Este, a fővárostól száz lire, a nyugati környéken lévő táborban.
A Sebes Szél Tábor parancsnoka, Zhong He személyesen üdvözölte a kíséretet, és Xiao Xun előlépett, hogy tisztelegjen. Mielőtt még befejezte volna a mozdulatot, Zhong He már hátra is hagyta, hogy a hintóhoz siessen, és majdnem a földre borult tisztelgés közben:
– A Sebes Szél Tábor tábornoka, Zhong He parancsnok alázatosan köszönti Fu tábornokot.
A Sebes Szél Tábor az első a főváros öt legnagyobb katonai tábora közül. Zhong He egy harmadrangú hivatalnok, tehát maga is tiszteletre méltó személy, ám a Jing Ning márkit még ennél is több tisztelettel kezelte.
Egy bekötözött kéz emelte fel a függönyt, és a gyógyszer erős szaga terjedt szét a levegőben. Fu Shen nem viselt páncélt, csak egyszerű köpenyt. A mellkasa és a karja végig be volt kötözve, és a pokróc, mely a lábát takarta lelógott egészen a földig. Az arca sápadt volt, némi zöldes színnel keveredve, az ajkaiban nem volt vér, a haja pedig kócosan hullott a vállára. Az egész személye olyan volt, mintha már az utolsókat fújta volna, és annyira gyenge volt, hogy akár egy gyenge szellő is képes lett volna felborítani.
Fu Shen köszöntésképp bólintott felé:
– Zhong parancsnok, rég találkoztunk. Bízom benne, hogy minden rendben volt. Kérem bocsássa meg, hogy… khm… a hátrányom miatt nem tudom viszonozni a tisztelgést.
Zhong He már rég hallotta, hogy súlyosan megsérült, és többé nem tud járni, de azt nem hitte volna, hogy Fu Shen sérülése ennyire súlyos. Eleinte nem hitt a szóbeszédeknek, melyek szerint “Fu Shen tényleg lebénult.” Ám most, hogy a saját szemével is látta, még az is nehéz lesz, hogy még néhány évig biztonságban és egészségben éljen, nemhogy visszanyerni a korábbi erejét.
Zhong He tekintete elsötétült, és tetőtől talpig kirázta a hideg. Fájdalmában még a megszólítása is megváltozott:
– Jingyuan, ezek a sérülések… te…
A hangja annyira remegett, hogy elhallgatott, és a szeme elvörösödött, mintha Fu Shen nem sebesült lett volna, hanem már a halálán. Fu Shen szája széle megrándult, és sóhajtott egyet:
– Hálás köszönetem Zhong parancsnok aggodalmáért és törődéséért. Csupán a lábam sérült meg, nem vagyok életveszélyben – sóhajtotta. – Zhongshan, siess, hozz egy zsebkendőt, hogy Zhong parancsnok letörölhesse a könnyeit.
Zhong He a pályája kezdetén Yuan tartomány seregében szolgált. Ismerte Fu Tingzhongot és Fu Tingxint, és Fu Shen egyfajta mentorának is számított. Sajnos, mikor később Fu Shen átvette az észak-yani Vas Lovasságot, és több évet Beijiangban töltött anélkül, hogy hazajött volna, ezek a régi barátságok az apja generációjával fokozatosan elhalványultak.
Ám jelenleg súlyosan megsérült, nagyon lefogyott és legyengült. A megjelenésétől Zhong He elfelejtette a rangját. Csak arra az életerős és vidám fiúra emlékezett, aki mindig Fu Tingxint követte. Azután eszébe jutott, hogy Fu Shen most egyedül volt, szülők támogatása és a lába alatt futkározó gyerekek nélkül; még egy közeli barát sem volt mellette, hogy segítse őt. Látva, hogy ilyen fiatalon gyógyíthatatlanul lebénult, Zhong Het elöntötte a bánat és a gyász:
– Minden a mi hibánk. Nem tudtuk megakadályozni, hogy akkor a csatatérre küldjenek, ezért csapott le rád ilyen katasztrófa. Hogy nézek így az apád és a nagybátyád szemébe, mikor a túlvilágra kerülök?!
– Zhong parancsnok – Fu Shen érezte a közelgő fejfájást, és a hintó oldalának támaszkodott. – Ne hánytorgassa fel a múltat! Én jól vagyok, magának sem kell ennyire letörtnek lennie.
Fu Shen a kezdetektől fogva nem volt hajlandó “bácsikám”-nak hívni őt, így míg Zhong He továbbra is letört maradt, azt is gondolta, hogy Fu Shen tényleg rideg és közömbös. Az ég már besötétedett, és Fu Shen csapata sietett a fővárosba, így elbúcsúztak. Miután kicserélték a lovakat, a Vas Lovasság tovább vágtatott a főváros irányába, hogy kényelmesen beérjenek, mielőtt bezárják a kapukat.
Fu Shen utoljára három hónapja járt Beijingben.[1] A főváros nem változott, még mindig ugyanolyan forgalmas és virágzó volt mindenütt. A kíséretében lévő észak-yani katonáknak ritkán volt lehetőségük a fővárosban járni, így a menet sebessége fokozatosan lelassult, ahogy bámészkodtak. Az utcán haladva pedig valóban túlságosan feltűnőek voltak. Fu Shen átgondolta a helyzetet, majd intett Xiao Xunnak, és a fülébe súgott egy parancsot:
– Először kísérj vissza engem a birtokra! Aztán nyugodtan sétálgathattok. Ne látogassanak prostituáltakat vagy játéktermeket, ne kerüljenek bajba! Írj minden költséget az én számlámra! Indulj!
Xiao Xun gondolkodás nélkül elutasította:
– Ki van zárva!
– Mondtam, hogy indulj, úgyhogy menj! – Fu Shennek nem volt elég ereje, és a hangja is halk volt, de a szavai ugyanolyan idegesítőek maradtak: – Xiao Zhongshan, ha folyton a lábam körül keringsz, és lépten-nyomon követsz, nem fogom tudni fenntartani a méltóságom. Ha nem leszek képes megnősülni, neked kell majd kötelességtudó jó gyereknek lenned, és az ágyam mellett maradnod.
– Én…
Xiao Xun képtelen volt legyőzni a bajkeverő tábornokot ebben a játékban, és csak annyit tehetett, hogy szégyenében teljesíti a parancsot.
Miután befordultak egy kisutcán, egy tiszta és rendezett utcára értek. Ezen a környéken csakis a kitüntetett, magas nemesség birtokai voltak, mind kiemelkedően elegáns és királyi légkört árasztott, csendesebb és békésebb volt, mint a közemberek házai. A Jing Ning márki birtoka az északkeleti sarkon volt. Az öreg házvezető szolga leszerelte a küszöböt,[2] hogy a kocsi be tudjon jönni a kapun, és az összes szolga az udvaron várakozott. Mikor látták, hogy a birtokuk urát az alattvalói kihozzák, mindegyikük vonakodott és félrehúzódott, senki sem mert előlépni.
Miután Fu Shent kinevezték márkinak, külön élt a Ying nagyherceg birtokától, ám egyáltalán nem érdekelte ez a hatalmas ház. A szolgák mind öregek, gyengék vagy betegek voltak, akiket a mostohaanyja, Qin úrnő gyűjtött a családból, és négy-öt évvel ezelőtt ideküldte őket. Fu Shen nagyon ritkán volt itthon, és sem barátság, sem egyéb nem kötötte a szolgákhoz. Azokon a ritka alkalmakon, amikor visszatért, és néhány napot itt töltött, ez a banda úgy viselkedett, mint a macskát látott egerek, és feszülten elrejtőztek a konyhában vagy a szolgák szobáiban. Ha nem volt feltétlenül szükséges, sosem kerültek a szeme elé.
Szerencsére annak ellenére, hogy a szolgák tartottak tőle, nem hanyagolták el a munkájukat. Xiao Xun bevitte Fu Shent a hálószobába, és meleg vizet kért a szolgáktól. Levette Fu Shen köpenyét, tisztára törölte az arcát és a kezét, majd ágyba segítette. Miután Fu Shen megtisztálkodott, azonnal ridegen kirúgta Xiao Xunt:
– Menj a dolgodra! Szólok, hogy éjszakára hagyják nektek nyitva a kaput. A hátsó udvar tele van mellékszobákkal, ott aludhattok mindannyian. Bocsáss meg, amiért nem vagyok a legjobb házigazda.
Xiao Xun észrevette az alig leplezett fáradtságot Fu Shen arcán, így nem mondott semmi többet, hanem illendően távozott.
A tablettának, amit délután bevett nagyon erős altató hatása volt, és Fu Shen egész idáig küzdött az álmossággal azért, hogy a fővárosi katonákkal beszélgessen. Most már képtelen volt tovább kitartani; majdnem abban a pillanatban, hogy Xiao Xun becsukta az ajtót és elment, Fu Shen azonnal álomba merült.
Az ablakon kívül az öreg szolga figyelmesen fülelt egy ideig. Csak amikor hallotta a hosszú és egyenletes lélegzetét, mert lábujjhegyen kimenni a belső udvarról. Meghagyta a szakácsnak, hogy készítsen egy könnyen megemészthető rizskását, és tartsa melegen a tűzhelyen, hogy fel tudják szolgálni, amikor az úr felébred.
Fu Shen és kísérete könnyeden utazott, és a főutakon érkeztek a fővárosba, ezért az érkezésük híre gyorsan eljutott a palotába, és az udvari hivatalnokok fülébe. Ennek ellenére még senkit sem vártak látogatóba, így miután az öreg szolga kikísérte Xiao Xunt és a többieket, bezárta a főkaput, és csak egy kiskaput hagyott nyitva. Ám ki gondolta volna, hogy nem sokkal azután, hogy Fu Shen elaludt, sürgős és erőteljes kopogtatás érkezik a Jing Ning márki birtokának kapujához.
A kapuőrök nem mertek tiszteletlenek lenni, és sietve jelentették. Az egyetlen hasznos idős szolga a házban olyan gyorsan vánszorgott ki, ahogy csak az esetlen lábai vitték. Amint meglátta a csapat magas lovon ülő, kardot viselő, fekete ruhás férfiakat, annyira megdöbbent, hogy még a szíve is megállt egy pillanatra.
– Meg-megkérdezhetem, hogy kik az urak…?
A csoport magától kettévált. Egy magas és fenyegető kiállású férfi jött elő a tömegből, és megállította a lovát a fényben, az eresz nyújtotta árnyékon kívül. Abban a pillanatban a sötétkék ruháján lévő felhőminták megcsillantak, akár a folyó víz, és a külső köpenyére ezüst fonallal hímzett pegazus repülésre készen kitárta szárnyait. A hold és a lámpások fénye megvilágította az arcát: mosolygós, keskeny ajkú és lélegzetelállító, akár a lemenő nap.
– Uram, semmi ok az aggodalomra – köszöntötte udvariasan bólintva, ám a hangja tele volt arroganciával. – A Repülő Sárkány Gárda udvari felügyelője, Yan Xiaohan Őfelsége parancsára magával hozott egy neves doktort, hogy megvizsgálja a Jing Ning márki sérülését. Ha nem okoz problémát, megtenné, hogy értesíti a márkit?
Az öreg szolga nem tudta megmondani a különbséget a különböző hivatalnokok egyenruhái között, ám több évtizeden át szolgált két hivatali birtokon, így pedig nagyon jól ismerte a “Yan Xiaohan” nevet. A szívverése azonnal felgyorsult, és kerülve a választ próbált időt nyerni.
– Tudja… az uram most érkezett meg egy hosszú és kimerítő útról, és meg is sérült. Éppen most aludt el, uram, kérem…
Az udvartól a vidéki falvakig mindenki ismerte a Repülő Sárkány Gárdát, akik mindig elnyomóan zsarnokoskodtak, és nem igen voltak, akik meg merték volna állítani őket. Yan Xiaohan megvetően nézett le rá. A gyeplőt tartó kéz sápadt és vékony volt, és ahol a ruhájának ujja felcsúszott, egy jéghideg, kovácsoltvas heveder látszott alatta. Egy mosoly gyenge utánzatával megkérdezte:
– Mi az? Talán fél, hogy találkozom az urával?
A fején találta a szöget.
Ez nem volt titok a fővárosban. Yan Xiaohan, a Baloldali Égi Sereg tábornoka és a Repülő Sárkány Gárda udvari felügyelője az utóbbi években a főváros leghatalmasabb és legveszélyesebb hivatalnokaként híresült el. Emellett a császári udvar ölebe, magának a császárnak a szeme és a füle, akit mindenki messze elkerült. Ami még rosszabb, hogy ő és a Jing Ning márki, Fu Shen született ellenségek. Már régóta nem képesek szót érteni egymással, két kőbe vésett ellenség. Úgy tartják, hogy bármikor, amikor találkoznak, az mindig harccal végződik, és még a császár sem képes megállítani őket. Három hónappal ezelőtt az egyik reggeli tanács alatt a két férfi összeveszett azon, hogy a tanács küldötteket rendeljen-e, hogy felügyelje a katonai helyőrségeket. A nagy miniszterek előtt fél shichenen keresztül szidták egymást (káromkodás nélkül), és majdnem mindenki előtt összeverekedtek. A császár olyan dühös volt, hogy összetört egy birodalmi tintakövet. Csak miután mindkét férfitől megvonta a féléves fizetését, és gyorsan visszaküldte Fu Shent Beijiangba voltak képesek megoldani az ügyet.
Most a sors megfordult; Fu Shen szörnyű állapotban tért vissza a fővárosba, míg Yan Xiaohannak még mindig megvolt ugyanaz a magas és erős pozíciója. Ha bosszút tervez azok miatt a privát esetek miatt, hogy lenne képes azt a márki teste elviselni?!
Az öreg szolga szörnyen aggódott, az arca rémült volt:
– Eszembe sem jutna. Csupán az a helyzet, hogy a márki valóban képtelen elviselni bármiféle kínzást, így megkérhetném az urat, hogy bocsásson meg?
Amíg beszélt, Yan Xiaohan kihasználta az alkalmat, hogy körülnézzen a Jing Ning márki birtokán. Az udvar tiszta, de elhagyatott volt. Látta a szolgák munkájának nyomát, de mégsem tűnt úgy, hogy lakna itt valaki. Észrevétlenül sóhajtott, majd magyarázatot adott:
– Nem azért jöttem, hogy gondot okozzak neki… Felejtse el, nem szükséges értesíteni, csak vetek rá egy pillantást, és elmegyek.
Nem számít, hogy az öreg szolga mennyire erősködött, nem volt ellenfél, így kénytelen volt meggyújtani egy lámpást és vezetni az utat befelé. Yan Xiaohan meghagyta a Repülő Sárkány Gárdának, hogy az elülső udvaron várjanak, hogy elkerüljék a sok ember és mozgás keltette félreértéseket. Csak egy vézna és gyengéd, művelt kinézetű fiatalembert vitt magával a belső udvarra.
A márki hatalmas birtoka teljesen üres volt. Az udvaron néhány fa volt ültetve. A lehullott levelek felgyülemlettek, még nem takarították el őket, és olyan volt, mintha az egész főváros zord ősze ezen az udvaron gyűlt volna össze. Az ég már besötétedett, és a többi udvar is csendes és élettelen volt. Koromfekete sötétség fedte a birtokot. Csak egy gyenge és halványsárga fény áradt a főteremből, ami csak még inkább hozzáadott az elhagyatottsághoz.
Yan Xiaohan még képes volt visszafogni magát, ám a mellette lévő fiatalember már időről időre a fejét csóválta, és suttogta:
– A Jing Ning márkinak olyan háttere és vagyona van, hogy lehet az otthona ilyen…
Az öreg szolga együttérzett és mélyen sóhajtott:
– A márki egész évben a határt védi, és évente csak talán háromszor tud hazatérni. Nincs erényes feleség sem a házban, aki a távollétében intézkedhetne. Csak mi, öregek és hasztalanok maradtunk, és képtelenek vagyunk részt vállalni a márki terhéből…
Miközben csevegett, kinyitotta a vendégek számára a főcsarnok ajtaját, és hellyel kínálta őket. Meggyújtotta az összes lámpást, majd megparancsolta, hogy készítsenek nekik teát.
– Kérem, az urak várjanak itt, míg én értesítem a márkit.
Még alig fejezte be a mondandóját, amikor egy tompa puffanás hallatszott a nyugatra néző szobából, mintha valami nehéz esett volna le a földre. Az öreg szolga felugrott, ám mielőtt egy lépést tehetett volna, a mellette álló Repülő Sárkány Gárda udvari felügyelője szélsebesen, egy szempillantás alatt a szobában termett.
Jegyzetek:
[1] Kína fővárosa Peking, de ebben a fordításban minden angolos átírással van, ezért összességében nézve a Beijing jobban beleillik.
[2] A hagyományos kínai házak kapujában magas küszöb van (legalább 10-20 cm), mert a hiedelem szerint a gonosz szellemek felbuknak a küszöbben, és így nem tudnak betörni a házba.
DCG fordítások 