[HJT] 23. Fejezet – A múlt

Teljes pusztulás. Ez a vazallus herceget, védelmező tábornokot és hivatalnokot gyanúba sodort incidens a társadalom minden részét megrázta, és rendkívül mély nyomot hagyott az emberekben.

Han Yuant lefejezték, An herceg területét elvették, Jin Yunfeng pedig öngyilkos lett. A Jin családban több mint egy tucat idős és fiatal, nő és férfi volt, ám egyik sem volt olyan szerencsés, hogy meg tudott volna szökni.

Nagyon kevesen tudták, hogy volt két személy, aki elkerülhette volna a halált, de végül képtelenek voltak kiszabadulni a Repülő Sárkány Gárda hálójából.

Azt pedig végképp senki sem tudta, hogy az a kettő, akinek a sorsa kétségtelenül megpecsételődött, valójában egy határ menti kis városban élt. Hét évvel később pedig ismét találkoztak azzal, aki a megmentőjük volt.

Ez a váratlan felfedezés majdnem ugyanolyan rémülettel töltötte el Fu Shent, mint amit egy hónapja érzett a házassági rendelet miatt.

Az évek során sokat változott. A világ ügyei és a sors játéka megcsiszolta és megviselte, már nem az az ifjú úrfi volt, aki csupán a lelkesedésére támaszkodott, mint akkor régen. A háborús élet megtapasztalása arra kényszerítette az embert, hogy átlépje a korlátait, és hamar maga mögött hagyta a hasztalan gyerekességet és makacsságot csakúgy, mint a szükségtelen érzelgősséget.

Miután az elméje megbékélt és szerényebbé vált, megértette, mit jelent, ha valakinek nincs meg a szabadsága, hogy az akarata szerint cselekedjen, és megtanulta, hogy minden ember ambícióját tiszteletben kell tartani. Még a Yan Xiaohannal való barátságát is folytatta, és megkérte, hogy a múlt eseményeit ne emlegessék fel többé.

Akkoriban dühösen földhöz vágta a jáde díszt, és a törés hangja szimbolizálta, hogy minden köteléket megszakított vele. Ám amikor a méreg elpárolgása után ismét átgondolta, rájött, hogy valójában örülnie kellett volna, hogy Yan Xiaohan aznap megmentette a jóhírét. Az, hogy a Repülő Sárkány Gárda csak azután látott munkához, hogy elment, félig azért volt, mert el akarta titkolni előle, félig pedig azért, hogy ne okozzon neki túl nagy kárt.

Legalábbis az erkölcsi kérdéseket leszámítva rendkívüli jósággal bánt Fu Shennel.

Milyen kár, hogy akkoriban a düh elvette az eszét; nem számít, Yan Xiaohan mit tett, a szemében az csak “folytonos ármánykodás” volt. Azután egészen Yuantai tizennyolcadik évének teléig idegenek voltak egymás számára. 

Egy nap külföldi követek érkeztek a császári udvarba, és egy lovaspólót rendeztek a palotában. A Yuantai császár megparancsolta a Császári Őrségnek, hogy ők is vegyenek részt, és alkossanak csapatot a befolyásos családok fiataljaival, majd álljanak ki a külföldiek profi csapata ellen.

Félidőnél a labdát kiütötték a pályáról. Az ifjú udvari eunuch, akit a labdaszedéssel bíztak meg, egy kicsit lassú volt, és a labda még el sem hagyta a kezét, amikor egy külföldi játékos türelmetlenül meglendítette az ütőjét. Az emberek mindig meglehetősen nagy lendületet használtak a lovaspólóban, ezért ha tényleg lecsapott volna rá, az ifjú eunuch súlyosan megsérült vagy akár meg is halhatott volna. Fu Shen volt a legközelebb, és odasietett, hogy az ütőjével azonnal magához rántsa az eunuchot. 

A lovaspóló mindig is veszélyes sport volt, amelyben gyakran megsérültek. A külföldi szándékosan provokálta őket, és itt még nem állt meg, a következő lendítésével egyenesen Fu Shen arcára célzott.

Az ütő még Fu Shen közelébe sem jutott, mielőtt valami a látóterébe suhant, és nekicsapódott a külföldi játékos halántékának. A lendülete képes volt egy nyolc chi magas férfit lelökni a lováról.

Fu Shen csodálkozva nézett fel, és azt látta, ahogy Yan Xiaohan egyenes háttal ül a lován, és közönyösen rázogatja a csuklóját.

– Elnézést, megcsúszott a kezem – ismerte el közömbösen.

Abba a dobásba kétségkívül hatalmas erőt vitt bele, és hogy ezt balesetnek tudja álcázni, meglehetősen nagy terhet rótt a csuklójára. Fu Shen jól megfigyelte, és a játék második felében Yan Xiaohan csakugyan balkezes ütőre váltott. A jobb kezét, amivel a gyeplőt szorította, egy csuklóvért rejtette, de egy kicsit még így is szüntelenül remegett.

Fu Shennek vegyes érzései voltak. Nehéz volt nem a múltra gondolni, majd azzal vigasztalni magát, hogy mivel már egyértelműen megszakították a kapcsolatot, minden kedvességet visszafizettek, és semmivel sem tartoztak egymásnak.

Miután a lovaspóló mérkőzés véget ért, a pályáról lefelé Yan Xiaohan útját állta, és adott neki egy jó minőségű gyógyszert, hogy kifejezze a háláját. Yan Xiaohan nem engedte el ennyivel, és miközben fáradságos munkával próbálta bekötni a feldagadt jobb kezét, megkérdezte:

– A külföldiek minden irányból céloztak ránk, és az összes alkalmat kihasználták, hogy csaljanak. Csak veszélybe sodortad magad azzal, hogy megmentetted azt az eunuchot, nem?

Még mindig volt képe kimondani a “megment” szót?

Fu Shen nem nézett rá valami szépen.

– Mi mást tehettem volna? – kérdezte idegesen. – Nézzem végig, ahogy valaki halálra veri?

– Csak egy udvari eunuch. – Yan Xiaohan tényleg nem tudta egy kézzel bekötni magát, úgyhogy egyszerűen feladta, nem törődött vele, és a térdére tette a jobb kezét. – Érdemes volt a segítségedre? – kérdezte higgadtan.

Fu Shen megértette a kimondatlan utalását, és még idegesebb lett. Fogta a gézt, gyógyszert öntött rá, majd egyetlen mozdulattal bekötötte a másik kezét, és semmi perc alatt zongzit csinált belőle. Utána jegesen odavetett néhány szót, sarkon fordult és elment.

– És mi van akkor, ha egy eunuch? Azok, akik nem érdemelnek megmentést, csak lelkiismeretlen, kegyetlen kutyák, akik megharapják annak a kezét, aki eteti őket, és halált érdemelnek.

Ismét idegenekké váltak.

A következő évben Beijiangban sebes változások történtek. Fu Shen hamar megtapasztalta a közeli hozzátartozóinak sorozatos elvesztését, és még le sem vetette a gyászruháját, amikor az udvari úriemberek élő célpontnak nyilvánították, és a csatamezőre küldték.

Yuantai huszadik évének telén, mielőtt Fu Shen elhagyta a fővárost, Yan Xiaohan ismét meghívót küldött neki, és arra kérte, hogy beszélgessenek valahol egy parkban. Aznap hevesen havazott a fővárosban, és csak kevés volt a járókelő. Fu Shen váratlanul megtisztelte azzal, hogy eljött; a száraz fű és hó lepte kis hídon keresztül átkelt a tavon, majd belépett a Tó Szíve Pavilonba.

A három oldala festett üveg volt, a negyedik pedig a bejárat, amelyről egy függöny lógott, hogy védjen a szél elől. A szoba kellemesen meleg és illatos volt. Egy vázában egy fehéren virágzó szilvaág állt, az asztalon pedig néhány különféle könnyű étel sorakozott, valamint tea forrt az agyag tűzhelyen. Yan Xiaohan az ablak előtt állt, és figyelte a hóesést, majd amikor meghallotta, hogy belépett, halvány mosollyal megfordult.

Fu Shen fehér ruhát viselt, az egész arca hideg és érzelemmentes volt. Magasabb lett, de sokat is fogyott; úgy tűnt, kiemelkedett a gyermekkorból, és a jövendőbeli helyes arcvonásai egyre nyilvánvalóbbá váltak.

– Miért hívtál ide?

Az arca még mindig nem volt barátságos, de többé már nem is volt tele bizalmatlansággal. Persze, lehet, hogy ez csak azért tűnt így, mert a családjával és a hazájával történtek miatti gyűlölet olyan súllyal nehezedett rá, hogy nem volt ereje egyszerű múltbéli ügyekkel törődnie, amelyek többé már nem is tűntek olyan nagy dolognak.

– A hadsereg holnap indul, te és én pedig mindenesetre ismerősök vagyunk – válaszolta Yan Xiaohan. – Annak ellenére, hogy csak egy csekély borral tudtam készülni, megtennéd, hogy megtisztelsz azzal, hogy helyet foglalsz egy búcsú vacsorára, Fu tábornok?

Fu Shen egyszerűen felemelte a ruháját, és leült az asztalhoz.

– Ha már itt vagyok. Neked sem kell azzal büntetned magad, hogy állsz. Ülj le!

Yan Xiaohan teát töltött neki, és felemelte a poharát.

– Sok nehézség vár rád az előtted álló úton. Csak azt kívánom, hogy vigyázz magadra, tábornok. Remélem, hogy jövőre… szintén ihatok itt veled egy kis bort, miközben gyönyörködünk a hóesésben.

Az előtte álló úton nemcsak sok nehézség várt rá, hanem kegyetlen emberek és állatok, és a halál állandó közelsége.

Ám Yan Xiaohan nem próbálta lebeszélni róla – nem tudta, és nem is volt hozzá joga. A Fu család három generációja elhivatott katonalélek volt, és Fu Shen számára is lehetséges befejezés volt a csatában való elesés.

Fu Shen a kezébe vette a poharát, majd finoman koccintottak, és könnyeden grimaszolt.

– Kímélj meg az egyoldalú szeretetedtől! Ki akarná jövőre is veled nézni a hóesést? Hiú remény. Ha akkora balszerencse érne, hogy meghalok a háborúban, az lenne az utolsó dolog a halálos ágyamon, hogy megbocsássak neked.

A szél átsüvített a tó fölött. A hópelyhek szállingóztak, mintha a kék ég egy gyűlölettel teli szita lett volna.

A “jó utat” vacsora valójában inkább egy búcsú volt.

– Imádkozom, hogy gyors győzelmet arass, és dicsőséggel térj vissza. – Yan Xiaohan keze egyáltalán nem remegett, és úgy mosolygott, mint mindig, a hangja pedig lágy és határozott volt. – Remélem, hogy egész életedben gyűlölni fogsz.

A számtalan katasztrófa és veszély ellenére Fu Shen szembe úszott az árral, és a túlélésig gyilkolt. A Tó Szíve Pavilonban mondott imák és remények beteljesültek, mert mire visszatért az udvarba, Yan Xiaohant előléptették udvari felügyelővé, és még az eddiginél is kevesebb jót tett. Amikor együtt dolgoztak az udvarban, mindig veszekedni kezdtek, míg végül mindenki úgy ismerte őket, mint ősellenségeket.

A poros múlt ügyei most óvatosan félre lettek téve.

Ám Fu Shennek őszintén meg kellett kérdeznie magától: tényleg sikerült valaha is nagylelkűen félretennie?

A történteket képes volt figyelmen kívül hagyni. A seb már beforrt. Olyan nyugodt volt, mint mindig. De akkor is, ilyen könnyű lenne elfelejteni a hátba szúrás fájdalmát?

Akit megharapott egy kígyó, egy évtizedig félni fog a kötelektől. Fu Shennek azóta az eset óta szokásává vált, hogy bármit is tett, mindig hagyott magának egy menekülőutat. Nem aggódott amiatt, hogy elárulják, de nem is mert megint teljesen megbízni másokban.

Arra viszont nem számított, hogy ennek a régi ügynek a rétegei egy végső nagy igazságot rejtettek.

Cai Yue nem halt meg.

Itt állt előtte élve, és még most is élénken emlékezett a halál előli húzós megmenekülésének körülményeire:

– …Szolgáját és Nian-ert elfogta a Repülő Sárkány Gárda, és bebörtönöztek minket, de nem kínoztak meg és senki sem jött kihallgatni. Körülbelül két nap múlva valaki altatót tett az ételünkbe és az italunkba. Miután felébredtem, valaki egy hintón Ékkő-hegység erdejébe vitt minket. Kaptunk ételt, ruhákat és bőséges pénzt az utazásra, amiből egy közeli faluban éltünk, és megtanultam bort készíteni. A falut tavaly katasztrófa érte… hallottam, hogy ön Beijiangban van, és gyakran beszélgettem az oda utazó kereskedőkkel, akik azt mondták, hogy biztonságos és békés hely, ezért északra vittem Nian-ert. Nem hittem volna, hogy a nagy Buddha megáld minket, és valóban találkozhatok a megmentőnkkel…

Azt, hogy ki állt elő egy ilyen ravasz szökési tervvel, nem kellett kitalálni. Miután elfogta és visszavitte őket, Yan Xiaohannak talán még arra sem volt elég ideje, hogy jelentést tegyen, mikor Jin Yunfeng öngyilkos lett a börtönben. Mivel mindenki meghalt, és további ítéletet nem kellett hozni, Cai Yue és a csecsemő többé már nem voltak fontosak, és nem számított, hogy életben maradnak-e vagy sem. A Repülő Sárkány Gárda aprólékos munkája alapján valószínűleg mérgezett borral akarták kiirtani a gyökereket. Ezért Yan Xiaohan kihasználta az alkalmat, hogy kicserélje a mérget egy altatóra, majd holttestnek álcázva kivitte őket a városból, és szabadon engedte őket, hogy túlélhessék.

Az pedig, hogy hirtelen mitől lett ilyen rendkívül nagylelkű… úgy hangzott, mintha túl sokat képzelt volna magáról, de Fu Shen más okot nem talált rá.

Miatta tette.

Fu Shen tényleg nem tudta, hogy mit gondoljon Yan Xiaohan értelmetlen önbecsmérléséről. A szíve olyan vadul vert, mint egy pergő dob, sajgott és fájt; gyűlölte, hogy nem képes egy éjszaka alatt átrepülni a földeken, visszatérni a fővárosba és addig verni Yan Xiaohant, amíg soha többé eszébe sem jut azt színlelni, hogy egy lompos farkas.

Ha ma nem találkozott volna Cai Yuével, Yan Xiaohan valószínűleg magától soha nem mondta volna el az igazságot. Fu Shen számára örökre olyan ember maradt volna, aki erkölcstelenül csak a hasznot leste; sosem magyarázkodik, sosem vitatkozik, sosem akarja, hogy bárki megértse. A származása az eredendő bűne. Bizonyos emberek egyszerűen arra születtek, hogy a sárban kapálózzanak, elsüllyedjenek és felemelkedjenek.

De ezek alapján még mindig képes lenne határozottan kijelenteni, hogy a szívében nem számít más, csak a haszon?

Az erős alkohol égető érzése halvány lángot gyújtott Fu Shen szívében.

– Milyen gonosz vagy, Yan-xiong – suttogta magában, miközben megszorította a kerekesszék karját. – Tényleg van szíved arra kényszeríteni, hogy egész életemben gyűlöljelek?

---

<< 22. Fejezet | Tartalomjegyzék | 24. Fejezet >>