Yuantai 18. éve, ősz eleje.
A “Rejtett Orchidea Villa” egy híres hely Huanren járás Ékkő-hegységében. Az eredeti tulajdonosa egy kifinomult tudós-hivatalnok volt, az előző dinasztiában főkancellári pozíciót töltött be, és miután visszavonult, megvásárolta ezt a hegyvidéki otthont a főváros szélén, hogy élvezze a nyugdíjas éveit. Egész életében szerette az orchideákat, és mindenféle különleges fajtákat ültetett a kertjébe, a hely innen kapta a nevét.
Halála után a család tulajdonait visszavette az udvar, mivel a leszármazottait rajtakapták megvesztegetésen, és ebbe a Rejtett Orchidea Villa is beletartozott, így állami tulajdon lett. Később a néhai császár a Ying nagyherceg Fu Jiannak ajándékozta a helyet, és azóta a Fu család generációkon át öröklődő magánbirtoka volt.
Huanren járás csak néhány tucat lire volt a fővárostól, a sűrű erdőkben és szurdokokban gazdag Ékkő-hegység pedig remek vadászterület volt. Történt egyszer, hogy miután a fülledt nyári hőség elmúlt, és egy banda csapongó gazdag kölyök éppen unatkozott, megbeszélték, hogy elmennek a hegyre vadászni. Addig fűzték Fu Shent, míg végül beleegyezett, és kénytelen volt vendéglátót játszani, nem maradt más választása, mint előreküldeni a családi szolgákat, hogy kitakarítsák a villát, és felkészüljenek a vendégek érkezésére. Qin úrnő ennek a legkevésbé sem örült, és naponta vad, értelmetlen rágalmakkal sorozta, mondván, hogy egy piperkőc, aki tönkreteszi a családot. Fu Shen eredetileg sem akart menni, és szórakoztatni a többieket, és mivel az úrnő is elképesztően idegesítette, már azt tervezte, hogy előkészíti a fegyvereit, és keres valamit, amin levezetheti a feszültségét, amikor jelentették a családnak, hogy a nagybátyja visszatért Beijiangból.
Fu Tingxin mondhatni a család gerince volt, csupán néhány szóval képes volt lenyugtatni Qin asszonyt, és megengedte Fu Shennek, hogy békében és nyugalomban menjen szórakozni. A visszatérése miatt viszont Fu Shen még kevésbé akart menni. Fu Tingxinnek nem voltak gyerekei, és Fu Shen fiatal kora óta mellette nőtt fel, ő tanította neki a harcművészeteket és irodalmi ismereteket. Közelebb állt Fu Shenhez, mint a saját apja.
– Bácsikám. – Fu Shen udvariatlan módon ült az asztalon Fu Tingxin dolgozószobájában, és előre-hátra lengette a lábát. – Ősz és tél a két legkritikusabb évszak a határvédelem szempontjából. Miért jöttél haza ilyen hirtelen?
Fu Tingxin épp mindent felforgatott, hogy megtaláljon valamit, fel sem nézett, ahogy válaszolt:
– Történt valami az udvarban.
– A törvényhozó testület alminisztere, Jin Yunfeng börtönbe kerül összeesküvés vádjával? – Fu Shen azonnal kitalálta.
Fu Tingxin hirtelen felállt.
– Ezt meg hol hallottad?!
– Attól a csorda úrfitól, akik a családunk udvarán rohangálnak – vigyorgott Fu Shen. – Már nem vagyok gyerek, bácsikám. Eddig semmit sem tudtam, de a dolgok már megváltoztak.
Fu Tingxin a fejét fogta.
– Shen-er, fogadd meg a bácsikád tanácsát: soha többé ne mosolyogj így! Nagyon hülyén áll.
– ….
Fu Tingxin gondatlanul lehajította a csomagját, majd ugyanolyan illetlen módon felült az asztalra, mint Fu Shen.
– Mit gondolsz erről az ügyről? – kérdezte halkabban.
– Én? – válaszolta Fu Shen. – Nekem… teljesen mindegy.
Fu Tingxin fejbe vágta:
– Mi lenne, ha kifejtenéd?! – mondta dühösen.
Fu Shen előrebukott az ütéstől, a tarkóját simogatta, és úgy érezte, igazságtalanság érte.
– Csak úgy hallgattam, mint szóbeszédet, nem mint olyasmit, aminek köze van a családunkhoz! Jin Yunfenget azért vették őrizetbe, mert összejátszott Jiangzhe kapitányával, Han Yuannal. Elvégre ő volt a törvényhozó testület minisztere, ami majdnem olyan mint a főkancellári pozíció. Ő belülről, Han Yuan pedig kívülről képes kétoldalról megtámadni az udvart, és győztesen kikerülni a csatából…
Fu Tingxin ebből a néhány mondatból jött rá, hogy csak valami kitalált zagyvaságot hordott össze, és egyszerűen képtelen volt tovább hallgatni.
– Te meg mégis miről… hallgass! Még egyszer átveszem veled. Az teljesen tőled függ, hogy mennyit értesz meg belőle.
Han Yuan kapitány ugyanazon a helyen volt, mint a keleti tenger admirálisa, Sa Zhimu, a Jiangzhe régió pedig An hercegének területéhez tartozik. Miután felfedezték Han Yuan lázadását, nemcsak Sa Zhimu kérvényezi a lemondását a pozícióról, hanem a császár is azon gondolkodik, hogy felosztja An hercegének területét.
– Ennek mi köze Jin Yunfenghez? – kérdezte Fu Shen.
– Azért vették őrizetbe, mert többször is kifejezte ellenvetését, hogy felosszák a hercegséget, és kérlelte a császárt, hogy ne tegye tönkre azokat, akik az oldalán állnak. Ez önmagában nem nagy bűn, tekintve a pozícióját. Az igazi problémát az jelentette, hogy valamikor a Hanlin Akadémián volt oktató, és tanította An hercegét. Ha ilyen szintű kapcsolat van köztük, szerinted a császár végül miért vádolta meg?
– A felszínen a császár a Han Yuan-féle összeesküvést büntette, de valójában vissza akarta venni An hercegének területét, és a lehetőséget kihasználva le akarta győzni a délkeleti tengerészetet – válaszolta Fu Shen. – Mindezt azért, mert a kívül szétszóródott vazallus államok és a határt védő magas rangú hivatalnokok… két nagy tüske a szemében.
Fu Tingxin érezte, ahogy valami összeszorítja a szívét ettől az átható összefoglalástól, hogy “két nagy tüske”, és egy erőltetett mosollyal a mellére tette a kezét.
– Te aztán tényleg szókimondó vagy, kedves unokaöcsém.
Fu Shen egyáltalán nem értette a viccet, és egy éles pillantást vetett Fu Tingxinre:
– Eszembe jutott, hogy van valaki a családunkban, akinek mindkettőhöz köze van, nem igaz?
– Eltérünk a témától. – Fu Tingxin hamar eloszlatta a gyanakvását. – Azért jöttem vissza, hogy kegyelmet kérjek Jin úr számára. Régen együtt tanultam Su hercegével, és mivel mindannyiunk között jó tanár-diák viszony volt, nem ülhetek ölbe tett kézzel.
Fu Shent egyáltalán nem verte át.
– Szerintem őfelsége, Su hercege és Jin Yunfeng volt az egyetlen, akik között “jó tanár-diák” viszony volt. Ő viszont nem szólalhat fel az érdekében, ezért téged kellett megkérnie, hogy tedd meg helyette, igaz? Már mennyi szívességgel tartozik neked, és mikor lesz végre hajlandó visszafizetni az adósságát? Ha nem tudja, saját magát fogja eladni, és a nénikém lesz?
Fu Tingxin nem lett dühös a szurkálódás miatt.
– Jó kérdés. Azt javaslom, kérdezd meg, amikor legközelebb találkozol vele! – válaszolta nyugodtan.
– Tsk, tsk. Ti ketten már megint meg akartok várakoztatni. – Fu Shen már nem egyszer tapasztalta meg ezeket a várakozásokat. – Nem fogom megkérdezni. Intézd el te magad a párkeresést!
Igazság szerint mindannyian tudták, hogy ez csak egy olyan vicc, amely soha nem válhat valósággá. Fu Tingxin egy határt védő tábornok, Su hercege pedig egy vazallus herceg; a sorsuk nem fonódhat egybe. Mások előtt meg sem merték közelíteni egymást, nemhogy hivatalosan összeházasodni.
Fu Tingxin felemelte a kezét, és sóhajtva megsimogatta Fu Shen fejét.
– Néha tényleg azt kívánom, bárcsak gyorsan felnőnél, hogy minden terhet átadhassak neked, és szabadon járjam az utam, de azt is kívánom, hogy bárcsak sosem nőnél fel, hogy soha ne kelljen olyasmivel szembetalálnod magad, ami ellen semmit sem tehetsz.
Fu Shent ez nem érdekelte, a hangja gondtalan volt:
– Nem vagyok híján sem hírnévnek, sem vagyonnak, és mindig észben tartom, hogy védhetem meg a határt és győzhetem le a tatárokat. Ha jelentéktelen szolga maradok, a császár árgus szeme nem fog gyanakvással nézni rám.
A gyerekes kijelentését hallva Fu Tingxin hátba vágta.
– Akkor kapsz egy feladatot! Van néhány levél az egyik ládában. Keresd meg nekem őket!
Fu Shen leugrott az asztalról, és idegesen átkutatta a ládákat.
Fu Tingxin halvány mosollyal figyelte a hátát, arckifejezésébe egy apró, alig észlelhető szomorúság vegyült. Kölyök, gondolta, hát hiába tanítottam meg neked, mi van abban a rakás történelemkönyvben? Nem tudod, mit jelent kihívni a sorsot?
Egy pillanat komorság után nyitott szívvel lecsendesítette az aggodalmát. Felejtsd el, az ifjúság mindig ifjúság marad. A bátyám és én még itt vagyunk, nem igaz?
Yuantai tizennyolcadik évének őszén a hullámok és a szél még békés volt.
Senki sem tudta volna megjósolni, hogy milyen szeszélyes a sors, vagy hogy mennyire szeret játszadozni az emberekkel.
Yuantai tizenkilencedik évében Fu Tingzhongot meggyilkolták a keleti tatárok. A következő évben Fu Tingxin elesett az beijiangi csatamezőn. Ugyanabban az évben, a tizennyolc éves Fu Shen páncélt öltött, elhagyta a fővárost, és az északi háborús övezetbe lépett.
Yuantai huszonötödik évében Fu Shen megsérült, visszatért a fővárosba, és a Yuantai császár elrendelte a megházasodását.
Aznap az egész dolgozószobában teljes felfordulás volt. A csupán nagybácsi és unokaöcs által ismert történet darabkái a szerelemről, aminek sorsa, hogy sohase kerüljön napvilágra, egy nagybácsi reményei egy jobb sorsért és egy ifjú fennhéjázó kijelentése… végül mind a rózsaszínre festett képzelet darabkái maradtak.
Nem számít, Fu Shen milyen keserű és dühös volt az elkövetkező napokban, még mindig egy kicsit naiv és forrófejű fiatal gazdag úrfi volt, és a szíve nem tudta benntartani a sötétséget és komolyságot. Fu Tingxin aznap megengedte, hogy elmenjen szórakozni, ezért magával vitte a nagyszabású csirkefogókból álló bandáját Ékkő-hegységre.
Fu Shen mellett néhány olyan udvari hivatalnokokból álló befolyásos család fiai voltak, akik nem kaptak címet, és több olyanok, akik gazdag katonai családokból származtak. Ezek a félig felnőtt fiúk mindennap pengékkel táncoltak és botokkal játszottak, és egyetlen versszakot sem tudtak elszavalni, amely illett volna egy gyönyörű hölgyhöz, főleg nem olyat, amely illett volna egy “virágok közti nemesúrhoz”. A nagyra nőtt csimpánzok egy ideig unottan “csodálták” az orchideákat, megálltak pihenni és ebédelni, majd mikor meghallották, hogy délutánra előkészítették a szállást, azonnal sietve felpattantak a lovukra, és vidáman berontottak a hegyre.
Ékkő-hegységen nem voltak veszélyes vadak, a legtöbbjük víziőzek, nyulak és fácánok voltak, néhány időnként előbukkanó vaddisznóval. Fu Shen lassan vezette a lovát a fák között, megfeszítette az íját, és időnként célzott vele, a nyila pedig sosem tévesztett. Az íjászati tudását az észak-yani hadseregben csiszolta, és ezt kismadarakra és nyuszikra használni kissé túlzás volt. Amikor épp unatkozni kezdett volna, az erdő jobb oldaláról, közvetlenül előtte hirtelen levelek zörgésére lett figyelmes. Majdnem közvetlenül utána lópatkók dobogása követte. Yi Siming és Fu Shen távolról összenéztek, egyszerre felemelték az íjukat, és a nyilat a bokrok árnyéka felé tartották.
Fu Shen összeszűkült szemmel szorosan lefogta a húrt, és a szíve nagyot dobbant, amikor jobban kirajzolódott az alak körvonala.
– Várj!
Felkiáltott, hogy azonnal szüntessenek tüzet, de sajnos még így is elkésett, mert Yi Siming már elengedte a nyilát. Fu Shennek nem maradt ideje, hogy kivédje, vagy akár célozzon, ehelyett gyorsan a levegőbe emelte a nyilát, hogy gyorsan és pontosan eltérítse a pályájáról, és egy koppanással néhány méterrel félrerepítette Yi Siming tollas nyilát.
Yi Siming először ledöbbent. Amikor már mérgesen vissza akart szólni, meghallotta, hogy Fu Shen kiáltása félbeszakítja:
– Ki van ott? Mutasd magad!
A zörgő bokrok közül lassan kiemelkedett egy árny, míg végre felállt, és meglepetésükre egy karcsú, törékeny nő volt az, aki egy batyut szorított magához.
– Ki maga? Miért bujkált itt?
A nő letérdelt a földre.
– É-én épp Song faluba tartok, hogy… meglátogassam a családom, de nem figyeltem oda és eltévedtem, véletlenül kerültem ide… hallottam a patkók hangját, és azt hittem maguk banditák, ezért é-én elbújtam – dadogta.
Yi Siming odavezette a lovát, és végigmérte.
– Nem úgy öltözik és viselkedik, mint egy vidéki asszony – mondta kétkedve -, hanem inkább mint aki gazdag családból való… mi az ott a kezében?
A nő reszketni kezdett, amikor meghallotta a szavait, válasz nélkül lehajtotta a fejét, és szorosabban magához húzta a batyut.
Fu Shen néhány lépést közeledett felé, és a hosszú íjával felemelte az állát.
– Engedje el! – mondta ridegen.
A nő ránézett, a hátát kiverte a víz, és az egész teste elgyengült a rémülettől. Fu Shen könnyedén lehúzta a batyu takaróját, felfedve a pólyába csavart tartalmát.
Egy csecsemőt vitt a karjában!
– Emberkereskedők? – Fu Shen összeráncolta a homlokát.
Néhányan meghallották a beszélgetésük közben a zavargást, és odasiettek, körbevették a nőt, hogy megnézzék. Bár észrevették, hogy az arcát poros könnyek csúfították, ez mit sem vont le a szépségéből. Mégha ez a banda nem is tudott gyönyörű hölgyhöz méltó verseket költeni, nem jelentette azt, hogy képtelenek megmondani a különbséget szép és csúnya között, és jelenleg többen is megsajnálták.
– Bajba került, kisasszony?
– Maga egy férjetlen asszony egy csecsemővel, aki nem a kijelölt hegyi úton megy, ki tudja, honnan jött, és még egy ilyen átlátszó mesét is kitalált. Ez alapján nyolcvan százalékig biztos vagyok benne, hogy rejtett szándékai vannak – mondta Fu Shen. – Mondja, pontosan honnan jött az a baba?
– Nem lehet! – kiáltott fel valaki hirtelen. – Most, hogy mondod, amikor elindultunk a fővárosból, láttunk egy felhívást a városkapun, amin az állt, hogy egy elítélt hivatalnok házából megszökött egy szolga, akit épp köröznek. Lehet, hogy ő az?
– Elítélt hivatalnok? Kicsoda? – válaszolta.
– Az, akit pár napja bebörtönöztek, mert lázadást tervelt – mondta a másik. – Jin alminiszter, Jin Yunfeng.
Fu Shen meglepődött.
A nő rémült nyúlként reszketett. Még húsz éves sem volt, és hatalmas bátorságra volt szüksége, hogy megszökjön a fővárosból. Most, hogy egy banda gazdag úrfival került szembe, akiknek lovuk és íjuk volt, már egy szemernyi bátorsága sem maradt. Hosszú várakozás után végre sikerült kinyögnie valamit.
– A nevem Cai Yue, Jin alminiszter házában szolgáltam a fővárosban, a pólyás gyermek pedig az úrfim…
Fu Shen már meg is értette, mi történt.
– Titokban megszökött vele.
– Úrfik, könyörgöm mindannyiuknak, engedjenek utamra! – Cai Yue sírva többször leborult mindenki előtt. – Ez a gyermek a Jin család egyetlen örököse, és majdnem a halálba vetették, amikor elfoglalták a házat… az uram igazságtalanul került börtönbe, az asszonyok a birtokon képtelenek voltak eltűrni a megaláztatást, és mind felakasztották magukat a csarnok előtt! Mindent kockára tettem, hogy kimenekítsem az úrfit a fővárosból, de az udvar emberei egész úton vadásznak rám, és tényleg nem volt más választásom, mint a hegyekbe menekülni…
Valóban szánalmasan sírt, de Jin Yunfeng ügye a legsúlyosabb bűn, a lázadás volt. Ha valaha meggyanúsítják őket azzal, hogy “egy bűnözőt rejtegetnek”, a legapróbb hiba is végzetes lehet.
Ám végülis ezek a gazdag kölykök még fiatalok voltak, és túláradt bennük a jószándék. Mivel a családjaik tekintélyes hatalommal rendelkeztek, semmire sem vágytak, és könnyedén a fejükbe szállt a vér. Csak Yi Siming volt óvatos, és nem akart belekeveredni mások dolgaiba, így Fu Shenre pillantott.
Fu Shennek eszébe jutott, hogy a nagybátyja ezer liről sietett vissza, hogy kegyelmet kérjen Jin Yunfeng ügyében, most pedig a Jin család szolgája véletlenül pont az ölükbe hullott. A rejtélyes erők ezzel arra utalnak, hogy ez a gyermek megérdemli az életet? Miután átgondolta, végül engedett, és a fejét rázta Yi Siming felé, majd utasította az őket kísérő szolgát.
– Vidd őt a villába, és adj neki új ruhákat! Ha bárki kérdezi, mondd, hogy egy cseléd, akit az anyám küldött nekem. Ne mondj semmi mást! Indulj!
A szolga így tett. Yi Siming még mindig idegesen grimaszolt.
– Ez a nő veszélyes helyzetben van. Ha tényleg valami fontos szerepet játszik ebben az ügyben, biztosan egyenesen katasztrófába tartunk.
– Igen. – Fu Shen megértően bólintott. – Mindenki maga felel a saját tetteiért. Ne aggódj, Yi-xiong! Ha ez kiderül, nem foglak titeket is belerángatni.
Ez a megjegyzés nagyszerű hatást ért el, és a hegység visszhangzott attól, ahogy valaki a mellkasára csapott:
– Miket beszélsz, Fu-xiong?! Hogy lehetnél te az egyedüli felelős? Ha bármi történik, engem is nyugodtan belevehetsz!
Mindenki egymás után visszhangozta ezt, így Yi Siming semmit sem tehetett. Fu Shen mosolyogva vigasztalta:
– Senkinek sem kell megijedni, csak azt tesszük, ami helyes. Ékkő-hegység a családom magánterülete, és ha a katonák el is jutnak idáig, előbb engedélyt kell kérniük a tulajdonostól.
Még végig sem mondta ezt, amikor a lópatkók rendezett dobogása hangzott a távolból, mintha egy mennydörgés harsogott volna túl mindent, fenyegetően egyre csak közeledett a jelenlegi helyzetükhöz.
Fu Shen sasszeme a távolba meredt, és felismerte a fekete, ezüsthímzéses egyenruhát…
A Repülő Sárkány Gárda!
Francba! Ez a pofon túl gyorsan utolérte őket!
DCG fordítások 