Miután kikísérték Xiao Xunt, mindketten visszamentek a hálószobába.
– Hogy értetted pontosan az előbbit? Magyarázd meg! – mondta Fu Shen.
– Megkockáztattad, hogy Xiao Xun anélkül menjen el, hogy teljesen megértette volna. – Yan Xiaohan szeme összeszűkült. – Nem félsz, hogy tényleg házi őrizet alá veszlek?
Fu Shen tényleg szeretett volna belerúgni egyet.
– Ne szórakozz!
– Egyelőre itt maradsz velem, én pedig segítek alkalmat szerezni, hogy visszatérhess Yan tartományba. Ezt már elég egyértelművé tettem.
– Nem ezt kérdeztem, Yan Xiaohan – vágott vissza Fu Shen, rövid szünetet tartva minden egyes szó között. – Azt kérdeztem: végülis kinek az oldalán állsz?
Te vagy a császár legkedveltebb alattvalója, a legfőbb bizalmasa, és csak egy lépés választ el, hogy a legmagasabb legyen az életszínvonalad. Miért akarsz valaki olyannak segíteni, aki a születésétől fogva szembenáll ezzel a pozícióval?
Yan Xiaohan szeme még mindig nem nyílt ki teljesen, ám az előbbi enyhe gúny már sehol sem volt benne. Mintha egy szempillantás alatt áttörhetetlen páncélt öltött volna magára.
– Teljesen természetes, hogy ha a világon vannak hűséges alattvalók, akkor vannak hűtlenek is – mondta egyszerűen.
– Nem kell ennyire lenézned magad…
– Ne legyen naiv, márki uram! – mosolygott. – Már régóta tudod, milyen ember vagyok, és mégis megpróbálnál kibúvókat keresni nekem? Bár te és én ugyanahhoz a dinasztiához tartozunk, a te feladatod, hogy szemmel tartsd az ország békéjét, míg én egy egyszerű szolgáló hivatalnok vagyok. Nem érdekel a dicsőség, csak a javak. Nem érdekel a föld és az emberek, csakis önmagam.
A profit hajszolása, megválasztani, melyik ágra szálljunk, ezek mind egy hivatalnok tulajdonságai.
És pontosan ezért nem állok a te oldaladon – magyarázta. – Azon az oldalon állok, amelyik számomra a legelőnyösebb.
Ebben a sakkjátszmában ő egy bábu, és egyszerre egy harmadik játékos.
Az egyik fél felhasználhatja, hogy áttörjön az ellenség vonalán, ám arra is képes, hogy szó nélkül felborítsa a táblát.
Mivel a Yuantai császár nem szereti, ha a kezében lévő fegyvereknek túl sok saját ötlete van, akkor akár egy védtelen, fegyver nélküli férfi is lehet, aki másoktól teljesen elszigetelve él.
Mert ez a bábu nem örül.
– Jó, rendben. Nehéz rávenni téged, hogy nyíltan elismerd, hogy ha valami nem vagy – Fu Shen különös gúnnyal mosolygott rá. – Akkor miért hoztál ide? Miért nem hagytad, hogy halálra ázzak a palota kapujában?
– Természetesen azért, mert a szépséged után sóvárogtam – válaszolta Yan Xiaohan közömbösen.
– … – Fu Shen.
Egy hozzá hasonló rangos, élet-halál kérdésekben döntő katona a legjobban a fővárosi hivatalnokok hamis udvariasságát és indirekt szószátyárkodását gyűlölte. Yan Xiaohan, jól ismerve a vérmérsékletét, könnyed mosolyt vetett rá, és békíteni kezdte, mielőtt még felrobbant volna:
– Ne próbálj megint felmenteni a bűneim alól, Fu Shen!
Amikor nem márkinak, hanem egyszerűen a nevén szólította, olyan volt, mintha a páncél egy rétege lejött volna, és felfedett egy távoli, ám annál ismerősebb képet arról a Yan Xiaohanról, akit Fu Shen először megismert.
– Választani a katonai és császári hatalom között és segíteni neked, amiben tudok, két teljesen külön dolog. Te és én már sok éve ismerjük egymást. Nem nézhetem ölbe tett kézzel a bukásodat.
Valóban úgy volt, ahogy mondta. Yan Xiaohan “moralitása” a barátai felé és a “moralitása” az udvarban teljesen különbözött.
Fu Shen végül nem tudott mit mondani. Nem szerette a nyelvével meggyőzni az embereket az igazáról, és mivel a mai ismételt faggatózás már így is több volt a megszokottnál, elfogyott a türelme, ráadásul Yan Xiaohan “háttérben dolgozó gonosz” magyarázata sem tetszett neki.
– Befejezted? – kérdezte higgadt arccal.
Yan Xiaohan tudta, hogy menten lángra kap, amikor meghallotta. Fu Shen elsősorban egy gazdag úrfi, másodsorban pedig egy tábornok, ezért hozzászokott ahhoz, hogy minden pontosan úgy van, ahogy azt megmondják. Néha képes volt úgy felkapni a vizet, hogy az őszintén szólva… értelmetlen volt.
Yan Xiaohan még így is ragaszkodott hozzá, hogy mondjon valamit, miközben sötét felhők lebegtek a feje felett:
– Szólok valakinek, hogy hozzon gyógyszert, ne felejtsd el…
– Kifelé! – mondta Fu Shen fagyosan.
Yan úr kiérdemelte helyét az elitek tehetséges tagjaként, és engedelmesen elhallgatott, majd szó nélkül távozott.
Aznap éjjel Fu Shen túl ideges volt, hogy el tudjon aludni, a lábán lévő sebek is fájtak egy kicsit. Csak forgolódott az ágyban, és az visszhangzott a fejében, amit Yan Xiaohan mondott.
Valójában, amit kérdezni akart, az ez: ha valaki másról lenne szó, a barátaid iránti “moralitás” miatt… amellett, hogy segítesz nekik, őket is hazahoznád és gondoskodnál róluk, átvirrasztanád mellettük az éjszakát az utcai ruhádban, és ekkora távlatokba mennél, hogy megbizonyosodj arról, hogy rendesen beveszik a gyógyszerüket?
Tőlük is összeszorított foggal, a fülükbe suttogva kérdeznéd, hogy miért nem lázadnak fel?
Nem tudni, mennyi idő telt el, amikor az eső kopogása az ablakon, és az egyre erősödő szél odakint felerősítette a fájdalmait és az elhanyagolható mértékű fáradtságát. Fu Shen behunyva pihentette a szemét, amikor az éles füle hirtelen megrándult, és az ajtó felől rendkívül halk léptek hangja hallatszott.
Yan Xiaohan volt az.
Lecsendesítette a légzését, hogy ügyesen imitálja az alvás állapotát, teljesen becsukta a szemét, majd pusztán a hang alapján figyelte a másik mozdulatait. Eközben a fejében rengeteg gondolat tekergett, ám mindegyik csak pillanatnyi árny volt, és egyetlen egyet sem tudott egyértelműen kiválasztani.
Nem akarta elismerni, hogy tulajdonképpen ideges volt.
Yan Xiaohan halkan az ágyhoz lépett. Fu Shen érezte, ahogy súly nehezedik a lábára, rögtön utána a lába mellett felemelkedik a takaró, és utána valami meleg kerül be alá. Ezután a férfi semmi mást nem csinált, és nem is mondott semmit, olyan halkan távozott, ahogy jött.
Fu Shen megvárta, amíg hangtalanul becsukódik az ajtó, kinyitotta a szemét, és tisztán látta az ablakon beszűrődő halvány fénynél, hogy egy extra takaró került a lábára, és amikor tapogatózni kezdett a takaró alatt, felfedezett egy ezüst lábmelegítőt.
Az eső kopogott az ablakpárkányon.
A sérült alsó végtagjaiban rosszul keringett a vér, és a takaró nem biztosított sok hőt. Nem igazán zavarta a fájdalom, ám miután egyszer megízlelte a melegítő kellemes érzését, a fagyos hideg azonnal elviselhetetlenné vált.
“Másokkal” is ennyire figyelmes vagy?
Fu Shen ismét a hátára feküdt, és bódultan bámulta a plafont. Azt gondolta, ő biztosan nem illene az udvarba. Észak-Yan parancsnoka képes kardot fogni és levágni a betörő ellenséget, de az elméjét csapdába ejtette egy takaró és egy lábmelegítő. Ha még a világi kényelmet sem tudja eldobni magától, hogy lesz majd képes később irányítani a vérszomjas gyilkos megállíthatatlan pengéjét?
Mekkora baromság, gondolta magában.
Talán egy parányit túl sokat gondolt elalvás előtt a Yuantai császárra és Yan Xiaohanra, mert Fu Shen nagyon ritkán álmodott a gyerekkoráról.
Tizenhat éves volt, amikor először találkozott Yan Xiaohannal.
A Yuantai tizennyolcadik évében rendezett Hanshi Fesztiválon.[1] A fővárosi naplemente csodálatos és hatalmas volt.
Tavasszal nem volt olyan hely a városban, ahol nem szálltak volna felé a virágok, az udvari füzek pedig hajlongtak a fesztivál keleti szellőjében.
A Yuantai császár útra kelt, hogy meglátogassa az őseinek nyughelyét, a Császári Őrség pedig elkísérte. Aznap véletlenül Fu Shen és egy csapat úrfi, akivel barátságban volt, elmentek egy tavaszi hegymászásra, és akkor értek vissza a városba, amikor a nap lement.
Tavasz elején a város tele volt mindennemű turistákkal, és ez a csapat jóképű, könnyelmű, gazdag lovas fiatalember számtalan tekintetet vonzott. A merészebb nők odadobták nekik a zsebkendőjüket vagy a virágrendezéshez használatos különböző virágokat, ugyanolyan mennyiségben, mint ahogy Pan An szekerét megtöltötték gyümölccsel.[2] Ez a csodálatos látvány megállásra késztette a városlakókat, és egy ideig a városkapu különösen felélénkült.
Ekkor a lovasmenet hirtelen hangja érkezett a hátuk mögül, amint az állig felfegyverzett Császári Őrség bevonult a városba. Az emberek azonnal félreálltak az útból, és az alakulat vezetője felkiáltott:
– Császári menet érkezik! Mindenki, utat!
A tömeg összetömörült Fu Shen előtt, ahogy az elöl lévők folyamatosan hátráltak, és nem tudni, mi történt pontosan azután, de volt egy pillanatnyi szüntelen nyomorgás. Látva, hogy a Császári Őrség feléjük tart, Fu Shen sietve megfordult a lovával, hogy kitérjen az útból. Amit nyilván nem tudhatott, hogy amint arrébb ment, véletlenül elkerült egy virágot, amit a fejének dobtak.
Olyan volt, mintha a virág szemet növesztett volna, és egyenesen a kapuhoz repült, ahol a Császári Őrség ostorozta a lovait. Nehéz volt megállapítani, milyen erősen dobták el azt a virágot, mert Fu Shen megesküdött volna rá, hogy hallotta átvágni a levegőn.
Vége van, gondolta teljes kétségbeeséssel.
Egy fiatal, gazdag férfinak virágot dobni romantikus. A Császári Őrségnek virágot dobni annyi, mint kijelenteni, hogy eleged lett a világból, és szörnyen utálod a tényt, hogy még mindig benne élsz.
Az egyik testőr felemelte a kezét és elkapta a repülő virágot, majd döbbenten bámulta. Fu Shen lenyűgöző sebességgel takarta el az arcát a ruhaujjával.
– … – A testőr.
Egyetlen szóra sem volt idő, mert a császár hintója belépett a városkapun, a Császári Őrség folytatta az út megtisztítását, a városlakók pedig tiszteletteljesen letérdeltek. Fu Shen egy híres család fiaként, és azok keveseként, akik egy katonatiszt árnyékában élve különleges bánásmódban részesültek, legelöl térdelt.
A Yuantai császár észrevette a csapat úrfit, akik daruként tűntek ki a csirkék közül, és szándékosan megállt, hogy megszólítsa őket. A katonai érdemek terén a Ying nagyherceg birtoka mondható a legkiemelkedőbbnek, így Fu Shen nem kerülhette el, hogy a császár őt külön is pár buzdító szóval illesse. A császár csak akkor mutatott hatalmas könyörületet és indult tovább a palota felé, amikor a térde már kezdett fájni attól, hogy a kemény kövön térdelt.
A császári hintó haladt elöl, a Császári Őrség pedig sorban követte. Fu Shen térden állva várta, hogy a császár az illem szerint eléggé eltávolodjon, ám hirtelen a lópatkók dobogása egy pillanatra megállt előtte.
Valami különös okból felemelte a fejét, és egy mély mosolyt rejtő szempárral találkozott.
A lemenő nap olvadó aranya tökéletesen összeillett az esti felhőkkel, és a másikat a tavaszi szélbe rejtette.
Fu Shen tekintete a szeméről a gyeplőt szorító kezére vetült, és megpillantotta a markában a fehér virágot.
…Ugyanaz a testőr volt.
Már túl késő volt, hogy Fu Shen akárcsak gondoljon is arra, hogy megint eltakarja az arcát. Tehetetlenül nézte, ahogy a másik fél sápadt ajka felível, gyorsan megsarkantyúzza a lovát, és elmegy, miután egyszerűen visszadobta a virágot a karjaiba.
Ráadásul a különösen erős mozdulat miatt a virág beleszúródott a ruha nyakába. Majdnem mintha… szándékos lett volna.
A még tapasztalatlan Fu Shen úgy állt ott, mint egy tudós, akit elvarázsolt egy rókadémon; a feje tele volt tésztával, a tekintete pedig üres volt. Úgy tűnt, mintha az a mosoly beleolvadt volna az este zajába, de még mindig a szeme előtt lebegett.
– Hé, Fu-xiong, mit bámulsz? Induljunk!
Valami csakis természetfeletti okokkal magyarázható dolog miatt nem hajította el a virágot, hanem szorosan a kezébe vette, és felszállt a lovára.
– Az a testőr az előbb… Yi-xiong, tudod, ki volt? – kérdezte a mellette lévőt, tettetve, hogy egyáltalán nem érdekli.
A mellette lovagló fiú a Chen nagyherceg örököse, Yi Siming volt, aki máris megkapta az Arany Varjú negyedrangú tábornoka címet.
– Arra a bohócra gondolsz? – Undor jelent meg a szemében. – Bocs, hogy nem figyelmeztettelek, drága kisöcsém, de abban a fickóban semmi jó nincs. Nem érdemes a barátságunkra.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Fu Shen.
– Ő az a tábornok a Baloldali Égi Seregből, Yan Xiaohan.
Fu Shen most már mindent értett. Az Arany Varjú Sereg a Császári Őrség déli hivatalának irányítása alatt állt, míg az Égi Sereg az északihoz tartozott, a két hivatal pedig általában nem jött ki egymással. Nem csoda, hogy Yi Siming nem volt jó véleménnyel róla.
– Ezt te nem tudhatod, de ő Duan Linglong fogadott fia – folytatta Yi Siming. – Ért egyáltalán bármihez azon kívül, hogy kinéz valahogy? Ki tudja, hogy mászott fel a ranglétrán…
A Nagy-Zhouban a rangos miniszterek lenézik a szabadúszókat, a szabadúszók lenézik a köznép hivatalnokait, a hivatalnokok lenézik a katonatiszteket, és a felsőosztály minden egyes tagja lenézi az eunuchokat.
Duan Linglong a jelenlegi elsőszámú eunuch.
Elképzelhető, hogy a szemükben Yan Xiaohan, aki egy eunuchot ismert el fogadott apjaként, még annál is rosszabb volt.
Nem tudni, hogy Fu Shen miért nem érzett undort Yi Siming szavaitól, inkább egy kimondhatatlan sajnálat fogta el, mintha eltapostak volna egy éppencsak kinyílt virágot.
Tényleg. A virág.
A kezébe vette, és erősen bámulta. Ám csupán egyetlen pillantásra volt szüksége, hogy az arcán lévő kifejezés rögtön megdermedjen.
Francba! Ez egy ikerlótusz![3]
Jegyzetek:
[1] Hanshi Fesztivál: más néven “hideg étkek ünnepe” hagyományos ünnep, április 4-e körül tartják. Az emberek ilyenkor nem használnak tüzet még főzéshez sem, ezért hideg ételeket esznek. Ebből alakult ki később a Qingming Fesztivál.
[2] Pan An: költő, híres a jó kinézetéről. A legenda szerint annyira jóképű volt, hogy a nők elhalmozták gyümölcsökkel, és ajándékokkal töltötték meg a szekerét.
[3] az ugyanazon a száron nyíló lótuszvirágok a boldog házasságot jelképezik.
DCG fordítások 
