– Fu Shen!
Egy tompa hang zúgott a fülében. Még ébren volt, de a teste már semmit nem érzett, az eső hangja árnyékként követte. Valaki odahajolt, hogy megtartsa, az érintésben valami ismerős érzés volt.
Ugyanolyan, mint az a meleg ölelés, amikor pár napja elesett, és mint a gyengéd kéz a hátán már nagyon régről.
Ki az?
Egy szűk, száraz kalitkába tették, majd a melegséget sugárzó kezek, a gyengéd és szoros között lévő ölelés elhagyta. Mivel nem jutott elég ideje kiélvezni, a hangulata egyszerre rosszabb lett, és hirtelen belekapaszkodott a másik ember gallérjába, és erőteljesen megrántotta…
Puff.
Yan úr, aki még fel sem egyenesedett, beesett a hintóba, és a teste olyan pozícióban nyomódott a Jing Ning márkiéra, amely teljesen szemben állt a nyilvános illemmel. Ahogy az várható volt, Fu Shen is magához tért a becsapódástól.
A két szempár találkozott. Yan Xiaohan nem számított arra, hogy ez a beteg, ájult démon ilyen hirtelen mozdulatot fog tenni, mintha visszatért volna a halálból, ám amikor már épp ideges lett volna, meglátta Fu Shen tekintetét.
Még mindig esőcseppek csüngtek a szempilláin, és a szemére eső fény miatt úgy tűnt, mintha sírt volna. Mégha tudta is, hogy ez nem a valóság, Yan úr tüze kialudt, és leszállt róla, majd leült.
– Először az én birtokomra megyünk, és megkérjük Shen Yicét, hogy vizsgáljon meg, rendben?
Kissé nyugtalanította Fu Shen állapota; hagyni, hogy egy sérült ember egy shichenen keresztül a kövön térdeljen a legkevésbé sem nevetség tárgya. Nem biztos, hogy Fu Shen hallotta, amit mondott, de azért csak hümmögött.
A szeme lustán félig lecsukódott, arra sem volt ereje, hogy beszéljen, és gyengén a hintó faoldalának dőlt. A főváros utcái, amin a kocsi vitte őket a Yan birtokig sima volt, Fu Shen mégis jobbra-balra dülöngélt. Yan Xiaohan sokáig töretlen figyelemmel nézte, majd végül odanyúlt felé. Ahogy arra számított, még közel sem ért a csukott szemmel szundikáló férfihez, mire az villámgyorsan elkapta a csuklóját.
– Mit csinálsz?
– Fáj valamid? – kérdezte Yan Xiaohan.
Meglepődöttség nyoma villant át Fu Shen arcán:
– Mindenem fáj. Miért?
Az ujjai jéghidegek voltak, a tenyere pedig túlnyomó forróságot árasztott. Yan Xiaohan sóhajtott, kicsavarta a csuklóját, hogy a mozdulattal kikerüljön a szorításából, majd ismét felemelte a kezét, és a másik férfi homlokára tette, hogy megvizsgálja a hőmérsékletét.
– Tűzforró vagy.
Égetően forró.
Fu Shen, ezzel szemben semmit sem érzett. Felemelte a saját kezét, hogy megnézze.
– Nem is forró?
– Nézd meg az én kezem! – mondta Yan Xiaohan.
A fejét megtámasztva Fu Shen megfordult, hogy az oldalával a másik felé nézzen.
– Semmiség… – válaszolta közömbösen. – Jobban leszek, miután alszom egy kicsit.
Csak a palotából a Yan birtokig mentek, ám a kezelhetetlen, rejtett sérülései és az esőben szerzett megfázás miatt belázasodott. A feltörő betegsége, a pszichológiai kimerültség és általános fáradtság miatt Fu Shent elnyomta a láz. Mélyen aludt, mikor eljött az idő, hogy kiszálljanak, és nem ébredt fel, akárhogy szólongatták. Mivel nem volt más választása, Yan Xiaohan kénytelen volt bevinni.
Egyik alattvaló sem vetett akár egy pillantást sem rájuk, nem mertek tiszteletlenek lenni. Yan Xiaohan szigorú rendet tartott, a szolgák és cselédek sokkal gyorsabbak és hatékonyabbak voltak, mint az öreg, gyenge és beteges segítők a márki birtokán. Egy pillanattal később már készen is állt egy dézsa forró fürdővíz takarókkal és váltásruhával, és jelentették, hogy mehetnek fürödni.
A bizalmatlansága miatt Yan Xiaohan maga vetkőztette le Fu Shent. Az átázott, egyetlen réteg fehér ruhája hozzátapadt, majdnem tiszta képet mutatott a karcsú, kidolgozott testéről. Micsoda kár, hogy Yan Xiaohannak most nem akadtak elbűvölt gondolatai, mert a teljes figyelme Fu Shen lábára irányult.
A több réteg kötés már teljesen átázott. Eddig nem tűnt fel a vörös ruhától, ami eltakarta, de most jól látható, egyszerűen kísérteties látványt nyújtottak. Yan Xiaohan lehajolt, és felemelte, óvatosan úgy helyezte a lábát, hogy bele tudja tenni a csordultig forró vízzel teli fakádba, mely ki is folyt, és a víz ráfröccsent.
– Márki… Fu Shen? – szólította, nem egészen tudta kezelni a keserves állapotban lévő férfit.
Az ujjai akaratlanul végigsimultak Fu Shen nyakán, és félrelökték sötét haját, felfedve a főér melletti halvány sebhelyet. Olyan veszélyes helyen volt, hogy még az eset után is félelmet keltett az emberben. Ha csak egy kicsit mélyebbre ment volna, ez a férfi ma talán nem feküdt volna békésen ebben a kádban.
Yan Xiaohan csak most vette észre, mennyi sebhely volt a testén, régiek, újak, mások számára egyáltalán nem feltűnőek, az ifjú márkiba vésve, emlékeztetőül azokról a napokról, amelyek a kutyát sem érdekeltek.
Hirtelen megértette, mit értett Fu Shen azalatt, hogy “nem könnyű engedelmeskedni”.
Ha sosem bízott volna a császárban vagy becsülte volna meg a birodalmat teljes szívéből, akkor miért cipelte volna a nehéz páncél terhét, és indult volna újra meg újra csatába? A harmadrangú herceg öröksége talán nem elég, hogy a vagyonos úrfi egész életét luxusban élje le?
Yan Xiaohan behívott egy szolgafiút, és a kádban ülő Jing Ning márkira mutatott:
– Figyelj rá, ne hagyd, hogy a víz alá merüljön!
Egy paraván volt a fürdőszoba közepén, kétfelé osztva a teret. Yan Xiaohan átment a másik oldalra, megtervezett hatékonysággal megmosakodott, egy törölközővel megszárította a hosszú haját és kivette belőle a csatot, átöltözött, majd visszatért Fu Shenhez. A szolgafiú még sosem látta, hogy így gondoskodik valakiről, és titkon meglepődött.
Fu Shen elméjében alaktalan zűrzavar gomolygott, csak a tudatának egy része működött. A fagyos eső után a meleg vízbe süllyedés érzése annyira ellazította, hogy már majdnem elbóbiskolt, amikor a következő pillanatban valaki hirtelen felemelte, és egy ismerős hang szólalt meg a fülében:
– Nyújtsd ki a kezed, és kapaszkodj erősen a nyakamba!
Az agarfa füstölő illata lágyan betöltötte a levegőt, és megmagyarázhatatlanul csábította.
Mintha megbabonázták volna, Fu Shen odanyújtotta a karját. A másik a válla köré fonta a karját, és egy kis erővel, a loccsanó víz hangjának kíséretében kiemelték a kádból.
A hideg minden irányból megtámadta, amint elválasztották a meleg víztől, mintha egy keserű vihar elhagyatott környékére vetették volna. Felnyögött és nyöszörgött, ahogy ösztönösen fészkelődött, és megpróbált összegömbölyödni.
Yan Xiaohan majdnem fejjel a vízbe bukott a hirtelen mozdulattól, ám a mérge elszállt, amikor észrevette, mit csinál. Azonnal kirázott egy takarót, és körbetekerte vele.
– Semmi baj, ne kapálózz! Még mindig fázol?
Fu Shen motyogott valamit, amit Yan Xiaohan nem értett tisztán, ezért közelebb hajolt: – Hm?
Fu Shen nem ismételte meg, a végtagjai lassan lenyugodtak a meleg takaró alatt, bár a homlokát még mindig szorosan összeráncolta, mintha minden erejével próbált volna elviselni valamit.
– Fáj valamid? – kérdezte Yan Xiaohan, miközben próbálta megfejteni az arckifejezését.
Fu Shen egy érthetetlen hangot adott ki. Yan Xiaohan először fel akarta öltöztetni, most viszont egyáltalán nem akarta csak úgy megmozdítani, nehogy véletlenül egy elrejtett sérülésbe ütközzön. Valaki pont most jött, hogy jelentse, Shen Yice megérkezett, így ő és a betakarózott férfi egyenesen a hálószobába mentek.
Amikor Shen Yice meglátta, hogy ki van a karjaiban meztelenül és kibontott hajjal, úgy kidülledt a szeme, hogy majdnem kiesett a helyéről.
– E-e-ez…
– Ne dadogj! A Jing Ning márki. – Yan Xiaohan lefektette Fu Shent az ágyra. – Majdnem egy shichenen át térdelt az esőben, és összeesett a láztól. Vetnél rá egy pillantást, hogy tudsz-e tenni érte valamit?
Shen Yice úgy érezte, hogy a Jing Ning márki egy kicsit túl gyakran bukkant fel mostanában, de nem szentelt neki több gondolatot. Megnézte Fu Shen pulzusát, és folytatta:
– Mi történt? Már járni sem tud, miért rohant ki, hogy csak úgy az esőben térdeljen? Uram, maga is elázott? Szóljon a szakácsnak, hogy főzzön egy tál gyömbérlevest!
Yan Xiaohan unottan intett, nem akart ilyen jelentéktelen dologgal foglalkozni.
Shen Yice jelentőségteljes pillantást vetett rá, de nem kérdezősködött tovább. Teljes figyelmével megvizsgálta Fu Shen pulzusát mindkét csuklójánál, majd felemelte a takarót, hogy megnézze a lábát. Felírt három gyógyszert, megmosta a kezét erős alkohollal, majd kicserélte a kötést Fu Shen lábán.
– Az előbb felkiáltott fájdalmában. Vannak más sérülései is? – kérdezte Yan Xiaohan a homlokát ráncolva.
Shen Yice azt gyanította, hogy az udvari felügyelő úr agya szétázott az esőben.
– Akkor is nehéz egy shichenen keresztül a kövön térdelni, ha az embernek vasból van a térde, az övé pedig törött. Ráadásul a seb csúnyán begyulladt a víztől. És ráadásul – az ablakra mutatott – a csatamező emberei, mint a Jing Ning márki az ilyen időt félik a legjobban. Valószínűleg sok régi sérülése van. Őszintén szólva egy átlagos ember már a földön vergődne, ha ilyen fájdalmakat kellene kiállnia.
Yan Xiaohan a saját könnyed gondolatával felelt:
– Egy átlagos ember nem vált volna ilyenné.
Még a nagykorúvá avatási szertartását sem tartották meg húszéves korában, amikor Fu Shen már páncélt öltött, és a frontra indult, az életét kockáztatta a kiemelkedő katonai eredmények eléréséért, és hogy annyi éven keresztül megőrizze Beijiang békéjét. Számtalan lándzsát és alattomos nyílvesszőt elkerült, ám a háta mögül támadó kést képtelen volt kivédeni.
Őszintén szólva, amikor a Yuantai császár azt javasolta Yan Xiaohannak, hogy vegye át az észak-yani Vas Lovasságot, érzett egy kis kísértést. Bár a Repülő Sárkány Gárda nagy hatalommal rendelkezik, az udvar teljes ellenszenvét is kivívta magának. A Császári Őrség szintén tiszteletreméltó és nemes, de végülis nem ideális hely, hogy eredményeket lehessen felsorakoztatni.
Van olyan ember ezen a világon, aki ne képzelte volna el, milyen lenne Fu Shen helyében lenni, és az egész Vas Lovasságot a markában tartani, betörni a homokos pusztára és elsöpörni a támadó ellenséget? Aki sosem gondolta, hogy “ha az én lennék”, hogy használná fel az ambícióját, és mekkora nagyszerű szolgálatot tenne a saját dicsőségére?
Viszont rábízható az Észak-Yan parancsnokának címe olyasvalakire, aki csak egy kényelmes és biztos életre vágyik?
Yan Xiaohan tudta, hogy képtelen lenne Fu Shent helyettesíteni, és nincs még egy hozzá fogható ember a világon. Kár, hogy a Yuantai császár ezt nem értette meg.
A Nagy Falat még sosem rombolták le kívülállók kezei, lehetséges, hogy a téglákat a saját népe fogja egyesével lepakolni?
– Uram. – Shen Yice felállt, miután gyorsan végzett Fu Shen kötéseinek kicserélésével, míg a másik elmerült a gondolataiban. – Talán nem lesz hajlandó a szívére venni, de orvosként kötelességem néhány dolgot elmondani. Attól tartok, a márki sérülését sosem lehet teljesen meggyógyítani. Kétszer belázasodott, és ez komolyabb, mint az előző. Az egészsége nem képes több kínt elviselni. Mégha nem is kedveli, ő… attól még egy hős. Ha tud rajta segíteni, kérem tegye, és ne hagyja, hogy egyedül szenvedjen. Vagy legalább ne hagyja, hogy egy shichenen keresztül térdeljen az esőben és ehhez hasonlók történjenek vele.
Yan Xiaohan arcán semmiféle érzelem nem tükröződött.
– Nem emlékszem, hogy közel álltál volna Fu Shenhez, és arra sem, hogy felszólaltál volna egy páciensért.
– Csak beleütöttem az orrom valamibe, ami nem tartozik rám. – Shen Yice elpakolta az eszközeit az orvosi ládájába, majd becsukta. – Nem ismerem a márkit, de néha olyan érzésem van, hogy amíg ő jól van, a fővárosban is nyugalom lesz, és nekünk, hanoknak nem kell a barbárok vaspatája alatt küzdenünk az életben maradásunkért.
Yan Xiaohannak eszébe jutott, hogy Shen Yice Xuanfuban született, amit egyszer a keleti tatárok elfoglaltak, majd a Vas Lovasság visszavette.
Nem válaszolt, és felállt, hogy kikísérje Shen Yicét. Szótlanul haladtak a kanyargós folyosón, és mikor az udvarra értek, Shen Yice egy dobbantással Yan Xiaohan felé fordult, és búcsúként összetette a kezét.
– Nem kell tovább kísérni, uram.
– Jizhi – szólította Yan Xiaohan egy mély villanással a szemében. – Fu Shen sérülése… szerinted mennyi az esélye, hogy ismét lábra fog állni?
Shen Yice borúsan elmosolyodott.
– Túl nagyra tart engem, uram.
– A véleményedet kérdeztem – válaszolta Yan Xiaohan. – Nem kell visszafognod magad. Hallani akarom az igazságot.
Csak nagy vonakodás után kezdett Shen Yice óvatosan beszélni:
– Csak tíz vagy húsz százalék. A törött csontot könnyű meggyógyítani, de az izmai és az ínszalagok is megsérültek, különösen ott, ahol a térde kettétört. Talán három vagy öt évbe is telhet a rehabilitáció. A kezelés költségeiről nem is beszélve… a legfontosabb, hogy szüksége van valakire, aki gondoskodik róla. És még akkor sem biztos, hogy működni fog.
Egy szikrányi remény viszont még mindig jobb, mintha az ember keze teljesen meg lett volna kötve.
Yan Xiaohan elhatározta magát, és bólintott.
– Ebben az esetben holnaptól fogva a Jing Ning márki kezelése a te feladatod. Gyere a birtokomra, ha meg kell vizsgálnod a sebét vagy gyógyszert kell adnod.
– Uram?! – Shen Yice ledöbbent.
– Nem kell ennyire meglepődni. Előbb vagy utóbb úgyis megtudod – mondta Yan Xiaohan nyugodtan. – Őfelsége most adott ki egy császári rendeletet. A márki és én összeházasodunk.
Mint derült égből villámcsapás, a mindenható Shen doktor lába földbe gyökerezett, és megnémult.
Egy pillanat múlva földrengésszerű ordítás zengett a Yan birtok udvaráról:
– A császár megőrült?!
DCG fordítások 