[HJT] 20. Fejezet – Egy üres völgy

Jobban belegondolva egy lakatlan vidéki hegyen tölteni az éjszakát valójában nagyon veszélyes volt. Mindketten megsérültek, odakint zuhogott az eső, a hegy nem volt híján mérges rovaroknak és vadállatoknak, és a földcsuszamlás kockázata mindenkor jelen volt. Mégis, mindig amikor Fu Shen felidézte azt az estét, a legtisztább emléke az volt, ahogy a hátára esett, majd volt mellette valaki, aki álomba ringatta.

Ez az élmény annyira mély benyomást hagyott benne, hogy még ennyi év után is ismerős érzés volt ugyanannak az embernek a karjai közt elaludni.

Az eső másnap kora reggel állt el. Fu Shen és Yan Xiaohan madárcsicsergés kíséretében hagyta el a hegyvidéki barlangot, és követte a völgyet a kiút felé. Az eső után a levegő friss és párás volt, és a fák törzsén nagyon sok gomba kezdett nőni. Fu Shen egész éjszaka éhezett, és mohó pillantásokat vetett az erdő felé, a “meg akarom azokat enni” szavak majd’ kiugrottak a szeméből.

Yan Xiaohannak úgy kellett visszahúznia az ösvényre. 

– Azok mérgezők. Nem eheted meg őket!

– A szalmagomba és az, amelyik a fenyőfa törzsén nő nem mérgező. Azokat meg lehet enni – erősködött Fu Shen. – Már gyűjtöttem gombát korábban, hihetsz nekem.

Yan Xiaohant majdnem meghatotta a rendíthetetlensége, ám miután belegondolt a jelenlegi helyzetükbe, továbbra is kegyetlenül elutasította.

– Az a legfontosabb, hogy biztonságban kijussunk innen. Ha gombát akarsz enni, várj, amíg visszaérünk a fővárosba, és majd küldök neked egy dobozzal, rendben?

Fu Shen lehajtott fejjel gondolkodott egy kicsit, és úgy érezte, hogy az előbb egy kicsit nevetségesen viselkedett. Általában képes volt kifinomult és megbízható felnőttnek tettetni magát, de talán Yan Xiaohan kedves, egész éjszaka tartó gondoskodása miatt kezdett egy kis rosszaság támadni a fejében.

– De éhes vagyok – hangsúlyozta, miközben türelmetlen pillantást vetett Yan Xiaohanra. – Már mozdulni sem tudok az éhségtől.

Valójában a gombák nem voltak túl étvágygerjesztőek, és nem ragaszkodott hozzá, hogy mindenképpen egyen belőlük. Csupán boldogan felidézte a tegnap esti meleg ölelést és békét, és még több figyelmet akart szerezni a társától, akivel csak ketten voltak ebben a világban, így kissé rájátszott az éhségére, fáradtságára és az ismeretlentől való félelmére.

Gyakorlatilag el akarta kényeztetni magát.

Yan Xiaohan lesütött szemmel nézett rá, meglepő módon nem volt türelmetlen, és nem leplezte le Fu Shen hazugságát. A tekintete nagyon gyengéd volt, mint egy marék olvadó hó; hideg és tiszta, belül mégis tele gyógyító melegséggel.

Gyorsan megfordult, és Fu Shennek háttal féltérdre ereszkedett.

– Gyere! Majd én viszlek.

A rosszaságot is csak mértékkel szabad csinálni. Fu Shen képtelen lett volna kihasználni valaki gyengeségét, ezért azonnal visszakozott.

– Nem, nem, nem, csak vicceltem! Mehetünk.

– Én nem vicceltem. – Yan Xiaohan felé fordította a fejét, ajkain egy mosoly játszott. – Hadd kárpótoljak a gombaevés helyett. Semmi baj, ugorj fel!

Fu Shen arcán vonakodás mutatkozott, de csak felszínes volt, mivel az a kivételesen egyenes hát majdnem olyan volt, mint egy mágneses erő, ami megmagyarázhatatlanul arra ösztönözte, hogy tegyen egy lépést felé, nyújtsa ki a karját, és kapaszkodjon Yan Xiaohan nyakába.

Yan Xiaohan határozottan vitte tovább.

Az alsó bordáiba belenyilalt a fájdalom, egy megtermett ember súlya a sérülés tetejében nem volt jelentéktelen. Yan Xiaohan viszont egyáltalán nem törődött vele, a teljes figyelmét annak szentelte, mi van a lába alatt, és ki van a hátán. Fu Shen eleinte olyan mozdulatlan volt, mint egy koporsó fedele, a legjobb tudása szerint próbálta tartani a távolságot a mellkasa és a másik háta között, ám egy idő után a teste lassan elgyengült, és óvatosan hozzásimult.

Egy nem túl ideillő hasonlattal élve, olyan volt, mint egy felborzolt szőrű kisállat, aki félénken közelített, majd morogva beleugrott az ember tenyerébe.

Egy rövid pillanat múlva a válla elnehezedett, és a másik vállára hajtotta a fejét.

Yan Xiaohan arra kényszerült, hogy újra átélje azt a csiklandós érzést, amit akkor érzett, amikor Fu Shen lefogta. 

– Yan-xiong. – A hang közvetlenül a füle mellett szólt. – Az igaz, hogy kétszer segítettem, de nem tettem semmi túl nagy szívességet. Nem is volt nagy erőfeszítés. Neked… sem kell ilyen túlzottan figyelmesnek lenned, hogy viszonozd.

Yan Xiaohan igazított egy kicsit Fu Shen pozícióján a hátán, és gondolkodás nélkül válaszolt:

– Csak örömet akartam szerezni. Hogy nevezheted figyelmességnek?

– Akkor te minek neveznéd?

Yan Xiaohan ezen komolyan elgondolkodott.

– Túláradó atyai szeretetnek? – mondta bizonytalanul.

– ….

Fu Shen a homlokával megfejelte Yan Xiaohan tarkóját. A karjával, amivel kapaszkodott, érezte, ahogy a másik mellkasa egy kicsit remegett, és egy kis mosolyt vélt felfedezni Yan Xiaohan hangjában.

– Megszédültél? Csak óvatosan, nehogy megsérüljön az agyad.

Tényleg azért volt kedves Fu Shenhez, hogy visszafizesse a tartozást, de nem csak ennyiről volt szó.

Az emberi kapcsolatokban ismerősöket szerezni könnyű, barátok szerzéséhez viszont a sorsra is szükség volt, Fu Shen pedig mindig úgy tűnt, mintha folyton gondolt volna rá. Időről időre kellemes meglepetést okozott.

A barlangban, amikor összebújtak a melegért, Yan Xiaohan azt mondta, hogy neki nincs apja. Számára ez nem volt több, mint egy egyszerű tény, ám a fáradtságtól és a hidegtől a logikája eltompult, és lazított a védelmén, melynek következtében a mélyen elrejtett érzéseinek egy kis része a felszínre tört az apró repedésen át.

Bár az akaratereje feletti uralma nem volt elég, nem tervezte, hogy csak úgy kiadja a titkait valakinek, és hamis vigaszra és együttérzésre sem volt szüksége.

Fu Shen nagyon éretten gondolkodott, a szavai és a cselekedetei mindig visszafogottak és udvariasak voltak. Yan Xiaohan már elképzelte, mit fog mondani, ám miközben azon gondolkodott, hogy terelje el a szót erről a témáról, azt hallotta, ahogy Fu Shen a világon a legkisebb érdeklődést sem mutatja:

– Ha nincs, hát nincs. Nekem is anyám.

A hozzáállása általában is ilyen volt: “ha beszélni akarsz róla, én meghallgatlak. Ha nem, akkor nem kérdezek.”

Önzetlen.

Yan Xiaohan megkönnyebbülten sóhajtott, és attól a pillanattól fogva ezt a fiatal fiút valódi szövetségesnek tartotta.

Majdnem egy teljes napig vándoroltak a völgyben, egy bizonyos megtett út után Fu Shen megkérte Yan Xiaohant, hogy engedje le a hátáról. A patak környéke gyönyörű volt, az egész hegyoldalon csobogó víz, burjánzó növényzet és orchideamező nőtt. Ha nem lettek volna jelenleg ilyen nehéz helyzetben, ez a látvány kellemes élményt nyújtott volna.

Megálltak egy másodpercre. Fu Shen szórakozásból le akart szakítani egy ágat, de Yan Xiaohan ismét az útját állta. Nem lett mérges, csak egy mosollyal megkérdezte:

– Nem hagyod, hogy letépjem ezt, nem hagyod, hogy leszakítsam azt. Ezúttal mi az okod? Az orchidea is mérgező?

Yan Xiaohan adott neki egy vadgyümölcsöt, amit még sosem evett, majd mély lélegzetet véve leült, mert egy kicsit megnyomta a bordáját.

– Nem. Csak szerintem szépen nőnek ebben a völgyben, és ha nem találkoztak volna velünk, békésen éltek volna még néhány nyáron és télen át. Ha leszakítanál egyet, holnapra valószínűleg elhervadna, akkor meg mi értelme?

Fu Shen nevetett.

– A régiek ezt mondták: “ha nem szakítják le és csodálják meg, az talán nem az orchidea kárára válik?”^[1] Hogy lehet, hogy szerinted “az orchidea leszakítása az, ami kárt tesz benne”?

– “A virágok és a fák is lélekkel rendelkeznek, miért vágnánk le a szépségüket?”^[2]

Szembetalálta magát Fu Shen vigyorával. Nagyon közel voltak egymáshoz, a fél testük gyakorlatilag összetapadt. Yan Xiaohan ezt azzal magyarázta magának, hogy ez a kis úrfi túl tisztalelkű, és már jó ideje nehézségeket tapasztaltak, ezért viselkedik ilyen bensőségesen vele.

De talán azért is lehet, mert jelenleg csak ők ketten voltak a hegyen. Titokban mégis félt egy kicsit, és ezért öntudatlanul mindig közeledett hozzá.

Yan Xiaohan magához húzta, és mindketten egymás mellett feküdtek el a füves dombon.

Fu Shen felnézett a kék égre.

– Yan-xiong, mivel te annyira megbecsülöd a virágokat – hirtelen és határozottan szólalt meg -, és még egy vad orchidea is képes elnyerni a kegyelmed, mi a helyzet azzal, ha a természet erői pusztítják a földet?

– Már megint butaságokat beszélsz. Az eső és a vihar akármikor lecsaphat az égből: “az évszakok, a sors ellen mit sem tehetek”.^[3]

Fu Shen felült.

– Akkor megyek, és letépem azt a virágot. Ki az, aki halhatatlan? Minden napot úgy kell megélni, mintha az utolsó lenne…

Yan Xiaohan nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, miközben visszahúzta, és a karjába zárta.

– Gyere vissza! Muszáj… muszáj neked belegázolnod ebbe a mocskos, gyors folyású vízbe? Mit számít neked, hogy a Jin család életben marad-e vagy meghal?!

– Rájöttél?

– Szerinted gondolkoznom kellett rajta? – Yan Xiaohan egy kicsit gúnyosan felelt. – Egy csapat fiú modortalanul elállta az utat, és mindegyikük arcára bűntudat volt írva. Viszont azt sem engedhettem meg magamnak, hogy mindenkit megsértsek, máskülönben letaróztattalak volna, és visszavittelek volna a Repülő Sárkány Gárda Büntető Osztályára. Szükségtelen volt harcba bocsátkozni, csak annyi a dolgom, hogy eléggé rátok ijesszek, hogy kapjak egy vallomást.

– Hahahaha… – nevetett Fu Shen bűntudatosan.

– Mielőtt idejöttem, hallottam, hogy sok nagy név is az udvarba jött, hogy felszólaljanak Jin Yunfeng ügyéért, köztük Fu tábornok is. Ezért védtétek meg őket, igaz?

Fu Shennek esélye sem volt bólintani, mielőtt a másik folytatta:

– Fogadd meg a tanácsom: ne vállalj mindent magadra ilyen önfeláldozó hűséggel. A szelek és a hullámok a Ying nagyherceg birtokán a leghevesebbek; tényleg azt hiszed, hogy a császár nem tud Fu tábornokról és Su hercegéről?

– A bácsikám…

– Jogában áll kegyelmet kérni, mert félig Jin Yunfeng tanítványának számít. A tanárok az egyik legnagyobb tiszteletet érdemlő emberek, ezért érthető. Valódi érzelmekre sincs szükség, csak egy illemszabály. Te viszont más vagy. – Yan Xiaohan megsimogatta a tarkóját. – Neked semmi közöd Jin Yunfenghez. Te vagy a nagyherceg törvényes fia, ezért ha felelősséget vállalsz a Jin klán söpredékéért, az egész birtokot belekevered az ügybe. Érted ezt?

Csend volt, csak a domboldalon lassan lemenő nap fénye ragyogott halványan.

Yan Xiaohan kíváncsi arccal nézett a társára, úgy érezte, hogy túl komolyan beszélt, de nem volt biztos benne. Ha ezzel Fu Shen képes tisztán látni az előnyöket és a hátrányokat, egy kis szigorúság rendben van.

Tulajdonképpen egyetlen szót sem kellett volna említenie ezügyben. Akár mások éltek vagy meghaltak, akár igazságtalanul ítélték el őket, vagy azt kapták, amit megérdemeltek; neki semmi köze nem volt hozzá. A Repülő Sárkány Gárda egy kard a császár kezében, és egy kardnak nem kell “eldöntenie”, hogy ki fog meghalni.

Ám Fu Shen más volt, végül…

– Yan-xiong – mondta hirtelen -, ezt az én érdekemben mondtad. Megértettem.

Yan Xiaohan semmi elégedettséget nem érzett, mert nagyon is egyértelmű volt, hogy egy “de”-vel fogja folytatni.

– De egy kicsit tévedsz – folytatta Fu Shen. – Az, hogy a bácsikám felszólalt Jin Yunfengért, őszinte volt, nem puszta formaság. Ha Jin Yunfeng tényleg bűnös lenne, nem sietett volna vissza a határvidékről, és Su hercege sem bízta volna meg ezzel a feladattal, ha csak a háttérben akarta volna meghúzni magát.
Jin Yunfenget igazságtalanul tartóztatták le. Mivel ez így van, ha az alattvalói kérnek tőlem valamit, nem nézhetem tétlenül, ölbe tett kézzel.

Már majdnem halálra idegesítette Yan Xiaohant.

– Van olyan ember, akinek van mersze ártatlannak vallani magát az udvar előtt? Személyes üzleteket bonyolított le Han Yuannal, információt szivárogtatott ki An hercegének, több levelet és értéktárgyat találtak az otthonában, a megfelelő tisztelet nélkül szólalt fel a vazallus államokat ért súlyos kritika ügyén… ha maga a császár ítélte el, akkor hogy lehetne, hogy igazságtalanul tartóztatták le?

Fu Shen sóhajtott:

– Hallottam, hogy a Repülő Sárkány Gárda felügyeli ennek az ügynek a nyomozását. Azt, hogy ezek a “bizonyítékok” valódiak vagy valaki meghamisította őket, neked jobban kellene tudnod nálam.

Elég bátorsága volt hozzá, hogy miközben valaki karjában feküdt, titokban “gonosztevők cinkosá”-ként és “zsarnok segítője”-ként gúnyolja. Yan Xiaohan a puszta kezével meg tudta volna fojtani, Fu Shen viszont úgy tűnt, ügyet sem vetett erre, és megragadta a gallérját, miközben folytatta: 

– Nem akarok hazudni neked, Yan-xiong, ezért egyszerűen elmondom. Tényleg nem tudok sokat az udvar ügyeiről, de azt tudom, hogy egy vazallus herceg olyan ember, akit a császár fenyegetésnek tart.

– Te még…

– Azt is tudom, hogy a bácsikám nem szólalna fel egy köpönyegforgató hivatalnok érdekében. – Fu Shen tekintete a karcsú, lengedező orchideákra vetült. – “Az úriember akár az orchidea, a művelt hivatalnok, akár a kankalin; az erdőben minden virágot tíz penge támad.”^[4] Az összes udvari hivatalnok közül ő volt az egyetlen, aki felszólalt An hercege érdekében.

– Olyan részletesen elmagyaráztam, és te még mindig nem érted – mondta Yan Xiaohan fagyosan.

– Nem arról van szó, hogy nem értem. Hanem arról, hogy valaki a rosszhoz ragaszkodik.

– Vigyázz a szádra!

– Miért, mi az amit nem mondhatok ki? Mi az, amit ne mernék kimondani?! – Fu Shen egyenesen a szemébe nézett. – Koholt vádak, megrendezett letartóztatások, megfosztás a magántulajdontól, a család kiirtása és bizonyítékok hamisítása! A császár a hibás! Ő az!

Yan Xiaohan gyorsan megfordult, és befogta Fu Shen száját, a mellkasa dühös, heves légzésekkel emelkedett. Az alul és a felül lévő tekintete találkozott, hallották egymás légzését, és látták a saját tükörképüket a másik szemében.

– Amit ma mondtál, hagyd, hogy a gyomrodban rohadjon! Ha még egyszer meghallom, ne is várj mást, én magam foglak a császári börtönbe küldeni. Ezt jól jegyezd meg!

Fu Shen összeráncolta a homlokát, és néhányszor Yan Xiaohan tenyerének motyogott valamit, miközben a térdével megpróbálta lelökni magáról.

Yan Xiaohan levette róla a kezét.

Fu Shen keserű kiáltása egyenesen az égig tört fel:

– Szállj le rólam! Nyomod a sebem! Aú!

Yan Xiaohan megértette, hogy tényleg fogalma sincs, mit kezdjen Fu Shennel: azt gondolta okos, de mindig a rossz pillanatban rosszalkodik. Azt gondolta, érett, de néha gyerekes és felháborító volt.

…Egy ilyen személyiség tényleg egy tüske az ember oldalában.

Ám mégha ennyire ellenkezett is a társadalmi rendszerrel, Yan Xiaohan remélte, hogy képes lesz ezt jól eltitkolni, és nem fog megváltozni, és ő sem akart így bánni vele.

Miután ezt átgondolta, hirtelen megértette, milyen észjárás vezette Fu Shent arra, hogy segíteni akarjon a Jin család leszármazottján.

Mivel senki sem segített, Fu Shen egymaga kelt fel a füves dombról, lassan, mint egy csiga. Az előbbi erőteljes hév, amint a vér a fejébe szállt, csillapodott, és rájött, hogy egy kicsit értelmetlenül nagyképűnek tűnt.

Tulajdonképpen nem volt ilyen radikális ember; csak az “út”, amin ő járt, különbözött másokétól, és még fiatal és naiv volt, általában egy kicsit arrogáns, és így nem ismerte a világ nehézségeit. Még nem sajátította el a penge élének elrejtését.

Yan Xiaohan állt fel először, és anélkül, hogy felé fordult volna így szólt:

– Induljunk!

Még egy lépést sem tett, amikor hirtelen szorítást érzett a csuklóján. Amikor lenézett, azt látta, hogy Fu Shen a ruhájába kapaszkodott, de nem mert ránézni, és lehajtotta a fejét. Egy kicsit sajnálni valónak tűnt.

Áh. Végre megjött az esze.

Yan Xiaohan szeme összeszűkült, magában viccesnek találta, de az arca nem árulta el a valódi érzéseit.

– Mi az? – kérdezte egyszerűen.

– Az előbb… helytelenül beszéltem, és felbosszantottalak. Sajnálom.

Yan Xiaohan nem felelt, az arca rideg volt.

– Tudom, hogy hibáztam. Az én hibám volt – mondta Fu Shen őszintén. – Ha meg akarsz ütni és le akarsz szidni és megbüntetni, hallgatok az idősebbre.

– Elég volt. – Yan Xiaohan hangja fagyos volt. – Hogy merném megütni vagy leszidni Fu úrfit? Nem tévedtél. A mi csapatunk valóban csak egy áruló, hízelgő banda.

Fu Shen feje egyre mélyebbre zuhant, tényleg tele volt bűntudattal. Ráadásul ez volt az első alkalom, hogy ilyen meghunyászkodó módon kért bocsánatot valakitől, de a másik fél nem fogadta el, és erre nem számított.

– Sosem tartottalak árulónak, csak…

Csak mi?

Csak a külön utakon járók nem találkozhatnak, csak az, hogy szilárdan hitte, hogy Jin Yunfenget igazságtalanul ítélték el, csak “egy nemes ember a tao tanítása szerint, erényesen él, és nem ejt másokat a kétségbeesés fogságába, és nem változtatja meg az erkölcsi normákat”^[5].

Képtelen volt ennél többet mondani, és elengedte Yan Xiaohan ruháját.

– Sajnálom – mondta csalódottan.

Az egyre lefelé csúszó kezét hirtelen elkapta egy száraz és kissé hideg tenyér.

Yan Xiaohan leguggolt elé.

– Ki volt az, aki az előbb azt mondta, hogy vállalja a verést, szidást és büntetést, és hallgat az idősebbre? Felbosszantottál, én pedig mondtam neked néhány szót, és nem bírod elviselni? Ennyire nem őszinte a bocsánatkérésed? Hm?

Fu Shen füle megmagyarázhatatlanul felforrósodott, a feje annyira összezavarodott a mindenféle érzelemtől, hogy már nem is merte felemelni, hogy ránézzen Yan Xiaohanra.

Yan Xiaohan azt hitte és maga is úgy érezte, hogy különösen gonoszan viselkedik. Ez itt egy gazdag és tiszteletbeli család úrfija, aki megsérült és leesett egy szikláról, és ma folyamatosan szenvedett az éhségtől. Tényleg túl gonosz, hogy végül így piszkálódik vele.

Fu Shen nem tudta, mit kellene mondania, ezért csak önmagát ismételte:

– Sajnálom.

– Hol az őszinteség? – Yan Xiaohan csettintett a nyelvével.

A szabad kezével felemelte Fu Shen állát, hogy a szemébe nézzen.

– Emeld fel a fejed! Nem is mondtad ki a nevem, honnan tudnám, kitől kérsz bocsánatot? A korábbit elhagyva, az újat előtérbe helyezve: hogy is kell megszólítanod?

Eredetileg az volt a célja, hogy Fu Shen “Yan-xiong”-nak hívja, és bocsánatot kérjen, utána nem nehezíti meg tovább a dolgát. Arra viszont nem számított, hogy Fu Shen ezt rosszul értelmezte, és fél napi hallgatás után rendkívül halk hangon, idegesen megpróbálta megszólítani:

– …Gege?

Mikor így szólította, Yan Xiaohan teljes szíve azonnal ellágyult. Öntudatlanul megszorította Fu Shen kezét.

Egy tiszta szellő fújt át rajtuk, magukkal hozva az orchideák illatát.

– Te… én…

Yan Xiaohan tényleg dadogni kezdett! Lehajolt, hogy felhúzza Fu Shent a földről, leporolta róla a földet és a füvet, és alig sikerült kicsikarnia magából ezt az egy szót:

– …Menjünk!

Fu Shen még mindig nem lapozott.

– Akkor… minden rendben?

– Minden rendben, legidősebb úrfim. – Yan Xiaohan lehajolt, hogy ránézzen, és a szívében némán sóhajtott egyet, miközben az ajka kissé felívelt. – Ha még egyszer így szólítasz, talán még az is megeshet, hogy feladom érted a sötétséget, és a fény felé fordulok.

---

Jegyzetek:

[1] Han Yu – A rejtett orchidea leszakítása; ennek a költőnek annyi verse le van fordítva, csak nyilván az nincs, amiből itt idéznek :’) és ez az egyetlen költő, akiről lehetett valamit találni az interneten magyarul :”)

[2] Zhang Jiuling – Gondolatok I.

[3] Lu Meng – Az igazságosság alapelve

[4] Huang Tingjian – Feljegyzések az elzárt Illat Pavilonból

[5] Konfuciusz idézet

---

<< 19. Fejezet | Tartalomjegyzék | 21. Fejezet >>