A Yan tartománytól délre vezető úton áthaladtak Guangyanon, Baitanon és egyéb területeken. Amikor Miyunba értek, már látni lehetett a fővárost a távolban.
Az ősz érkezése magával hozta a hideget. Északon már leesett az első hó, míg az idő a fővároshoz közel még mindig kellemesen hűs volt, ideális az utazáshoz. Dél körül egy csapat elit lovas haladt végig a főúton. A lovasok vezetője körülnézett. Mikor nem messze tőlük észrevett egy teaházat az út mentén, könnyedén megemelte a gyeplőt, és lelassított. Amikor a lovashintó utolérte, odahajolt, és kétszer bekopogott a fahintó ablakán, hogy utasításokat kérjen:
– Tábornok, egész éjjel teljes sebességgel haladtunk. Mi lenne, ha megpihennénk, mielőtt folytatjuk az utat?
A hintó függönye résnyire tárult. A gyógyszer keserű szagával együtt egy férfi mély hangja áradt ki:
– Van egy pihenőhely előttünk? Akkor pihenjünk, és majd ott újraszerveződünk. Testvéreim, mindenki megdolgozott érte.
A lovas megkapta a parancsot, és a csoport a teaház irányába ügetett. Nagy port kavartak, amellyel magukra vonzották a közelben lévő utazók pillantásait.
Ez a csapat lovas nem hordozott semmilyen jelvényt vagy zászlót. Szűk ujjú és magas gallérú kék katonai egyenruhát viseltek. Mindegyiküknek életerős és magabiztos alkata volt, merev és fenyegető légkörrel. Annak ellenére, hogy nem nevezték meg magukat nyíltan, gyakorlatilag az arcukra volt írva, hogy “olyan emberek, akikkel nem jó kikezdeni”.
A teaház tulaja már sok nehézséget megélt, és hozzászokott, hogy mindenféle ember jön és megy erre, így nem kérdezősködött. Az éllovas leszállt a lováról, és átadott egy ezüstöt, majd meghagyta az embereinek, hogy pihenjenek, egyenek és igyanak. Ő maga keresett egy asztalt az árnyékban, letakarította, és megkérte a tulajt, hogy készítsen forró teát és egy kis harapnivalót. Azután ismét kiment, és lesegített egy sápadt arcú fiatal nemest a hintóról, aki láthatóan súlyosan rokkant volt.
A fiatalember támolygott, az arcát pedig elöntötte a betegség. Csak úgy tudott menni, ha valaki a karjánál fogva támogatta. Még a hintóból a teaházig tartó rövidke út is igencsak nehezére esett. Mikor végre leült az asztalhoz, a teste úgy tűnt, képtelen tovább kitartani, és nem tudta abbahagyni a köhögést. A ponyvatető alatt ülő többi vendég megkönnyebbülten fellélegzett – már a puszta látványtól is elfáradtak.
Ahogy tovább gondolkodtak, különösnek találták a dolgot: annak ellenére, hogy az a férfi úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban kilehelné a lelkét, a teste leírhatatlan kedélyt sugárzott, amely kivétel nélkül vonzotta a tekintetet. A bőre kivételesen sima volt, ám nem az a fajta nőies megjelenése volt, amit a korban népszerűtlennek tartottak. Olyan elegáns volt, akár a tavaszi virágok. Az arcvonásai élesek voltak, az orra egyenes, az ajka keskeny, és egyfajta mardosó figyelmesség sütött róla.
A férfi magas volt, és látszólag hozzászokott ahhoz, hogy nagy tömegekre néz le, mert mindig félig lesütötte a szemét. Az egész testéből áradt az érdektelen, közönyös apátia, és a betegségtől szörnyen lefogyott – úgy tűnt, mintha még a teaház megmunkálatlan porceláncsészéje is képes lenne eltörni a csuklóját.
Ám amikor némán ült, a sovány háta olyan egyenesen állt, akár egy földből kiálló zöld bambusz. Egy hosszú kard, mely kiállta a kovácstűzhely próbáját, és amelynek fagyos pengéje még számtalan karcolással borítva is képes bőséges mennyiségű vért meginni. Ugyanígy, az elgyengült teste nem akadályozta meg abban, hogy az ég alatt mindent megvető és arrogáns tekintettel söpörjön végig.
Az utazó kereskedők és árusok egyre csak a nyakukat nyújtogatták, mint egy csapat kíváncsiskodó liba. Végül a fiatal nemes lassan elfogyasztotta a csésze vizet, majd egy csattanással letette a porceláncsészét az asztalra.
– Jóurak, a nyakuk már annyira kinyúlt, hogy ki lehetne kötni egy szamarat hozzá. Szerény személyem ennyire szép látványt nyújtana?
A megtermett férfiak, akik a közelben ettek és ittak, azonnal megremegtek e szavak hallatán. A legtöbb lúd puffogva elfordult, ám néhány különösen lelkes inkább közelebb ment, hogy beszélgetést kezdeményezzen:
– Honnan jött az ifjú nemes úr? Szintén a fővárosba tartanak?
Xiao Xunnak, aki végig szüntelenül leste a fiatal nemes urának minden egyes óhaját és parancsát, a hideg futott végig a hátán. A fiatal nemesnek csupán annyit kellett volna mondania, hogy “tűnj el”, hogy Xiao Xun azonnal felakassza azt az embert egy fára.
Ki gondolta volna, hogy ez a zárkózott fiatalember valójában ilyen meglepően türelmes volt, és egyszerűen válaszolt:
– Az északi Yan tartományból jöttünk, jelenleg a fővárosba tartunk orvosi kezelésre.
Az egész csapat hétköznapi ruhát viselt, és nem hordtak maguknál kardot. Ráadásul sem a járművük, sem a lovaik nem voltak hivalkodóak vagy feltűnőek.
Bár a kíséret fenyegető kiállással bírt, ez a vezető ifjú nemes hétköznapi ruhát viselt, ami nem illett a főváros divatjához. Emiatt a kereskedők azt hitték, hogy talán a Yan tartomány egyik gazdag és befolyásos családjának úrfija. Mivel Yan tartomány fontos katonai helyszín, a szokásaik elég drasztikusak, ezért természetesnek számított, hogy katonai családok tagjai kísérjék az utazókat.
Mivel csak véletlenül összefutott idegenek voltak, a kereskedőknek nem illett egyenesen a betegsége iránt érdeklődni. Ehelyett témát váltottak, és egy másik érdekfeszítő esetről kezdtek beszélni:
– Mivel az ifjú nemes úr északról jött, nem találkozott véletlenül Fu tábornok hintójával? Olyan dicsőségben tér haza, hogy el sem tudom képzelni, milyen nagyszabású menet kísérheti!
Xiao Xun majdnem úgy félrenyelte a teát, hogy megfulladt. A fiatal nemes felvonta a hosszú szemöldökét, és rendkívüli kíváncsisággal érdeklődött:
– Fu tábornok? Csak nem arról a Fu tábornokról beszélünk?
– Hát hogyne! A Jing Ning márkin kívül ki másnak lehetne ekkora hírneve?
Úgy tűnt, a fiatal nemes lelkesedett ez iránt a téma iránt, és tovább kérdezősködött:
– Látom, hogy maga sokat tud Fu… Fu tábornokról?
– Szó sincs róla, szó sincs róla. – A kereskedő mosolygott, és szerényen tagadva integetett. – Mivel mi, kereskedők északtól délre jövünk-megyünk, gyakran hallunk szóbeszédeket Fu tábornokról. Ezekben az években, mióta ő őrzi Beijiangot, az utak békések és biztonságosak, és az üzlet is sokkal könnyebb, mint korábban. Amikor a köznép a fővárosban megemlíti Fu tábornokot, mindenki a legnagyobb csodálattal beszél róla. Nem is tudja, épp akkor tértem vissza északról, hogy bundát áruljak, amikor tavaly Fu tábornok az észak-yani Vas Lovasságot a tatárok ellen vezette. A fővárosban minden utcasarkon ezt zengték: “Amíg Fu parancsnok Beijiangban van, a főváros nyugodtan alhat.” A teaházakban mesélt történetek, az előadók dalai, a színjátékok… mind róla szólnak.
Ebből tisztán látszott az észak-yani hadsereg és a Jing Ning márki virágzó népszerűsége és hírneve.
Az észak-yani Vas Lovasság a Nagy-Zhou északi határának védelmi vonalaként ismert. Az alapítása óta mindig a Fu klán vezetése alatt állt. Eredetileg a Ying nagyherceg, Fu Jian volt az északi helyőrség parancsnoka.
A Központi-síkságon élők tatároknak nevezték azokat a nomádokat, akik az északi sztyeppén éltek. Évtizedekkel ezelőtt a tatárok közt belső viszály folyt, és több csoportra oszlottak. A törzs egy része emiatt nyugatra kényszerült. Beházasodtak a nyugati régióban élő Hu és Sogdia családokba[1], és ők lettek a nyugati tatárok. A másik csoport elfoglalta a központi és keleti területek gazdag legelőit, és ők lettek a keleti tatárok. Huszonhárom évvel ezelőtt, amikor a jelenlegi Yuantai császár, Sun Xun épphogy a trónra lépett, a keleti tatár törzs szemtelenül megszállta a Nagy-Zhout. Akkoriban a határőrség gyenge és törékeny volt, és egyetlen csapástól összeomlott. Ezzel ellentétben a tatár katonák jól képzett és erőteljes hadsereggel rendelkeztek. Olyan könnyedén fosztogattak és gyilkoltak északon, mint ahogy kés vág át a vajon. Még a határon fekvő két stratégiailag fontos város, Xuanqing és Baoning is kiürült a mészárlások után.
Az előző császár uralmát hosszú béke jellemezte, mely harminc éven át tartott a háború legkisebb jele nélkül. Senki sem hitte volna, hogy a keleti tatárok valóban csapatokat küldenek délre. Azt pedig különösen nem képzelték, hogy a határőrségnek nem lesz annyi ereje, hogy szembeszálljon velük, és engedték az ellenségnek, hogy egy szempillantás alatt a Nagy-Zhou küszöbéig gyilkolják az útjukat.
A császári udvarban a béketárgyalásokat kezdeményezők hangja egyre hangosabbá vált. Ám a Yuantai császár az életének csúcsán járt. Az ország leghatalmasabb uraként sohasem hajolt volna meg holmi barbárok előtt. Éppen ekkor helyezték át Fu Jiant a több katonai érdemeinek elismeréseként a déli Lingnanból az északi Gan tartományba. A Yuantai császár így előléptette Gan tartomány kormányzójává, és azt parancsolta, hogy vezesse Gan, Ning és Yuan tartományt a keleti tatárok ellen. Két év múlva Fu Jian, a két fia és az alatta szolgáló magas rangú katonatisztek 100 000 fős határvédő sereget állítottak fel, és kiűzték a tatárokat a kapuból. Fu Jian idősebb fia, Fu Tingzhong még a Nagy Falon is túl jutott, egészen a sztyeppék hátországáig. Majdnem bevette a keleti tatárok fővárosát, és csupán azért nem tudta teljesíteni a küldetését, mert időközben Fu Jian hirtelen betegségben meghalt. A háború véget értével, Fu Jian halála után megkapta a “Ying nagyherceg” és “A Főpillér Tábornok” címet. Fu Tingzhong örökölte a címét, és átvette a Gan, Ning és Yuan tartomány seregeinek parancsnokságát. A fiatalabbik fiú, Fu Tingxin pedig megkapta “A Bástya Tábornok” címet, és az ő felügyelete alá került Yan és You tartomány katonai ügyei.
Ők ketten kiépítették a Nagy-Zhou acélerős északi védelmi vonalát. A Fu klán által vezetett hadsereget pedig észak-yani Vas Lovasságnak nevezték el. A Yuantai 6-18. évéig, több mint tíz éven keresztül az Északi Vas Lovasság védelme alatt a keleti tatárok ideiglenesen meghúzták magukat. A határvidék békés és csendes volt, nagyobb háborúk nélkül.
A Yuantai 19. évében Fu Tingzhong a keleti tatárok merényletének áldozata lett. A keleti tatárok szövetséget kötöttek az északi Zhe néppel, és ismét betörtek a Nagy-Zhouba. Fu Tingxin egy önálló egységet vezetett mélyen az ellenség soraiba, és végül a csatamezőn vesztette életét. A támadó hadsereg ismételten képes volt betörni egészen a városkapukig. Csakhogy ez alkalommal a császári udvarnak nem volt meg ugyanaz az elit hadserege, amelyik akkoriban, és a Yuantai császárnak sem volt már meg az a rettenthetetlen elszántsága és kezdeményező ereje. A háborút és a béketárgyalásokat kezdeményező felek több reggeli tárgyaláson vitáztak egymással, és végül meghozták a legostobább, mégis a legbölcsebb döntést.
A harcmezőre küldték Fu Tingzhong legidősebb fiát, Fu Shent, aki még nem is vált nagykorúvá.[2]
A keleti tatárok és a Fu klán mély gyűlölettel bíró keserű ellenségek, és a megszállás indoka a bosszú volt. Annak kell feltakarítani ezt a problémát, aki kivívta. Ráadásul Fu Shen gyermekkora óta a hadseregnél tanult, és hallgatta, amint Fu Tingxin mindig azt ismételgeti, hogy “szükség van örökösökre”, így többé-kevésbé “tehetséges parancsnok”-nak számított.
Ez az indok úgy tűnt, elég volt. De az udvar története alapján, mikor volt szüksége a semmirekellő rangos hivatalnokoknak “indok”-ra, hogy hátradőljenek, és inkább egy tizenévest vessenek a frontvonalra, hogy szembeszálljon a halálos ragadozókkal?
A hatalmas szerencse ebben az átokban az volt, hogy a Fu család talán valóban a kedvező Tábornok Csillaga alatt született: Fu Shen túlszárnyalta az elődeit, mint az egy nemzedékben csak egyszer születő géniusz katonai parancsnok.
Beijiang vészhelyzetben volt, és csak a közelben lévő Tang és Tong tartománytól várhattak segítséget. Ám amikor Fu Shent kilökték, Beijiang váratlanul a saját népétől kapott segítséget. Összegyűjtötte az Északi Vas Lovasságot, és a Yan három kapujánál bevárta a Zhe nép fő csapatát. Emellett kölcsönvette a nyugati tatárok Yeliang klánjának lovasságát azzal a feltétellel, hogy kereskedelmi útvonalat nyitott számukra, és engedélyezte a feltételes regionális autonómiát. Északnyugatról bekerítette a tatár és Zhe egyesített seregeit, szétválasztotta őket, és ezzel a kétfrontos stratégiával sikerült megoldania az Beijiangot fenyegető veszélyt.
A háború után a Yeliang a védelmük alá került, a lovasságát pedig beolvasztották az észak-yani Vas Lovasságba. Annak érdekében, hogy könnyebben mozoghassanak, és a frontvonal ne nyúljon túl hosszúra, Fu Shen visszaadta a Gan, Ning és You tartomány határőrségek feletti hatalmát a központi adminisztrációnak, és a védelem első vonalaként álló Yuan és Yan tartomány irányítására összpontosított. A három kapu csatája után Fu Shen hivatalosan elfoglalta az észak-yani Vas Lovasság parancsnokságát, és megjutalmazták a Jing Ning márki címmel.
Fu Shen háborúba fektetett erőfeszítései után teljességgel kiérdemelte, hogy a feudális nemesi hagyományok szerint megörökölje a nagyhercegi címet. Viszont a Yuantai császár megingott, és teljesen figyelmen kívül hagyta az ősi rendszert. Nemcsak azt hagyta jóvá, hogy a Fu klán harmadik fia örökölje meg a Ying nagyherceg címet, hanem alattomosan azt is elrendezte, hogy Fu Shen kiváljon a Ying nagyherceg kastélyából, és tőlük függetlenül éljen.
Minden figyelmes szem láthatta, hogy a Fu klán megijesztette őfelségét azzal a lehetőséggel, hogy a családjuk olyan Ying nagyherceget nemezhet, aki valóban “évekig tartó hírnévre tesz szert.”
Ám voltak olyan emberek, akiknek a sorsuk az, hogy az árral szemben ússzanak. A következő néhány évben Fu Shen márki Vas Lovasság feletti hatalma miatt a Nagy-Zhou sarokköve lett, miközben kötelességtudóan teljesítette a feladatát, hogy tüske legyen a tatárok és a Zhe oldalában. Az, hogy az utóbbi években Beijiangban nem volt konfliktus, és a köznép békében és nyugalomban élhetett és dolgozhatott, nagyrészt neki köszönhető. Amíg Fu Shen a seregben volt, még ha csak tétlenül, jelképként is, az északi népek számára mindig ő marad a legnagyobb fenyegetés.
Az ifjú nemes eleinte szórakoztató viccként hallgatta ezeknek az átlagembereknek a túlzásait. Ám amikor meghallotta “a főváros nyugodtan alhat” kifejezést, a mosolya teljesen eltűnt. Látva, hogy elmerengett, Xiao Xun gyorsan felemelte a teáskannát, hogy vizet töltsön a teájához, majd szándékosan közbeszólt:
– Tábor… úrfi, nincs sok időnk, délután folytatnunk kell az utat. Ennie kellene még egy kicsit.
Az ifjú nemes visszatért a bambulásából, szájához emelte a csészéjét, hogy belekortyoljon a teába. A szája széle felemelkedett, és a mosolyába gúny keveredett.
– Ha ez elterjed, hányan nem tudnak majd békében aludni… – sóhajtotta magában.
Egy közeli, bambuszkalapos vendéget idevonzott a beszélgetésük. Rejtélyesen közbeszólt:
– Gyakran hallottam, hogy ezt mondják: “a kiemelkedő erőt elkerülhetetlen bukás követ, és a kiemelkedő virágzás a hanyatlás előjele.” Gondoljanak csak bele: a Jing Ning márki annyi éven át harcolt Beijiangban, nem illik pontosan rá a mondás? A történelem nagy tábornokai mind rövid ideig éltek, vagy magányosak voltak és nem hagytak hátra utódokat. Ez azért van, mert mindegyikük egy Tábornok Csillag, aki leszállt a földre, és a sorsuk a bukás. Ők nem olyanok, mint az átlagemberek. Szerintem a Jing Ning márki a Hetedik Gyilkos Csillag alatt született.[3] Ami a lábával történt biztosan annak az eredménye, hogy túl sok embert ölt meg…
Egy hangos reccsenéssel a tál Xiao Xun kezében darabokra tört, és vér csorgott az ujjai között. A hangra mindenki döbbenten és meglepetten nézett oda. A teaház azonnal kényelmetlen és kínos csendbe borult.
– Túl erős a fogásod, legközelebb veszek neked egy vasból készült rizstálat, nehogy még valamit összetörj. – A fiatal nemes arca ugyanolyan volt, mint eddig. Közömbösen így szólt: – Kezeld le a sebedet! És ne felejtsd el később kifizetni a kárt!
Xiao Xun meghajolt, és egyetértően sóhajtott.
A beszélgetés, amelyet ez a kis közjáték megzavart, már nem folytatódhatott. Nem számít, milyen költőien fogalmazta meg a férfi a halhatatlanok földre szállását, ezek nem dicsérő szavak voltak. Most csak egy tál tört el, ám legközelebb lehet, hogy körbeveszik és megverik.
Csak az az ifjú nemes tűnt úgy, mintha nem lenne tisztában a légkörrel, és anélkül figyelte az izgalmakat, hogy bármi jelentőséget tulajdonított volna annak, ami az imént történt.
– Érdekes – mosolygott könnyeden. – Az úr szerint, fiatalon és nőtlenül meghalni a közös pont. Ám mivel a Jing Ning márki lerokkant, úgy tűnik, hamarosan meg fog házasodni.
– … – Xiao Xun.
Valaki felállt, és az asztalra csapott:
– Egy igazi férfinak nem kell amiatt aggódni, hogy feleség nélkül marad! Egy olyan hős, mint a Jing Ning márki bármelyik nőt megkaphatja!
– Igen! Úgy van! És ha a férfiakat szereti, mennyi jó ember várja, hogy hozzámehessen?! – visszhangzotta egy másik.
Földrengésszerű nevetés tört ki a teaházban.
A férfiak közti házasság az előző dinasztiában divatos volt, ezért annak ellenére, hogy a Nagy-Zhou betiltotta a közemberek számára a férfiak közti házasságot, a befolyásos hivatalnokokra ez a törvény nem vonatkozott. Még arra is volt példa, hogy a császár maga rendezett el férfiházasságot. Híres és gazdag agglegényként a Jing Ning márki az életük csúcsán járó fővárosi leányok álma volt. Ám mivel már olyan régóta halogatta a házasságot, az emberek azt gyanították, hogy az érdeklődése teljesen más.
Mikor ezek a piszkos romantikus afférok jöttek szóba, mindenkinek megnövekedett a lelkesedése. Az ifjú nemes nem szólt közbe többet, csak mosolyogva hallgatta, ahogy a Jing Ning márki életét vitatják. Az ajkain mindig egy halvány mosoly lengett, mintha egy rendkívül izgalmas és lenyűgöző történetet hallgatott volna.
Egy pillanatnyi csend után Xiao Xun suttogva emlékeztette:
– Tábor… úrfi, a nap már lement, indulhatunk?
– Mmm? Igen, induljunk! – Az ifjú nemes kinyújtotta a kezét, hogy Xiao Xun felsegítse, majd kényelmesen összetette a kezét, hogy tisztelegjen a kereskedők felé: – Uraim, jómagam sietek a fővárosba, így most távozom.
Mindenki felemelte a kezét, hogy búcsút intsen neki. Xiao Xun besegítette a hintóba, és leengedte a függönyt. A hintó és a lovak már több száz lépésre jártak, mikor Xiao Xun hirtelen meghallotta a fiatal nemes hangját a kocsiból:
– Zhongshan, adj egy tablettát!
– De Doktor Du azt mondta, fél shichennel a fővárosba érkezés előtt vegye be, nem? – Xiao Xun elővett egy csinos kis erszényt, melyben egy tojáshéj porcelán üveg volt. – Még két shichen, mire a fővárosba érünk.
– Ne szórakozz! – Egy kéz nyúlt ki a függöny alól, és elvette a porcelánüveget. – A főváros katonai barakkja épp előttünk van. Az öltözékünk talán átverheti az egyszerű embereket, de a fővárosi barakkban biztosan felismernek. Kizárt, hogy lesz elég időm a rokkantat játszani.
– De maga tulajdonképpen tényleg rokkant… – motyogta Xiao Xun aggodalmaskodva.
A beteg ifjú nemesúr – vagyis a “bukásra kárhozott” Jing Ning márki, Fu Shen felemelte az állát, és lenyelt egy ujjnyi méretű barna pirulát.
– Zhongshan, mit gondolsz, melyiktől nem tudnál éjszaka aludni, egy teljesen lebénult nyomoréktól vagy egy felépülés reményével álló tábornoktól? – nevetett.
Xiao Xun nem mondott többet.
Fu Shen visszadobta neki a porcelánüveget, lehunyta a szemét, és várta, hogy az egész lába lebénuljon.
– Induljunk! – suttogta.
Jegyzetek:
[1] Hu: barbár törzs, akik bevándoroltak Észak-Kínába a Han-dinasztia elején. Sogdia (Szogdia): iráni nép a mai Üzbegisztán területén.
[2] Még nem töltötte be a 20. évét és avatták felnőtté. A felnőtté válási szertartáson a férfiak többek között egy fejdíszt (guant) és egy nagykorú nevet kapnak. Például Fu Shen a születési neve, az adott neve pedig Fu Jingyuan.
[3] Az ez alatt a csillag alatt született emberekre gyakran jellemző, hogy sok nehézségen kell fiatalkorukban átesni, és hogy a szerencse forgandó, tehát bármikor véget érhet az életük vagy valami balszerencse éri őket. A legtöbb tábornok ez alatt a csillag alatt születik. Több infó.
DCG fordítások 