.

– Lao-Fu jól van mostanában? Ha nem kerestél volna meg, nem is tudtam volna, hogy kórházba került. Ha lesz időm, mindenképpen elmegyek meglátogatni.

– A sérülései már teljesen meggyógyultak – Sun Luo a fejéhez emelte az ujját -, csak az itt lévő vérrög nem szívódott fel, ezért nem tud visszaemlékezni a múltban történtekre.

– Ne aggódj! Csak türelmes gondoskodásra van szüksége, és talán egy nap megoldódik – vigasztalta az osztálytárs.

Sun Luo bólintott.

– Azért kerestelek meg, mert meg szeretnék kérdezni valamit. Te annak idején jóban voltál vele; tudod, miért döntött úgy, hogy katonának áll?

– Az, aki a legjobb kapcsolatban volt vele, csak te lehetsz. Mi csak kosaraztunk és szórakoztunk, nem hiszem, hogy mondott volna nekem valamit. Mire célzol?

– Emlékszel még Qiu Mingre?

– Qiu Ming? Ki? – Az osztálytárs nagyon sokáig törte a fejét, hogy eszébe jusson. – …Oh, arról a szépfiúról beszélsz, aki mögöttetek ült? Emlékszem. Az apja nem Qiu Yongshan, az a „nagy ingatlan király”, aki pár évig azzal dicsekedett, milyen csodálatos? Máskülönben Qiu Ming be sem jutott volna az iskolánkba. Viszont úgy tűnik, később csődbe mentek, mert elhajította a feleségét és a gyerekét, és Amerikába menekült, hogy megússza az adósságot. Tavaly a feketelistán volt.
Most, hogy így mondod, valamennyire kezd rémleni. A barátaim azt mondták, hogy Qiu Ming hajtott Lao-Fura, és elég feltűnően. Folyton vizet és egyebeket adott neki. Szinte megrögzötten szerette. Azt mondják, titokban betört a tanáriba, hogy átkutassa a vizsgalapokat, mert ugyanarra az egyetemre akart menni, mint ő, bár azt nem tudom, hogy ez igaz vagy nem. Lao-Fu sosem mondta?

Sun Luo megszorította a kezében lévő poharat és a fejét csóválta.

– Mindegy, Lao-Fu szemében és szívében csakis te voltál, de nem merte elmondani neked, mert félt, hogy ez a zavaros dolog hatással lesz a felvételi vizsgádra – vigyorgott az osztálytárs. – Te ezt nem tudhatod, de Lao-Fu véletlenül meglátta, hogy egyszer titokban kidobtad a szerelmeslevelét. Később valaki adott neki valamit, és még hátat is fordított neked, hogy csendben elintézze. Abban az időben az egész kosárcsapat szerelmesleveleket tépkedett és csokit evett helyette, hahahaha…

– !!!

– Akkor tényleg nem mondta el neked. Mi ketten mindig a tornaterem mögötti kuka mellett cigiztünk. Te nem láttad, de úgy cigizett, mint egy tolvaj. Sosem merte felvenni a kabátját, és miután végzett, tíz percig a szélben kellett állnia, mert félt, hogy kiszagolod.

Sun Luo meglepődött, az a néhány mondat pont a szívének rejtett sebén találta el. Egy pillanatra elkábult, miközben a régi osztálytárs tovább nosztalgiázott:

– Ez a néhány év egy pillanat alatt elrepült… szerencsére te ott voltál neki, hogy gondoskodj róla, amikor balesetet szenvedett. Lao-Fu nem hiába szeretett annyira annak idején. Szép. Nem könnyű ennyi éven át testvéreknek lenni.

Sun Luo ösztönösen bólintott. Az osztálytárs látta, hogy máshol járt az esze, ezért egy kiskanállal megkopogtatta a poharának karimáját, hogy felhívja a figyelmét.

– Sun elnök úr, olyan messziről jöttél, hogy megkeress. Miről akartál kérdezni? Vagy külön azt akartad, hogy nosztalgiázzak veled a kettőtök letűnt éveiről?

– Nincs több kérdésem. – Sun Luo szárazan köhögött, és kissé zavarba jötten elnézést kért. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig feltartottalak.

A másik egy darabig zavarodottan bámulta, majd végre nem tehetett mást, mint elmosolyodott.

– Rendben. Most már a teljes helyzetet ismered.

Az ajtónál elbúcsúztak. Az osztálytárs szeme követte Sun Luót, ahogy megfordította az autót és ráhajtott a főútra. Elővett egy cigarettát a zsebéből, egyáltalán nem tudta, mit gondoljon, és a nyelvével csettintve, kárörvendőn gondolta: Már rég megmondtam, hogy ennek a Sun Luo srácnak a szeme se áll jól, amikor ránéz, de Lao-Fu nem hitt nekem. Most végre megtudja az igazat, huh.

10.

Hogy pontosan miről volt szó abban a beszélgetésben, arra Fu Tingxinen kívül talán senki más nem tudott volna biztos választ adni, de ez már nem is volt fontos. A szívére nehezedő több éves rossz érzések köve hirtelen elvesztette az erejét és a súlyát, amivel képes volt őt elnyomni, és az egész szíve megkönnyebbült, mintha menten elrepült volna.

Most csak arra vágyott, hogy gyorsan hazamenjen és erősen átölelje azt, akit személyesen ő taszított el magától.

Úgy vezetett vissza a villába, mintha egész úton üldözték volna. Fu Tingxin nem volt a nappaliban, de miután az emeleten és a földszinten is körülnézett, végül megtalálta a médiaszobában, ahol a kanapén aludt.

A képernyőn fények és árnyak váltakoztak. A film elérte a végét, a feliratok egy énekhang kíséretében lassan felemelkedtek…

Az álmaimban egy arc, amit jól ismerek, te vagy a gyengédség, akire vártam…
Kettőnk közt a bizalmas szeretet, hogy szerelmünk felébredhessen…
Az örömmel és bánattal teli években csak a szerelem az örök legenda.
Egyikünk sem feledi az ősi, ősi esküt.
A könnyeid színes pillangókká válnak, betöltve az eget táncukkal.
A szerelem a szél szárnyunk alatt, a két szív pedig szabadon száll egymással…[4]

Ez egy tíz évvel ezelőtti film volt. Amikor elmentek együtt megnézni a moziban, a széles főutak és a keskeny kisutcák is vörössel voltak díszítve. Ilyen az annak idején élt ember ifjúságának felidézése; amint a végcímdal bevezetője elkezdődött, mindig képes volt a szöveget énekelni.

Sokáig állt a homályosan megvilágított médiaszobában, és végighallgatta az egész dalt, miközben a forrongó érzései lassan ellágyultak. Valamelyest megértette, hogy a másik miért nézte újra ezt a filmet. A férfi nem mondta ki nyíltan, de ki akart valóban egy másik világból érkezett kóbor lélek lenni?

Hangtalanul sóhajtott egyet magában, felvette a félretett takarót, és gondosan betakarta Fu Tingxint.

A mozdulatai majdhogynem némák voltak, ám Fu Tingxin abban a pillanatban felébredt, hogy belépett, és egész idő alatt csak színlelte az alvást. Amint észrevette, hogy Sun Luo közeledett hozzá, rögtön gonoszság nőtt a szívében, és gyorsan kinyújtotta a kezét, megragadta Sun Luo derekát, kirúgta alóla a lábát, ezzel kibillentve az egyensúlyából és egyenesen a karjaiba zuhanva.

Sun Luo, aki szinte halálra rémült, megtámasztotta magát a kanapé támlájával.

– Ne szórakozz! Mi van, ha összenyomlak?!

Fu Tingxin vidáman nevetett, amiért sikerrel járt, majd óvatoskodás nélkül felemelte a kezét és finoman megveregette Sun Luo derekát.

– Elég szívós vagyok. Akkor se török el, ha összenyomnak.

– Ez akkor sem jó, csak most gyógyult meg a törésed…

Sun Luo szavai lassan elhalkultak Fu Tingxin mosolygó tekintete láttán. A tenyeréből áradó hő áthatolt a vékony ingén és beleégett a bőrébe, végigpásztázva az idegeit és az izmait. A fél teste megégett és teljesen lebénult, a mellkasában viszont számtalan szép gondolat keletkezett. A szívében lévő majmok és a fejében lévő lovak összevissza ámokfutásba kezdtek, mintha egy állatkertet nyitottak volna benne.

Amint Fu Tingxin felemelte a kezét, megpillantotta Sun Luo hosszú, puha szempilláit. A szemüvegét a mélyen süllyedő, egyenes orrnyerge támasztotta meg, zavarva a lencsék mögötti gyönyörű formájú szemeket. Nem tudni, milyen gondolat vezette rá, hogy kinyújtsa a kezét és levegye róla. Hallották egymás légzését, az orruk hegye szinte majdnem összeért, a pozíciójuk egy kissé túl közeli volt.

Száraz, durva ujjbegyek simultak végig finoman Sun Luo szeme sarkán, a szempillái pedig azonnal megijesztett pillangókra hasonlítottak, amelyek az ujjhegye érintésére rémülten csapkodták szárnyukat. Fu Tingxin nyelt egyet. Az érzéseit nehéz volt visszatartani, így lehúzta magához és megcsókolta azokat a keskeny, szorosan összehúzott ajkakat.

Az érintés annyira könnyed volt, mintha egy tollpihe simult volna hozzá, ám pontosan olyan volt, mintha Sun Luót egy laposvas égette volna meg. Hirtelen ellökte magát Fu Tingxintől, és ingatag lábakon, tántorogva néhány lépést hátrált; majdnem elesett a szőnyegen.

A meleg érzések azonnal megfagytak Fu Tingxin szemében.

Egy rövid ideig szótlan volt, aztán lassan pislogott.

– …Utálsz engem? – kérdezte, miközben megpróbált a lehető legnyugodtabb maradni.

Sun Luo teljesen le volt döbbenve. Amikor meghallotta Fu Tingxin kérdését, ösztönösen a fejét rázta anélkül, hogy az agyára várt volna.

– Akkor te… – folytatta Fu Tingxin.

Mielőtt még befejezte volna, meghallotta Sun Luo rekedt, bizonytalan kérdését:

– Nem te utálsz engem…?

– Mi? – kérdezte Fu Tingxin értetlenkedve. – Miért utálnálak?

A védőfalát elvesztett, szép szempár hirtelen bepirosodott. Úgy tűnt, ismét felhasította a szívét, és szerényen, két kézzel felajánlotta, hogy a másik rátaposson, amint nagy nehezen kimondta:

– Meleg… vagyok.

– Nem mondod. – Fu Tingxin tényleg csodálta az agytekervényeit. – Szerinted én nem? Különben miért csókoltalak volna meg?

– ….

Fu Tingxin felállt a kanapéról, hogy odamenjen hozzá és megnyugtassa, de látva, ahogy Sun Luo lecsüggesztette a fejét és az ingujja kissé remegett, mintha az érzelmek felrázták volna, úgy érezte, jobb, ha békén hagyja.

– Előbb nyugodj meg, egyáltalán nem működik az agyad. Beszéljük meg, ha átgondoltad.

Miután ezt elmondta, megfordult, hogy elmenjen. Váratlanul Sun Luo hirtelen hátulról rávetette magát, és olyan szorosan ölelte, mintha egy tolvajt fogott volna el.

– Nem mehetsz el!

Ha ez valaki más lett volna, Fu Tingxin valószínűleg már rég hagyta volna, hogy a másik összeessen a földön. Ám amikor Sun Luo ráugrott, csak megfeszítette a testét, és ott helyben megállt.

– Hm? Mi az?

Sun Luo néhány centiméterrel magasabb volt nála, és az ajkai történetesen pont a fülénél voltak. Előzetes figyelmeztetés nélkül egy visszafogott, remegő csók hullott Fu Tingxin fülére.

– Nem kell átgondolnom… Szeretlek, már annyi éve szeretlek…

Fu Tingxin szíve azonnal vadul ugrándozni kezdett, a szája viszont csak azt mondta:

– Tényleg? De azt mondtad, csak barátok vagyunk.

– Féltem elmondani az igazat. – Sun Luo a nyakába temette az arcát, a karja pedig megfeszült a dereka körül, ahogy suttogott: – Azt hittem, utálod a homoszexualitást.

Fu Tingxin sóhajtott egyet, kihúzta az egyik karját, majd Sun Luo kézfejére tette a kezét, és oldalra fordult:

– Tettem valami olyat, amiből erre következtettél?

Sun Luo egy szót sem szólt, csak egy nagyon halk helyeslő hangot adott ki.

Fu Tingxin kihallotta a kivételes fájdalmat, ami kiáradt ebből az egy hangból, és egy kissé elkeseredettnek, ám egyben elviselhetetlenül lágyszívűnek érezte magát. A személyisége alapján nem szívesen magyarázkodott, és hagyta, hogy mások úgy értelmezzék a mondatait, ahogy akarták. Sun Luo viszont nem valaki más volt, ezért ki kellett találnia valamit és alaposan meg kellett válogatni a szavait:

– Nem emlékszem, hogy mi történt azelőtt, de téged akkor sem utáltalak volna meg, ha nem értettem volna.

Olyan volt, mintha a magasban lógó kard végre lesújtott volna, ám senkit sem döfött le, csupán átsüvített a levegőn, és pontosan a hüvelyében landolt.

Ez Sun Luo egyik fülén bement, a másikon kijött. Nem érdekelte, hogy Fu Tingxin mit mondott; az is elég volt, hogy válaszolt. Egy ideig ebben a hirtelen gyengédségben és elégedettségben fürdőzött, túláradt benne a nyugalom, majd hirtelen ezt gondolta: annak idején miért nem kereste meg Fu Tingxint, és kért tőle megerősítést?

Miért nem hallgatta meg a válaszát a saját fülével? Ha elutasítást is kellett volna hallania, még az is jobb lett volna, mint a hét éves önfejű, keserves kínok és a végtelen távollét.

Miért nem merte elhinni, hogy ez az ember, aki olyan jó volt hozzá, sosem bántotta volna?

– Csókolózzunk újra! – Magához húzta Fu Tingxin arcát, türelmetlenül fürkészte az ajkak és fogak közötti gyengéd vigaszt, és újból elismételte: – Szeretlek. Nagyon régóta szeretlek.

– Micsoda véletlen. – Fu Tingxin fogadta az ajkait. – Én is nagyon régóta szeretlek.

– Mn?

– Egészen az előző életünk óta.

VÉGE

Fu Tingxin olyan ember volt, aki nem tudott nyugton ülni. Több hónapon át gyógyulgatott, ráadásul sikeresen megadta magát; miután úgy érezte, hogy a fizikai és a mentális állapota is visszanyerte az egészséges szintet, tervezgetni kezdett, hogy találjon magának valami tennivalót.

Sun Luo csak hallgatta ezt a hatalmas rakás rendkívül merész tervet.

– Mi lenne, ha az én cégemnél dolgoznál? – kérdezte végül ki nem mondott gyengédséggel.

– Csak egy középiskolás végzettségem van. Nem vesznek fel sehova, csak a sofőrödnek.

– Az is lehetsz, nem probléma. – Sun Luo készségesen beleegyezett. – Akár az „asszisztensem” is lehetnél.

– Tényleg félreismertelek – sóhajtotta Fu Tingxin. – Be akarod zárni az iroda ajtaját vagy mi…

Sun Luo rávetette magát és befogta a száját.

Attól a naptól fogva Sun igazgatónak remek élete volt, hiszen minden reggel a sofőrje vitte munkába, minden délután ebédet vitt neki és minden este az ágyát melegítette.

Micsoda kár, hogy Fu Tingxin csupán néhány nap múlva felmondott.

Sun Luo dühösen feküdt az ölében.

– Miért? A főnököd nem elég jóképű vagy a fizetésed nem elég magas?!

– Láttál már olyan főnököt, aki ragaszkodik hozzá, hogy a sofőrje adjon neki egy csókot, mielőtt hajlandó kiszállni a kocsiból? – gúnyolta Fu Tingxin. – Sun elnök úr, ezt munkahelyi zaklatásnak nevezik.

Fu Tingxin emlékei egyáltalán nem olyanok voltak, mint Xie Guané, akinek mind egyszerre jöttek vissza; ő lassan, apránként emlékezett vissza. Bár eleinte egy kissé össze volt zavarodva, néhány év elteltével gyakorlatilag nem különbözött egy átlagembertől.

Az együttélésük második évében felvette a kapcsolatot néhány leszerelt cimborájával, és együtt nyitottak egy hotpot éttermet. Annak idején északnyugaton volt a gyakorlati helyük, és meglehetősen mély érzéseket tápláltak a térség iránt, ezért miután körülnéztek, aláírtak egy beszerzési szerződést a helyi gazdákkal, hogy egyenesen onnan szállítsák a húst a fővárosba. Később az étterem fokozatosan bővülni kezdett, és még a Taihe Csoport utcájával szemben is nyitottak egy üzletet.

Az új étterem megnyitója ugyanarra a napra esett, mint Sun Luo születésnapja. Ő maga nem emlékezett rá, ehelyett külön meghívott egy csoport igazgató barátot, hogy egyenek hotpotot és támogassák Fu Tingxint.

Vacsora közben Fu Tingxin bekopogott a szoba ajtaján, és több felszolgáló szépen felsorakozott, kezükben gazdag gyümölcstálakkal és tortával, miközben énekelték, hogy „boldog születésnapot”.

Mindenki azonnal felélénkült.

Fu Tingxin fehér inget és szövetnadrágot viselt, magasan állt, fenyegető és daliás léggel. Előkelően besétált, felhúzta Sun Luót és megcsókolta.

– Boldog születésnapot!

Az, hogy ők ketten együtt vannak, már rég egy félig nyílt titok volt, csak kívülállók előtt sosem voltak ilyen merészek. Sun Luo egy kicsit zavarba jött, a füle töve egy kicsit elpirult, a szemében viszont egy mosoly ragyogott, amit lehetetlen volt elnyomni.

– …Köszönöm. Együnk együtt!

A felszolgálók mindenkinek osztottak egy szelet születésnapi tortát. Sun Luo is a kezébe vett egy tányért, a torta tetején pedig volt egy krémből formált virág, ami ugyan nem volt valami szép, de még nagyjából „egyben” volt.

– Megkóstolod? – mosolygott Fu Tingxin. – Alig sikerült kinyomnom a tortadíszítőből.

Ezután nem kellett többet ajánlgatni. Sun Luo akkor is képes lett volna rezzenéstelen arccal elrágni és lenyelni, ha az a virág műanyagból lett volna…

– Hm?

Az egyik tojástekercsben fájdalmasan ráharapott valamire.

Fu Tingxin kedvesen adott neki egy szalvétát. Sun Luo eltakarta a száját, elfordult és egy fényesen csillogó gyűrű landolt a tenyerében lévő papíron.

– !!! – Sun Luo.

Az a csapat jól öltözött elit a szobában egyáltalán nem volt zavarban, mind őrülten tapsolni, kiáltozni és fütyülni kezdett.

– Mondj igent! Mondj igent! Mondj igent!

Fu Tingxin elővett egy zsebkendőt, letörölte a gyűrűt és megfogta Sun Luo oldalánál kissé remegő balkezét. Ám nem tette meg a lépést, amire mindenki számított, csak egy halvány mosollyal nézett rá:

– Van valami, amit mondani szeretnél nekem?

Abban a másodpercben, hogy a tekintetük találkozott, Sun Luo hirtelen megértette, mire célzott, és a rég tett ígéret automatikusan kijött a száján.

Ahogy a szerencse kiszélesíti az elmét, a siker vize is megalkotja saját csatornáját.

– Szeretlek: ebben az életben és ezen a világon, bármelyik életben és bármelyik világon, egyedül azzal törődök, hogy szeresselek téged.

A gyűrű nem volt se túl szoros, se túl laza, tökéletesen feljött az ujjára.

Ezúttal az elszakadt vörös fonál végül ismét összeköttetett, megadva azt a kapcsolatot, amit elveszítettek. Ennek az életnek a vége előtt sosem engedik el egymást és sosem válnak el egymástól.

---

[1] gyöngysor/gyöngy nyaklánc: 璎珞 yingluo + a 奉 feng szó egyik jelentése hit.  

[2] Nanke kormányzója (南柯太守传)  Li Gongzuo elbeszélése arról, hogy egy férfi elalszik egy kőrisfa alatt, majd erről a pontról folytatva egy teljes generációt „átél” az álmában, mielőtt ugyanott felébredne.

[3] A vonal az északi 38. szélességi fokon, ami elválasztotta Észak és Dél-Koreát a koreai háború előtt.

[4] Dalszöveg a The Myth című sorozat Beautiful Myth című betétdalából.

---

Köszönöm, hogy végigolvastad! Remélem, tetszett!! Külön köszönet azoknak, akik a másfél éven keresztül folyamatosan követték a fordításomat. ❤

---

8. Extra | Tartalomjegyzék