[HJT] 8. Extra – Találkozás

Megjegyzés: Extra a hagyományos kínai kiadásból. Július 7. a Qixi-fesztivál szerelmespárok számára fontos ünnep, ami egy mondához kapcsolódik.

Chengming negyedik éve, július 7. Taizhou tartomány, Jiangnani út.

Jiangnan mindig is gazdag és virágzó térség volt. Annak ellenére, hogy pár évvel ezelőtt mindenhol háborúk dúltak, a katonatisztek önvédelmi stratégiáinak köszönhetően dél képes volt gondoskodni magáról. Ráadásul mivel Changzhi császár Jinlingben lépett trónra és délkeletre menekült, Jiangnan nemcsak a háború tüzét kerülte el, hanem az új udvartól és új az rendeletektől kapott kivételes bánásmód miatt most még jobban felvirágzott, mint régen.

Dél körül a Baiyuan Teaház szinte teljesen tele volt. Voltak, akik útközben tértek be megpihenni és voltak, akik teázni és történeteket hallgatni jöttek ide. A mesemondó a főcsarnok délkeleti sarkában állt és színes történetet mesélt:

– A szél feltámadt és az eső hevesen zuhogott. A rókadémon templomában mindenki aludt. Ám hirtelen mennydörgés zúgott és villám csapott le az égből, összetörve a halhatatlan agyagszobrát. A néhai császár nagyon megijedt. Annak idején a Repülő Sárkány Gárda felügyelője, Yan Xiaohan is a kíséretében volt. Felemelte a kardját és előlépett. Határozott hangon felkiáltott: “Miféle lény zavar minket az éjszaka közepén?!”
Erre halvány sminket és egyszerű ruhát viselő, gyönyörű nő bújt elő a szentély mögül. Kecsesen meghajolt a néhai császár előtt és bemutatkozott: “Hajdan vad róka voltam a hegyekben…”

Amikor az egyik vendég az ablaknál ülve meghallotta ezt a részt, sajnálatos módon félrenyelte a teát és a kezét a szájára téve erősen köhögni kezdett. A közelben lévők meghallották és odanéztek. A férfi sovány volt és kopott, szürke köpenyt viselt, amin semmilyen díszítés nem található. Tetőtől talpig minden azt ordította róla, hogy “NINCS PÉNZE.”

A szürke ruhás vendég gyorsan megitta a csészéjében lévő, leülepedett teát és magához hívott valakit, hogy fizessen. A felszolgáló látta, hogy ez a személy csak két olcsó fogást rendelt és a tea is a legközönségesebb zöldtea volt, így rögtön tudta, hogy ez egy szűkölködő koldus.

– Fizetni szeretne, uram? – kérdezte lustán. – Három ezüst lesz.

A szürke ruhás férfi viszont azt mondta:

– Csomagoljon nekem egy korsó shaoxing bort, egy nyolc különböző fogásos ételhordó dobozt és néhány nem túl zsíros süteményt! Mandula nélkül!

A felszolgáló szeme kikerekedett. A gondolatok egy kört futottak a fejében, majd hízelgő mosollyal így szólt:

– Várjon egy pillanatot, uram! Máris elkészítjük őket. Viszont mi egy kis üzlet vagyunk, nem tudunk várni a fizetéssel. Ha lehet…

A férfi természetesen megértette a célzást és nem kezdett vitatkozni egy ilyen csekély sértés miatt. Kényelmesen elővett a ruhaujjából egy gyűrött erszényt, majd a felszolgáló kétkedő szeme láttára kihúzott belőle egy aranyrögöt.

– Elég lesz? – kérdezte.

A felszolgáló ledöbbent.

– Elég, elég, elég! – ismételgette.

A szürke ruhás férfi ugyanolyan lazán és békésen figyelmeztette:

– Nagy gonddal készítsék!

A felszolgáló úgy sietett el, mint a szél. A szürke ruhás férfi gondtalanul az asztalra támaszkodott és hallgatta a mesemondó túlzó elbeszélését, ám a tekintete kiszökött a félig nyitott ablakon, hogy a távoli, forgalmas utcát szemlélje. A felszolgáló hamarosan nagy tisztelettel meghozta az ételesdobozt. A férfi elvette, majd a teaház vendégeinek kíváncsi tekintetét kerülve, kissé görnyedt háttal elindult kifelé.

Csörr!

Hirtelen egy teáskancsó esett le a második emeletről. Mindenfelé szilánkok szóródtak és tea fröccsent. A főcsarnokban lévő vendégek megijedtek. A szürke ruhás férfi hang nélkül oldalra lépett és felemelte a fejét, hogy a második emeletre nézzen.

A teaház tulajdonosának első dolga volt odaszaladni hozzá és hivatalosan bocsánatot kérni tőle:

– Tisztelt vendég, elnézését kérjük…

A szürke ruhás férfi gyorsan felemelte a kezét, jelezve, hogy maradjon csendben.

A tulajdonos ledermedt. Aztán meghallották, hogy a második emeleten valaki úgy káromkodik, mint egy veszett kutya; minden szava fülsértően mocskos volt. Néhány pillanattal később egy szakadt ruhájú nő rohant ki az emeleti privát szobából és kétségbeesetten segítségért kiáltozott. Ám aztán két magas és izmos férfi kijött utána, elkapták és a hajánál fogva visszahúzták a szobába.

Ezután tompa puffanások következtek, a nő hangja elhalkult, majd lassan teljesen elhallgatott.

A földszinten síri csend volt. Nemsokára az egyik vendég felállt, hogy fizessen és elment. A többiek követték a példáját. A szürke ruhás férfi ezt különösnek tartotta és a tulajdonoshoz fordult:

– Valaki meg fog halni az emeleten. Miért nem jelenti az üzlet a hatóságoknak?

A tulajdonos keserű arccal sóhajtott egyet és vonakodva azt mondta:

– Uram, talán ezt nem tudja, de Taizhou városában vannak olyan dolgok, amiket lehet kezelni, és vannak dolgok, amiket igazán nem lehet.

A szürke ruhás férfi megértette. Tett egy lépést előre és elindult az emeletre. A tulajdonos megijedt és azonnal felemelte a kezét, hogy útját állja.

– Ne! Nem mehet fel!

A férfi háta időközben kiegyenesedett és lenézett a tulajdonosra. A pillantása nagyon hideg volt, akár egy jeges tó vagy egy befagyott barlang, teljesen megdermesztette a másikat. A tulajdonos lába azonnal földhöz ragadt. A férfi félresöpörte az útját álló kart, felment az emeletre és megállt a privát szoba előtt. Az ajtónál őrt álló két erős férfi hallotta, mi történt a földszinten és megvető pillantást vetettek rá.

– Törődjön a saját dolgával! Bárki, akinek van egy kis esze, minél előbb eltűnik innen. Nem sértheti meg az odabent lévő személyt!

– Ó? – A szürke ruhás férfi felvonta a szemöldökét és elmosolyodott. A mosolya kötekedő és ravasz volt, a jelentését olyan nehéz volt megfejteni, mint a hirtelen mozdulatát. A két őr csak azt érezte, hogy a világ forogni kezdett a szemük előtt. Nem is látták, mikor támadta meg őket. Rögtön éles fájdalom nyilallt a hasukba a férfi rúgásától és elrepültek.

A remegő tulajdonos és a még a főcsarnokban lévő vendégek végignézték, ahogy a két megtermett férfi a levegőbe repül, mint az előbb az a szerencsétlen teáskanna, majd leesnek a második emeletről!

A férfi ugyanúgy mosolygott, miután végzett. Leporolta a ruhaujját és magában motyogva megadta a válaszát az őrök korábbi megjegyzésére:

– A drága feleségemen kívül nincs más ezen a világon, akit ne sérthetnék meg.

Ezután felemelte a lábát és berúgta a privát szoba vékony ajtaját.

A szobából erőteljes illat támadta meg.

A szürke ruhás férfi már felkészült erre. Elállt az útból és a ruhaujjával eltakarta az orrát és a száját. Körülnézett, fogott egy teáscsészét, bedobta a szobába és kilökte vele a csukott ablakot. Miután a szél elfújta az illatot, besétált a káosz színhelyére, a privát szobába.

A nő elvesztette az eszméletét. Rajta kívül csak egy romlott úrfi volt a szobában, aki gyűrött ruhában feküdt a nőn és kapkodva vonaglott rajta, miközben obszcén szavak jöttek ki a száján – a legocsmányabb formáját mutatta. Úgy tűnt, nem volt teljesen józan. Meg sem hallotta azt a hangos zajt, hogy berúgták az ajtót.

A kisasztalon egy réz füstölőtartó volt, amiből enyhe füst áradt. A szürke ruhás férfi befogta az orrát és odament. Levette a füstölőtartó tetejét. A belsejében egy köröm nagyságú fehér őszi éj volt, ami lassan feloldódott. A férfi ráborított egy fél csésze megmaradt teát, hogy kioltsa a lángokat, majd megkerülte az asztalt és a lábával félrerúgta az őrült úrfit. A kancsóból hideg teát borított a fejére.

– Ébresztő!

Az úrfi nyöszörgött és morgott, miközben erőlködött. Sajnos a szürke ruhás férfi lába a mellkasát taposta és nagyon le volt gyengülve. Csak annyit tehetett, hogy kapálózik, mint egy hátára fordított teknősbéka. Ennek láttán a szürke ruhás férfi tudta, hogy nem fog egyhamar magához térni. A szeme megvillant; eszébe jutott egy olcsó trükk.

Nem sokkal ezután Taizhou egész városa felélénkült. A hírek hallatán számtalan ember tömörült össze a Baiyuan Teaház előtt, mintha a Lámpás Fesztiválhoz hasonló, nagy eseményt tartottak volna. Azt látták, hogy az egyik második emeleti privát szoba ablaka nyitva áll és egy cérnavékony férfi lóg ki rajta megkötött kézzel, meztelenül. Ennek ellenére a férfi nem érezte magát megszégyenítve és nem próbált kiszabadulni. Kedvére kiabálta a fülsértő, mocskos szavakat, sőt még a családnevét is kikiáltotta. Egy ki tudja hol lévő kisasszonyhoz beszélt, hencegett, hogy ő Taizhou kormányzójának a fia, és ha hajlandó megadni magát neki, garantálja, hogy kimeríthetetlen jólétben és gazdagságban élhet.

A kormányzó kenőpénzt fogadott el és kijátszotta a törvényt. A családja zsarnoki és arrogáns volt. Taizhou lakói között ez nem volt titok, csakhogy senki sem mert fényes nappal, a kék ég alatt felelőtlen megjegyzéseket tenni. A mai esemény viszont olyan volt, mint a dobhártyát áthasító mennydörgés, mint az éjszakát áthasító villámlás. Lángra lobbantotta az emberek felgyülemlett sérelmeit.

Ez a dolog hamar eljutott Taizhou kormányzója, Huang Ruofei fülébe is. Két óra lógás után a késve érkező bírósági végrehajtók végre megmentették Huang úrfit. Nevetséges dolog ugyan, de amint Huang úrfit leszedték, menten összeesett. Orvost hívtak hozzá és kiderült, hogy a betegséget nem ijedtség vagy megfázás okozta, hanem a túlzott droghasználat miatti gyakori ürítéstől meggyengült a veséje.

A végrehajtók vezetője előkerítette a tulajdonost és fennhangon tudakolta, ki követte el ezt a bűntényt. Ám mielőtt még kínzással kezdte volna fenyegetni, a tulajdonos, a felszolgálók és a teaház bámészkodó vendégei egyöntetűen azt mondták:

– Az Áldott Utazók Fogadóban van!

– Tessék? – A végrehajtó összezavarodott.

A tulajdonos remegve magyarázta:

– Mielőtt elment, az úr azt mondta, hogy ha köztisztviselők jönnek letartóztatni, menjenek az Áldott Utazók Fogadóba. O-ott várja önöket, uram.

A végrehajtók zavarodottan összenéztek. Nem mintha még sosem látták volna, hogy valaki feladja magát, de olyat még nem láttak, hogy valaki elkövet egy bűncselekményt, majd üzenetet hagy a hatóságoknak. Olyan volt, mintha nem is arra várt volna, hogy letartóztassák, hanem felmagasztalta a saját pozícióját és megkérte őket, hogy hívják meg a bíróság elé.

– Menjünk – mondta a végrehajtók vezetője egy intéssel, a fogát csikorgatva -, az Áldott Utazók Fogadóba!

A nagy csapat férfi és ló méltóságteljesen vonult a két utcával arrébb álló Áldott Utazók Fogadó felé, miközben egy nagy csapat bámészkodó követte őket. Egyszerűen nevetséges közjáték volt. A szürke ruhás férfi a szavához híven a fogadóban volt, ráadásul a főcsarnokban. Nem vitatkozott és nem állt ellen. Tisztelettudóan velük ment.

Közeledett az este. Rendes körülmények között a kormányzó irodája mostanra már bezárt volna, de ma este teljesen ki volt világítva. A végrehajtóknak nagy erőfeszítésükbe tellett, hogy elküldjék az összegyűlt embereket. Huang Ruofei komor arccal jött ki a hátsó teremből. Megparancsolta, hogy csukják be a főbejáratot, majd elfoglalta a helyét a bírói széken és nagyot koppantott a bírói kalapácsával. Komoly színjátékkal nyitott:

– Ki a vádlott? Miért nem térdel le előttem?!

A vádlott szürke ruhás férfi hátratett kézzel állt a terem közepén. Erre megjutalmazta Huang kormányzót egy közvetlen pillantással. Ha a teaház tulajdonosa itt lenne, talán felkiáltott volna a döbbenettől. Valahogy az arca már nem volt olyan sovány és beesett, mint egy idő által megviselt emberé. A folyton görnyedt hátát is kihúzta. Az arcáról úgy tűnt, mintha lemosták volna az ügyetlen sminket és felfedte volna eredeti, hibátlan szépségét. Méltóságteljes és szigorú volt, ráadásul majdnem egy fejjel magasabb, mint Huang úr a fekete fövegében és hivatalnoki köpenyében.

– Kormányzó úr – mondta mosolyogva -, nemsokára megtudja, hogy a maga érdekében nem térdelek le.

Jóllehet, Huang Ruofei hanyagul végezte a munkáját, de nem volt ostoba. Egy közember nem mert volna így beszélni vele. Ez az ember nyilvánvalóan azért jött, hogy problémát okozzon neki. De ki a fene tudja, hogy ez a szélhámos valóban elrejtette-e a fényét, vagy csak színleli, hogy fontosabb, mint amilyen?

Egy pillanat alatt ezernyi gondolat futott át a fején. Végül úgy döntött, kerüli a kérdést. Higgadtan azt mondta:

– És ha szabad kérdeznem, kit tisztelhetek? Remélem, hajlandó rendesen bemutatkozni.

– Szükségtelen ilyen kapkodva faggatózni – mondta a szürke ruhás férfi. – Lenne néhány kérdés, amiben szeretném kikérni a tanácsát. Ha megválaszolja őket, természetesen arra is rá fog jönni, hogy én ki vagyok.

Huang Ruofei szíve megremegett. Hirtelen baljós előérzete támadt.

– Ha szabad kérdeznem, Huang úr, tudja, milyen büntetés jár sikkasztásért és kenőpénz elfogadásáért, a törvény kijátszásáért és a döntések meghamisításáért?
Tudja, milyen büntetés jár, ha valaki szemet huny a szolgái által elkövetett szóbeli és fizikai erőszak fölött, valamint az egyetlen fia által elkövetett nemi erőszak és gyilkosság fölött?
Tudja, milyen büntetés jár a banditákkal való összejátszásért és a jutalom jogtalan elfogadásáért?
Tudja, milyen büntetés jár az árvízsegély és az adó elsikkasztásáért, valamint számtalan mennyiségű teafű és só illegális forgalmazásáért?
Az udvar szigorúan betiltotta a fehér őszi éjt, ennek ellenére Taizhou tartományban, a maga hatáskörében minden sarkon több ezer csempészáru található, ami több százezres profitot termel Jiangnanban és Huainanban. Ezért maga szerint milyen büntetés jár?

Koppanás. A bírói kalapács legurult az asztalról, de senki nem mert megmozdulni, hogy felvegye. Huang Ruofei arca elsápadt. Remegve a férfira mutatott és majdnem ott helyben egy adag vért köpött.

– …Ki a fene maga?!

– Én vagyok az a személy, akit az udvar küldött, hogy levegyem a hivatalnoki föveget a fejéről.

A szürke ruhás férfi elővett a ruhaujjából egy elefántcsont jelvényt és fagyosan nézett Huang Ruofeire.

– A vezetéknevem Yan, jelenleg az Egyesült Ég felügyelője vagyok. Az anyacsászárné és Őméltósága parancsára felügyelem Taizhouban a fehér őszi éj illegális forgalmazásának nyomozását.

Az Egyesült Ég felügyelője… Yan Xiaohan!

Az általa vezetett Repülő Sárkány Gárda egykor szabadon járt-kelt a fővárosban, most pedig egy olyan magas pozícióval és hatalommal bíró miniszter lett, aki közvetlenül a császár akaratát képviseli. Úgy tartják, olyan szabad bejárása van a palota tiltott részlegeibe, mintha a saját háza volna és semmi sem állhat az útjába. Egy bizonyos fokig még a Jing nagyhercegnek is engednie kell neki.

Bár Yan Xiaohan nem gyújtogatott, nem gyilkolt és nem fosztogatott, nem lopta el férfiak feleségeit és lányait, a Repülő Sárkány Gárda által kezelt ügyek mind olyan súlyos ügyek voltak, amelyek végén a felemelt kard mindig lesújtott és a vér patakokban folyt. Emiatt bár a közemberek nem igazán ismerték, hivatalnoki körökben rendkívüli hírnévre tett szert. Az emberek tisztelték és félték, azt kívánták, bárcsak sohase lenne dolguk vele.

Huang Ruofei a mellkasához kapott és erősen zihált. A végrehajtók, kicsinyes köztisztviselők, segédek és más jelenlévők úgy hallgattak, mint a kabócák télen. Mind egyszerre térdeltek le.

Senki sem számított rá, hogy Huang úrfi ilyen alvilági nagyurat szabadít rájuk!

Yan Xiaohan odament Huang Ruofei elé és egy kis gúnnyal azt mondta:

– Huang úr, Huang úrfi közreműködése nélkül nem találkoztunk volna ilyen hamar.

Amikor valakit sarokba szorítanak, az ember talán térdre borul és elismeri a vereséget, vagy talán felhagy az óvatoskodással és egy elkeseredett erőfeszítéssel próbálkozik. Ha Huang Ruofei nem lenne vakmerő és könyörtelen, nem lett volna képes átverni a feletteseit és illúziókban ringatni az alattvalóit. A teremben egymagában álló Yan Xiaohanra meresztette a tekintetét, eszébe jutott valami és hirtelen komoran nevetni kezdett.

– Mivel Yan úr egészen Taizhouig jött, ne távozzon olyan sietősen! Engedje meg, hogy teljesítsem vendéglátói kötelességeimet…

Yan Xiaohan csuklója észrevétlenül megmozdult. A ruhaujja takarása alatt egy tőr csúszott a tenyerébe.

– Emberek! Elfogni! – kiáltotta Huang Ruofei.

Ekkor hirtelen gyors patkódobogás hangzott odakintről. Úgy tűnt, sokan voltak. Yan Xiaohan tekintete hirtelen találkozott Huang Ruofei sötét és keserű szemével. A szíve rögtön kihagyott egy ütemet. Azért változtatta meg a kinézetét és érkezett álruhában, azért fedte el a nyomait ahelyett, hogy nyíltan nyomozást kezdett volna Jiangnanban, mert félt, hogy megijeszti ezt a Huang Ruofei nevű viperát.

Huang Ruofei egyik gyereke összeházasodott He Qi, Jiangnan katonai parancsnokának gyerekével. Changzhi császár új politikája óta a katonatisztek hatalma és befolyása napról napra növekedett, különösen délen. Yan Xiaohan azért tervezte, hogy váratlanul éri Huang Ruofeit, nehogy összefogjon He Qivel és sarokba szorított vadállat módján viselkedjen. Ám az, hogy ma a teaházban találkozott Huang úrfival és átverte Huang Ruofeit, hogy behozza őt a kormányzói hivatalba teljesen a pillanat hevében hozott döntés volt. Hogy tudott Huang Ruofei előre tudomást szerezni róla és hogy sikerült ebben a kritikus pillanatban erősítést találnia?

A fülében lovak nyerítése hangzott. Yan Xiaohannak nem volt sok ideje gondolkodni. Felugrott és rögtön Huang Ruofei mellett termett. A kezében lévő tőr, akár egy vipera nyelve, megérintette Huang kormányzó nyakát.

A következő pillanatban Taizhou kormányzói hivatalának főbejárata kitárult.

– Senki ne mozduljon!

– Ki merészel berontani?!

A két hang egyszerre kiáltott fel. Egy fehér lábú, fekete ló tört be és akadálytalanul vágtatott a terem ajtajához. Mögötte egy csapat teljesen felfegyverzett katona követte, akik gyorsan körülvették a bírósági udvart.

Csak a vezetőjük nem viselt páncélt, ám amikor megrántotta a lovának gyeplőjét és megállt, senki sem mert újra ellenállással próbálkozni.

Az összes jelenlévő, beleértve Huang Ruofeit és a Huang Ruofeit lefogó Yan Xiaohant is, teljesen ledöbbent.

– Jingyuan? – suttogta.

– Úgy látszik, épp időben jöttem. – Fu Shen bólintott egyet a zavarodott Huang Ruofei felé és udvariasan azt mondta: – Hallottam, hogy Huang kormányzó nem akarja, hogy összekössék a kezét és nyugodtan várjon az elfogására. Mivel pont erre jártam, eljöttem átsegíteni ezen a nehézségen. Tényleg, azt a szolgát is visszahoztam, akit egy levéllel He Qihez küldött, visszaadom a jogos tulajdonosához. Nem kell megköszönni.

Huang Ruofei nem talált szavakat.

Mit keresett itt a Jing nagyherceg is?!

– Emberek, letartóztatni Huang Ruofeit és az összes bűntársát! Az ítéletig vegyétek őrizetbe őket! – Fu Shen intett a mögötte lévő katonának és leugrott a lováról. A katona azonnal előlépett, hogy leszorítsa Huang Ruofeit a földre és a háta mögött megkötözze a kezét. Eközben Fu Shen elindult Yan Xiaohan felé és egy halvány mosollyal kinyújtotta a kezét. – Jól van, Yan úr, tedd le a fegyvert!

Yan Xiaohan visszadugta a tőrt a ruhaujjába, Fu Shen pedig kézen fogva kivezette őt az asztal mögül. Annak ellenére, hogy Yan Xiaohan minden tőle telhetőt megtett, hogy uralkodjon magán, a szája széle irányíthatatlanul felívelt. A szeme sarkából vetett egy pillantást a Jing nagyhercegre.

– Pont erre jártál?

Fu Shen a vállára tette a kezét, közelebb hajolt és nevetett.

– Minél előbb látni akartalak. Tettem egy kitérőt, hogy felvegyem a feleségem.

Mindketten egyszerre hagyták el a fővárost. Yan Xiaohan parancsot kapott, hogy nyomozza ki Huang Ruofei korrupciójának ügyét, míg Fu Shennek nagyjából mostanra kellett Taizhou Jinghai katonai helyőrségéhez jönnie, így egy kicsit később érkezett. Váratlanul Fu Shen nem sokkal azután ért a fogadóhoz, hogy Yan Xiaohan a hirtelen jött terve miatt elment. Épp időben érkezett, hogy sikeresen előadja “a sáska a kabócára les, de nem tudja, hogy a háta mögött ott az énekesmadár” alakítását.

Kéz a kézben hagyták el a kormányzói hivatalt. A kapu előtt egy hintó várta őket. Yan Xiaohan először meglepődött, aztán látva, hogy Fu Shen arca meg se rezzent, vita nélkül beszállt. Amint a hintó függönye lehullott, a hatalmas Jing nagyherceget lefogták és megcsókolták. A gyengédség természetessé vált köztük, ám ezalkalommal a helyzet kicsit más volt. A szűk hintó hamarosan gőzölögni kezdett. Fu Shen kioldotta a szalagot, amivel Yan Xiaohan összefogta a kontyát és türelmetlenül meghúzta a hullámzó vízként leomló fekete haját.

– Hm? – mondta Yan Xiaohan alig hallhatóan.

– Ez csak egy megérzés – Fu Shen a füle mögé tűrt egy hajtincset -, de Yan úr, ma különösen ragaszkodó vagy.

Yan Xiaohan karjai szorosan körülfonták Fu Shent és semmiért sem lett volna hajlandó elengedni. Igazsággal az oldalán így szólt:

– Ma nyomozás közben véletlenül beszívtam egy kis fehér őszi éjt. Rohamom van. Mit tehetnék?

Fu Shen akaratlanul is felnevetett.

– Már megint ez? Nincs még egy hátam, amit eltörhetsz.

Yan Xiaohan gyengéden megcsókolta a nyakát és az egyik keze csintalanul becsusszant a ruhája alá.

– Szerintem ez a hátad még teljesen jól bírja, tábornok…

Szórakozni egy dolog, de ebben a hintóban annyi hely sem volt, hogy meg tudjanak fordulni. Yan Xiaohan természetesen semmit sem csinálhatott Fu Shennel egy ilyen szűk helyen, ráadásul az út is tele volt bukkanókkal, így semmit sem tehettek. Már napok teltek el, mióta utoljára látták egymást, ezért megragadták ezt a röpke pillanatot, hogy nyugodtan kiélvezzék egymás társaságát. Úgy tűnt, egymás megszokott támogatása az egyetlen, amijük volt.

Amikor a hintó megállt, Yan Xiaohan felemelte a függönyt és vízen úszó lámpások fényét látta maga előtt. Az éjszakai szél hűvös volt, az eget csillagok borították be, a folyópartról induló lámpások pedig ringatóztak a vízen. A folyón csónakok jöttek és mentek. A pengetős és fúvós hangszerek dallama felfelé szállt. Ritka ünneplést és fényűzést mutató látvány volt.

– Ez…

– Annyira elfoglalt voltál, hogy azt is elfelejtetted, milyen nap van? – Fu Shen tessékelő gesztussal az egyik parton lévő csónakhoz vezette. A csónakos így szólt:

– Uraim, foglaljanak helyet!

 A kezében lévő evezőrúd a víz alá merült és a kis csónak a folyó közepére úszott. Yan Xiaohant leült a csónakba, majd végignézett az asztalon gondosan előkészített teán, gyümölcsökön és süteményeken. Önkéntelenül halkan felnevetett és megfogta Fu Shen kezét.

– Nem felejtettem el. Hogy felejthettem volna el?

Amikor korábban enni- és innivalót vett a teaházban, azt hitte, hogy Fu Shen csak későn ér Taizhou városába. Úgy gondolta, hogy ha nem is tudnak együtt koccintani és körülnézni, legalább a Qixi végét együtt tölthetik. Fu Shen viszont mindig képes volt meglepetéseket okozni.

Az őszi éjszaka felhőtlen volt, az égen sarlóhold lógott. Az éjszakai égbolton a mennyek csillagfolyója húzódott. Ahogy a csónak a folyó közepéhez ért, Fu Shen felnézett az égre. Yan Xiaohan az ölébe hajtotta a fejét és elmerengett. Egy idő után Fu Shen hirtelen lenézett és eltakarta a szemét.

– Miért engem bámulsz a csillagok helyett?

Yan Xiaohan az ujjain keresztül látta a felívelő száját és őszintén azt mondta:

– Jól nézel ki.

A homlokán meleg érintést érzett, mely olyan könnyed volt, mint a víz felszínét érintő szitakötő. Fu Shen mosollyal a hangjában a fülébe súgta:

– Nálad is jobban?

Yan Xiaohan nem talált szavakat, az édes dicséret teljesen megdöbbentette. Fu Shen nem hagyta abba. A kezével megsimogatta a fülét.

– Hé, elpirultál! Még mindig nem tudod kezelni a dicséreteket.

A beszélgetés közben pipa hangja terjedt feléjük a vízen. A pengetős és a fúvós hangszerek dallama tiszta és kellemes volt. Talán a két csónak közelsége miatt tűnt úgy, mintha az éjszakai szél szárnyán hozzájuk eljutott ének különösen tiszta, édes és dallamos volna. A dalt A halhatatlan a Szarkahídnál zenéjére énekelték.

“A wutong első levelei kihajtottak, az oszmantusz hajtásai előbújtak, a tavi lótuszok lassan elhervadtak.
A lány az örömházban fonalat fűz a tűbe, a hold, akár egy kerek jáde, fénye lehullik feléje.
A pókok szorgosan hálót fonnak, de a szarkák lustálkodnak, a pásztorlegény fáradt és a szövőlány kimerült, csak a régen várt találkozásukban remélnek.
Az emberi világban már egy év telt el, de a mennyben csak egy éj tűnt le.”

A szöveget egy fiatal lány írta, ám így hallva különösen szívhez szóló volt.

Yan Xiaohannak hirtelen eszébe jutott néhány múltbeli esemény, amit nem szeretett felhozni. Csak sok éves távollét után sikerült neki és Fu Shennek elnyerni ezt a földi vágyakkal teli éjszakát. Sosem volt szentimentális ember, aki szívesen mélázott a múlton, viszont annak ellenére, hogy a múlt már csak múlt, bizonyos titkolt fájdalmak továbbra is mélyen az emlékeibe voltak temetve. Bár az idő meggyógyította a sebeket, jól tudta, hogy a hegek még ott voltak.

Amikor az ember csontig hatoló fájdalmat érzett, azt nehéz elfelejteni, nem számít, milyen könnyed személyiségről van szó.

Yan Xiaohan kinyitotta a száját és mondani akart valamit, de Fu Shen hirtelen egy jeges cukorkát dugott a szájába. Az oszmantusz édes íze és illata öntötte el a száját és a nyelvét – az az oszmantusz cukorka volt, amire mindig annyira vágyott.

Különös, hogy amikor Yan Xiaohan egyedül volt Jinlingben, felkutatta Jiangnan összes oszmantusz cukorkáját, de egyiknek sem volt olyan íze, amilyenre vágyott. Ám most abban, amit Fu Shen adott neki és egyszerűen útközben vette, végre megízlelte azt a régóta vágyott, ismerősen édes ízt.

– Édes? – kérdezte Fu Shen.

– Igen. – Yan Xiaohan megfogta a kezét és összekulcsolta az ujjaikat. – De nem olyan édes, mint te.

Fu Shen lehajolt és megcsókolta. Felnevetett. A nevetése elfújta a homlokánál lógó tincseket és a folyami szél belekapott, hogy a vízzel együtt a csillagos éj felé repüljön.

Az elválás bánata olyan fájdalmas ezen a világon, de mindig vannak olyanok, akik egy apró csepp édes ízért képesek átkelni a csillagok széles folyóján és átkelni a hegyek hatalmas csúcsain.

Nem számít, hogy a rohanó idő mindig ravaszul változik, hogy amikor az ember visszanéz, a jelen múlttá válik.

Ebben a pillanatban, ezen a kellemes éjszakán, amelyen a két csillag találkozott, minden tökéletes volt, mint egy álom.

---

Megjegyzés 2. rész: Logikusan nem tudom megmagyarázni, hogy jutottunk idáig, de amikor ez az extra a kezeim közé került, elindult ez a most 2023-as adventi naptárnak nevezett lavina és nagyon-nagyon hálás vagyok érte. ❤ Öröm volt nekem is újra ezt a párost fordítani és az egész adventi naptárt csinálni!

---

7. Extra | Tartalomjegyzék | 9. Extra