[HJT] 16. Fejezet – Indulás a fővárosból

Kisvártatva egy cselédlány meghozta a frissen készített gyógyszert. Yan Xiaohan elvette, és egyetlen megkérdőjelezhetetlen paranccsal odavitte Fu Shennek.

– Idd meg!

Fu Shen csalódottan meredt a gőzölgő gyógyszeres főzetre, és némán átkozta a balszerencséjét.

Yan Xiaohan nem tudta, miként reagáljon erre a nézésre.

– Márki, ha nem lennél rászorulva, szerinted még mindig ebben a szobában lennél? – Képtelen volt visszatartani egy kis gonoszkodást.

– És te miért vagy még itt?! – mordult rá Fu Shen. – Fejezd be az akadékoskodást, és kifelé, mi vagy te, vén tyúkanyó? Csak rakd le, majd megiszom!

Yan Xiaohan nem számított rá, hogy ilyen nagy kihívás számára bevenni a gyógyszerét. Elvégre az ő szemében Fu Shen mindig is egy figyelemre méltó magatartású férfi volt, aki majdnem soha nem tett kihágásokat, és egyáltalán nem az a fajta volt, aki megpróbált kibúvókat keresni valami alól.

– Nincs sok a tálban. – Lassabban beszélt, hogy megpróbálja meggyőzni. – Csukd be a szemed, acélozd meg a szíved, és néhány korty után már látod is az alját, ígérem.

Fu Shen szenvedő arccal elfordult.

– Nem szereted a keserű ízt? Túl nehéz lenyelni? – Yan Xiaohan összeráncolt homlokkal megkóstolta a gyógyszert. Úgy érezte, egy kicsit keserű, de nem annyira, hogy elviselhetetlen lett volna. Miért ellenkezik Fu Shen ennyire?

– Az nem lehet. – Ránézett Fu Shen sápadt ajkaira és összehúzott szemöldökére. Mikor rájött, hogy irritálja a gyógyszer szaga, félretette a tálat, mindkét kezét megfogta, és gyengéden nyomkodni kezdte a neiguan akupunktúra pontot^[1] a csuklóján. – Az átlagemberek sem reagálnak ilyen hevesen, pláne te. Van valami titkolt probléma, amiről nehéz beszélned? Elmondod nekem?

Fu Shen gyengén viszonozta a kéz szorítását, mintha egy apró állat tette volna rá a mancsait az ember kezére. Nem kerülte a válaszadást, csupán egy kicsit elkeseredettnek tűnt, mivel nem szívesen beszélt a múltjáról.

– Semmiség, én… egyszer nagyon beteg voltam kiskoromban, és sok gyógyszert kellett szednem. Anyám korán meghalt, a dajkám pedig nem igazán törődött velem, ezért amikor meglátta, hogy nem akarom meginni a gyógyszert, befogta az orromat, és erőszakkal megitatta a velem, amitől mindig kiköhögtem. Azután fokozatosan odáig fajult a helyzet, hogy bármilyen gyógyszert kiköpök, ami a számba kerül.

Ennek hallatán a fény elhidegült Yan Xiaohan tekintetében.

– Senki… sem tudott erről az otthonodban? – kérdezte halkan.

Fu Shen kissé összeráncolta a homlokát.

– Az apám akkor a határon volt, évekig nem jött haza, és senki mást nem érdekelt. Később a nagybátyám megérezte, hogy valami baj van, és küldött valakit, hogy titokban tartsák szemmel a dajkát. Csak akkor mentettek meg tőle. Nem arról van szó, hogy képtelen vagyok meginni – vallotta be egy sóhajjal. – Csak rossz érzés, és nem akarom.

Melegség érzete áradt a csuklójába. Yan Xiaohan harcművészeteket gyakorolt, és az ujjai semmi esetre sem voltak puhák, de az egyenletes erő, amivel masszírozta, fenntartások nélküli vigaszt nyújtott. Ettől a melegségtől Fu Shen végre késznek érezte magát, fejben megmondta magának, hogy nem szabad tovább menekülnie, és hamarosan odahajolt a tálért.

Meglepetésére Yan Xiaohan szembeszállt az akaratával, és visszanyomta a helyére.

Fu Shen gyanakvó pillantással nézett fel rá. Yan Xiaohan, aki eddig az ágy melletti kerek háttámlájú széken ült, most felvette a gyógyszert, amit félretett, felállt, leült az ágyra Fu Shennel szembe, majd nekitámaszkodott a támlának.

– A mai lesz az utolsó – mondta. – Holnap szólok Shen Yicének, hogy cserélje ki tablettára.

Fu Shen csak a gondolataiban válaszolt: Akkor tabletta lesz. Minek ültél ilyen közel hozzám?

Yan Xiaohan elmosolyodott, a hangjában nem túl hihető szégyenlősséget hordozott.

– Biztos, nem emlékszel… de amikor néhány napja kábult voltál, rendesen meg tudtad ezt inni.

– Oh?

– Én magam itattam meg veled.

– !!!

Az tényleg lázálom volt? Miért tűnt inkább amnéziának?

– Mit akarsz tenni? – Fu Shen óvatos lett. – Kényszeríteni? Nem félsz, hogy ez a szoba nem fog egyben maradni?

Yan Xiaohan akaratlanul is elmosolyodott.

– Nyugalom, nem foglak lefogni. Gyere, gyere ide!

Fu Shen néhány cunt arrébb csúszott, félig megbízva, félig kételkedve benne.

– Fordulj meg, döntsd nekem a hátad! – mondta Yan Xiaohan.

Fu Shen szót fogadott, és megfordult, most már egyenesen ült az ágyban. Yan Xiaohan átkarolta a vállát, majd erőteljesen hátrarántotta, így Fu Shen arccal felfelé az ölelésébe hullott.

Mivel lefekvéshez készülődött, már levette a köpenyének felső rétegeit, és csak egy nagyon vékony, fehér selymet viselt. A haja ki volt engedve, és teljesen váratlanul érték. Azon az egy réteg ruhán keresztül azonnal megérezte, ahogy a meleg, erős test a hátának nyomódik. Tisztán hallotta a másik lélegzetét, a gyógyszer orrfacsaró szaga pedig képtelen volt átjutni a nyakánál nyomokban szétáradó agarfa illatán.

Fu Shen úgy ficánkolt, mintha ráléptek volna a farkára.

– Yan Xiaohan! Meguntad az életed?! – morogta.

– Viselkedj! Ne mozogj annyit! – Yan Xiaohan nekidőlt az ágytámlának, a bal vállával és mellkasával egy félig fekvő pozícióba került. Bal kezében a tál, jobb kezében a kanál, meglehetősen könnyedén, biztosan a karjai közé fogta Fu Shent. Lehajtotta a fejét, az álla a másik homlokához ért. – Most már érted? Akkor is így itattam meg veled. Nem kihasználni akarom a helyzetedet. Tulajdonképpen nehéz megmondani, ki használ ki kit.

Fu Shen mindenre emlékezett.

A magas, lemenni nem akaró lázának halovány öntudata közben valóban volt valaki, aki újra és újra átölelte, aki személyesen megfújta a gyógyszeres főzetet, és kortyonként adogatta neki. Akkor is ellenkezett, de kivételesen kedvesek és türelmesek voltak vele, egyáltalán nem olyanok, mint az emlékeiben élő, durva dajka. Halk hangon kérlelték, majd finoman a szájához emelték a porcelánkanalat, és miután a gyógyszer elfogyott, kapott egy kanál enyhén mézes vizet.

Akkor nem tűnt olyan nehéz dolognak egy nap három tál gyógyszert lenyelni.

Yan Xiaohan fejlődött a gyakorlástól, így egy alkalmasabb pozícióba helyezkedett. 

– Lehet, hogy ez megint működni fog, lehet, hogy nem, mindenesetre ez lesz az utolsó. Tessék, itt jön.

Fu Shen életében először szeretett volna elbújni valahová, ám a másik karjainak szűk csapdájába volt zárva. Egy kanál gyógyszer ajánlkozott a szája előtt, a mozdulat könnyed és lassú volt, ám ellenkezést nem tűrően várakozott arra, hogy kinyissa a száját. Hirtelen úgy tűnt, mintha egy másik tudat vette volna át az uralmat felette, amikor a teste bármiféle logika nélkül válaszolt, és a régi emlékei alapján mozdult.

Amikor a főzet első kortya lecsúszott a torkán, hallotta, ahogy Yan Xiaohan kuncog a feje fölött, mintha nem lenne más választása, minthogy a kedvére tegyen. 

– Olyan nagy a szád, de mégis szükséged van valakire, hogy kiszolgáljon… legidősebb úrfi.

Fu Shen belekönyökölt, mintha ideges lett volna, de csak nagyon kis erőt vitt a mozdulatba, csak egy üres visszavágás volt. Az ütés tele volt talányokkal.

Mi ütött ebbe az úrfiba?

Még nem kerültem a kezeid közé.

Hajlandó volt együttműködni, és a gyógyszeres tál alja hamarosan láthatóvá vált. Fu Shen teljesen úgy viselkedett, mint egy kis herceg, halkan, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, kérte az italát. Yan Xiaohan a bal karjával megtartotta, és a másik kezébe vette a teáscsészét, majd Fu Shen szájához emelte. Fu Shen így ivott belőle, majd elfintorodott.

– Ez nem édes.

– Olyan válogatós vagy. – Yan Xiaohan visszatette a csészét a helyére, miközben félig őszintén morgott. – Most ittad meg a gyógyszert. Nyilvánvaló, hogy bármi, amit iszol, édes.

Fu Shen nevetni akart, de mivel a karjaiban feküdt, végül puffogásként hangzott.

Yan Xiaohan le akarta fektetni Fu Shent az ágyra, amikor a férfi, akit tartott, váratlanul megfordult, hosszú karjai átölelték a derekát, és a fejét a vállára hajtotta. Fu Shen ebben a félig a karjába bújt pozícióban aludt el.

Yan Xiaohan azonnal elhallgatott.

A vörös gyertyafény meglibbent, és megvilágította a két jádét.

Mindketten jól tudták, mit jelentett ez a pillanat, és nem volt szükség magyarázatra.

…Megkísértette.

Egy hónappal később.

A Yan birtok hátsó kapujában egy hintó állt. Fu Shen nem kívánt figyelmet vonzani az utazására, ezért nem is a főkapun keresztül indult, egyszerű ruhát vett fel és csak pár tucat őr kísérte. Xiao Xun a hátára vette Fu Shent, majd beültette a hintóba, és eltette a tolószéket. 

– Tábornok, Sir Yan nem jön elbúcsúzni? – kérdezte színlelt közömbösséggel.

A Fu Shen fejében leülepedett gondolatok felkavarodtak, egy bizonytalan fény csillant a szemében, de aztán egyszerűen megálljt parancsolt nekik, és nemtörődöm módon felelt:

– Nem szükséges. Minden kész? Induljunk!

Xiao Xun az aprólékos és figyelmes fajta volt, és nagyjából úgy érezte, a tábornok elmeállapota megváltozott – nem mintha ez rossz lett volna, csak egy kicsit furcsa. Hirtelen úgy tűnt, mintha eltávolodott volna Sir Yantól, ugyanakkor nem vette észre, hogy távolságtartóan viselkedtek volna egymással.

Ám ezeket csakis a fejében merte megfogalmazni, és nem mert a végére járni azzal, hogy rákérdez Fu Shennél. Xiao Xun felült a lovára, hogy vezesse az indulást, és a hintó hamarosan lassan elindult. A Yan birtok szolgái addig figyelték őket, amíg el nem tűntek a távolban, aztán visszamentek, és ismét becsukták a hátsó kaput.

A csapat nem jutott messze a városkaputól, amikor lópatkók dobogásának hangja visszhangzott hirtelen a hátuk mögött, a lovas és a paripa egy szempillantás alatt utolérte őket. Xiao Xun megállította a lovát, mert már messziről felismerte a Repülő Sárkány Gárda hivatalos köpenyét. Érezte, ahogy a feje lángra lobban az idegességtől, és azon mormogott magában, mit művel ez a kettő. Nem azt mondta, hogy nem szükséges elbúcsúzni?

Fu Shen csukott szemmel pihent a hintóban, és majdnem elaludt, amikor megérezte, hogy megálltak.

– Zhongshan? – kérdezte fáradtan, és ki sem nyitotta a szemét.

Rögtön azután a hintó függönye kinyílt, és a napfénnyel együtt egy alak ugrott be hozzá. Szembetalálva magát ezzel a szempárral, Fu Shen kissé megdöbbent.

– Mit keresel itt?

– Rendesen el kell búcsúznom, mielőtt elmész – mondta Yan Xiaohan kedvesen. – Különben nem tudnék megnyugodni.

Ezen a ponton valóban kínos volt köztük a levegő, ami aznap estéről származott. Mindkettejük hozzáállása megváltozott, és mindkettejüknek időre volt szüksége, hogy átgondolják a dolgokat. Az ilyen távolság okozhatott egy kis kellemetlenséget, viszont egyáltalán nem volt kínzó.

Ez pedig azért volt, mert tudták, milyen végkifejlet vár rájuk, a valóság csak még nem érte utol a névlegességet. A legrosszabb eshetőség sem lesz rosszabb a jelenlegi helyzetnél.  Amikor valaki már a völgy alján van, csak felfelé vihet az útja.

Mi több, ha az álmaik akár csak egy kicsit is nagyobbra nőnek, talán még hálával is tartoznak a Yuantai császár egyedülálló bölcsessége iránt, amiért a jó karma égi szálait ajándékozta nekik.

Fu Shen szíve máris megenyhült, amikor meglátta Yan Xiaohant, de összerendezte az arckifejezését. Ennek a titkolt oka az volt, hogy mindenhol fülek vették őket körül, és bár a hintón belül voltak, a cselekedeteik nem léphették át túlságosan azt a bizonyos vonalat. 

– Legalább nyolcvan vagy száz alkalommal tettem meg a Beijiang és a főváros közötti utat – mondta közömbösen. – Miért ne lehetnél nyugodt? Most menj haza! Hivatalnokként dolgozol, nem szabad sokáig elhanyagolnod a kötelességedet.

– Ma elválunk, és jövőre találkozunk – válaszolta Yan Xiaohan. – Remélem, a márki tartja magát a házassági rendelet szabályaihoz, és nem szegi meg a korábbi ígéretét.

Xiao Xun érezte, ahogy végigfut a hideg a hátán, ahogy a hintó oldalánál hallgatózott. Ez a Sir Yan nem semmi, gondolta. Jól tudja, hogy a márkinak nem tetszik a házassági rendelet, akkor meg miért ragaszkodik hozzá, hogy eltalálja a fájós pontot?

Odabent Yan Xiaohan hirtelen hatalmas ölelésbe húzta Fu Shent, és a füléhez hajolt.

– Nagyon óvatosnak kell lenned! – suttogta. – Hideg van északon, úgyhogy vigyázz magadra! Ne aggódj miattam!

Fu Shen egy ritka, halk hümmögést hallatott, majd félig viccelődve Yan Xiaohan hátára tette a kezét, pont ahol a szíve volt.

– Egy úriember lelke lakozik benned.

Az ölelésük felmelegedett, a fejük összesimult és a szívük hamarosan egyszerre vert. Fu Shen finoman, a lehető leggyengédebb módon a másik arcának nyomta az övét, és úgy tűnt, életében most először értette meg, mit jelent a “gyengéd szeretet folyóként áramlik, az esküvő napjáról álmodik” kifejezés.

Sokáig ölelkeztek, mikor végül elhúzódott Yan Xiaohantól, gyakorlatiasan kisimította neki az összegyűrődött gallérját, és intett, hogy távozzon, miközben egyszerre rendkívül arrogáns és agresszív hangnemben elbúcsúzott:

– A lehető legnagyobb nyugalomban lehet, Yan úr. A következő Virágfesztiválon személyesen fogok az ajtaján kopogtatni, és tíz li hosszú hozományi menettel fogom a szertartáshoz kísérni. Nem szegem meg az úriemberként adott szavam!^[2]

– … – Yan Xiaohan.

– … – Minden jelenlévő.

Xiao Xun észrevétlenül az oldalán lógó szablyáért nyúlt, készen arra, hogy egy lehetséges harc legelső jelére előhúzza, és beavatkozzon. Semmiképp sem hagyhatja, hogy a márkit megöljék a nagy szája miatt.

Két nappal később a hintó belépett Yan tartomány területére.

A körülöttük elterülő táj egyre ismerősebbé vált. Leszámítva a csupasz fákat és a hótakarót, minden ugyanolyan volt, mint azon az őszi napon, amikor elment. Fu Shen a fővárosban született, de északon nőtt fel, és a tartomány olyan volt számára, mint egy második otthon. Az ismerős tájképtől öntudatlanul megnyugodott, még ahhoz is kedve támadt, hogy kinézzen a hintó kis ablakán a járókelőkre.

A kereskedő útvonalon haladtak, falvakon és kisebb-nagyobb városokon át. Éjszaka a csapat megállt Nagy Lótusz városban, hogy megszálljanak valahol. Az egyik utcában Fu Shen megérezte az alkohol jellegzetes édes illatát, mely hívogatta, hogy hagyja el az illemét. Megparancsolta Xiao Xunnak, hogy forduljon meg, és készüljön elő, hogy megállhassanak ott.

Xiao Xun szenvedő arckifejezéssel, kétségbeesetten próbálta megállítani.

– Uram, nem szabad alkoholt innia! Amint visszaérünk, találkoznia kell Du doktor úrral!

Fu Shent a legkevésbé sem izgatta:

– Nyugalom. Nem fogja észrevenni, ha megemésztődik az előző éjszaka.

– S-Sir Yan sem engedné, hogy igyon!

Fu Shen vágyakozó mosolya az arcára fagyott.

Teljes csalódottságát kifejezve mutatott Xiao Xunra.

– Kinek az oldalán állsz? Nem tudsz különbséget tenni! Észak-Yan a márki területe. Talán Yan Xiaohan keze egészen idáig fog elérni? Hm? Jobb, ha mind vigyáztok a szátokra! Ha akár egy fél szó is kiszivárog innen, mindenkit ki fogok vallatni!

Xiao Xunnak muszáj volt vitába szállnia:

– A Repülő Sárkány Gárda szeme és füle rendkívül éles, ezért nagyon is lehetséges, hogy rá fog jönni.

Fu Shen dühének lángja egy szempillantás alatt a felére csökkent.

– Zhongshan. Te még fiatal vagy, és nem érted az emberek szívében lakozó gonoszságot. – Fu Shen a saját szívének mélyéről beszélt. – Nemcsak nekem és Yan Xiaohannak kell egy jobb eredményért vetélkedni; ez sokkal inkább az Észak-Yan és a Repülő Sárkány Gárda közti vetélkedésről szól. Ha még a fővároson kívül is az irányítása alatt állok, akkor át sem kell lépnem a küszöböt, máris papucs lettem! Mondd, akkor a fivéreink a hadseregben hogy lesznek majd képesek emelt fővel állni a Repülő Sárkány Gárda előtt?

Xiao Xun csak bámult, ahogy hallgatta, és egy kiadós gondolkodás úgy érezte, ebben van valami logika.

– A márki bölcs – motyogta.

Az irányíthatatlan, “nem papucs” Jing Ning márki sikeresen átverte ezt az ostoba fiút, és teljesen tiszta lelkiismerettel gurult be a kisutcába a tolószékével.

A kocsma egészen hátul volt, és nem volt túl nagy, csak négy asztal és egy pult volt benne. Az italokat a tulaj asszony árulta, aki jelenleg el volt foglalva valamivel. Fu Shen választott egy asztalt, ami egy kicsit nagyobb volt, és finoman megkopogtatta.

– Hé, főnök, milyen bort árulnak itt? – kérdezte hangosan.

A pult mögötti nő felnézett a munkájából, és épp válaszolni akart, amikor észrevette a megjelenését. Mintha villámcsapás érte volna, hirtelen földbe gyökerezett a lába.

Mivel nem kapott választ, Fu Shen odanézett, és a tekintetük találkozott.

Egy pillanatra megmagyarázhatatlanul ismerős érzés tört fel a szívében.

– Maga…

– Maga…

Egyszerre szólaltak meg. Fu Shen megállt, így a nő kinyögte a kérdését:

– Úrfi… a vezetékneve Fu?

A mosolyába könnyek, a döbbenetébe öröm vegyült, tisztán olyan volt, mint aki boldogságában azt sem tudta, mihez kezdjen, nem pedig rossz szándékú. Fu Shen kiléte lelepleződött, de nem tagadta, bólintott.

A következő pillanatban a nő sietve kibotorkált a pult mögül, és heves mozdulatokkal térdre borult előtte.

– Uram, szolgád régen nehéz helyzetbe került, és ön a segítségemre volt, épphogy sikerült megmenekülnöm az életveszélyből. Az égiek biztosan megszántak, és szerencsére ismét találkozhatok a megmentőmmel. Méltóságos úr, kérem, fogadja el szolgájának tisztelgését!

– Várjon! – Fu Shen még mindig nem emlékezett, ki ez a nő. – Hölgyem… megkérdezhetem a vezetéknevét?

A nő könnyei máris hullottak.

– Huanren járás, Ékkő-hegység, Rejtett Orchidea Villa – mondta zokogása közben. – Hét év telt el a Jin nagyherceget ért igazságtalanság óta, és még mindig nem tisztázódott a neve.

Fu Shen pupillái olyan gyorsan összeszűkültek, mintha erősen kupán vágták volna, az arca teljesen elsápadt. Ritkán történt olyan, amikor elveszítette az önuralmát.

– Maga… Cai Yue? – kérdezte döbbenettel.

Ez a név egy szélvész volt, amely azonnal széttépte a sokéves makacsságát és megrögzöttségét. Az emlékek az égbe szöktek, és maguk alá temették – élet és halál, gyász és öröm könnyedén lebegett vagy súlyosan nehezedett rá, a múltjának olyan zugába húzták, amire nem mert visszaemlékezni, és nem volt hajlandó felemlegetni.

A rendkívül rövid kamaszkorának első olyan alkalmához fűződött, amikor valaki tényleg teljesen eltiporta.

…Valamint ez volt a csomó közte és Yan Xiaohan között, amit a mai napig nem tudtak kibogozni.

---

Jegyzetek:

[1] 内关; hányinger enyhítését szolgálja

[2] Megjegyzés, hogy általában a vőlegény szokott elmenni a menyasszonyért, és a menyasszony a hozományával az esküvő után beköltözik a vőlegény, az új férjének családjához. Fu Shen különösen élvezi a feleségének nevezni Yan Xiaohant, nem ez az első, és 100%, hogy nem is az utolsó alkalom.

---

<< 15. Fejezet | Tartalomjegyzék | 17. Fejezet >>