[HJT] 25. Fejezet – Ünnepi ajándékok

– Micsoda szerencse, hogy mindketten ismerjük a körülményeket. Különben itt és most kihajítottalak volna, ugye tudod? – mondta Fu Shen. – Trónfosztásra való felbujtás… hát illik ilyet javasolni, ó lenyűgöző északot meghódító tábornok?

– Minden irányból kardok szegeződnek a torkunkhoz. Mi van még, amit nem mernék kimondani? – válaszolta Yu Qiaoting. – Sosem tartottalak olyasvalakinek, aki messzemenő sületlenségeket hord össze. Beletörődtél a sorsodba vagy már van egy terved?

Fu Shen vigyorogva így szólt:

– Mire célzol?

– A koronahercegből hiányzik az erkölcs, Jin hercegéből hiányzik a tehetség, a többi pedig mind középszerű. Az egyetlen, aki maradt…

– Qi hercege. – Fu Shen átvette a szót. – A nyilvános ügyekben mindig is nagy tiszteletnek örvendett. A személyes ügyeket nézve pedig a húgom a főfelesége. Ezért gondolod, hogy érdemes a trón öröklésére, és hogy később jó császár válna belőle?

Yu Qiaoting bólintott.

– Kérlek, ébredj fel, Qingheng! Ha őfelsége egyáltalán képes lesz felmászni odáig, én mindenképpen császári rokon leszek. A történelem alapján hány olyat láttál, aki szép véget ért?
Ne abból indulj ki, hogy jelenleg udvarias velem. Amint abba a pozícióba kerül, talán teljesen meg fog változni. Neked és nekem csupán tábornokokként is rengeteg dolog miatt kell aggódnunk. Ő számtalan emberek felett fog uralkodni, és sokkal több mindenre kell majd figyelnie, mint nekünk. Annak idején a császár apja arról híresült el, hogy egyenértékűen viszonozta az alattvalók uralkodónak tett szívességeit, de szerinted még mindig ez a rendszer van érvényben ennél az istencsapása egy fiánál is?

Minél többet mondott, Yu Qiaoting annál idegesebb lett, és már kezdett beleőszülni.

– Szóval, ha szerinted Qi sem lesz jobb, akkor a lehetséges jelöltek közül ki lenne alkalmas? – Hirtelen eszébe jutott valami, és tetőtől talpig kirázta a hideg. – Jingyuan! Ugye nem arra gondolsz, hogy a Ying herceg…

– Gondoltam rá – ismerte el Fu Shen.

– Tábornok… tényleg ilyen messzire mentél.

– De az lehetetlen – folytatta Fu Shen. – Már maga a hiányos tapasztalata is hatalmas probléma.

– Akkor te…

– Úgy gondolom, hogy mindegy, hogy Yuantai, a koronaherceg vagy Qi hercege ül a sárkánytrónon, és az sem számít, hogy az uralkodó bölcs vagy tehetségtelen. Miért mindig a Vas Lovasság a szálka a torkukban, amit képtelenek lenyelni? Őszintén szólva még én is meginogtam. Talán a probléma nem a császárral van, hanem maga a Lovasság létezése a hiba.

Yu Qiaoting is ugyanúgy érzett, és sóhajtott egyet.

– Az észak-yani hadsereg akkor is sok éven át védte Beijiangot, és keményen dolgozott, hogy megvédje a birodalmat. Hol ebben a hiba? A Lovasság a nemzet éles pengéje. A pengével semmi gond nincs, csak azzal, aki a kezében tartja. Amíg a markolatot valaki más fogja, örökre gyanúban fogunk élni.

Yu Qiaotinget megdöbbentette, hogy Fu Shen szavai még az övéinél is jobban letértek a kitaposott útról.

– Jingyuan, te… – nyögte. – Fel akarsz lázadni…?

– Nem kell pánikba esni. Még semmit sem tettem, nem igaz? – Fu Shen pehelykönnyű mosolyt villantott. – Mellesleg hamarosan feleségül veszek valakit, és szabadon élhetem az életem. Miért ne akarnám azt választani, miért akarnék inkább magányos farkasként útra kelni?

Yu Qiaoting már tényleg nem bírta tovább:

– Hagyd ezt abba, tábornok! – mordult fel. – Ne hencegj ezzel a “vak macska fogott egy döglött egeret” üggyel, mintha az ég által adott ajándék lenne!

– … – Fu Shen.

Miután egy kocsira való ökörséget hordtak össze, végül úgy ítélték meg, hogy nem lázadhatnak fel és nem is erőszakolhatnak ki egy trónfosztást, így képtelenek voltak megoldani a helyzetet, és továbbra is aggodalmaskodhattak. Fu Shennek valójában volt egy ötlete arról, hogy mit kellene tenniük, de az túlságosan megrémisztette volna a világot, és ha hangosan kimondta volna, Yu Qiaoting nagy valószínűséggel hívatta volna Du doktort, hogy megvizsgáltassa a fejét. Ezzel a gondolattal sikerült időben elhallgattatnia magát.

Újév estéjén egész Yan város hangulata ünnepivé vált, és ez a fesztivál volt az egyetlen alkalom, amikor az egész évben dolgozó katonák egy kicsit kikapcsolódhattak. A város lakói mindig is a Vas Lovasság szomszédságában éltek, és egész nap érkeztek az ajándékok a birtokra, ahol Fu Shen megszállt. Amikor a Yan birtok szolgái bevezették a kocsit a városba, és felkeresték a kormányzó birtokát, a férfit majdnem elárasztották a csirkék, kacsák és libák a bejáratnál.

Fu Shen épp az udvaron volt, és Yu Qiaotinggel, Xiao Xunnal és a többiekkel beszélgetett és iszogatott a szakácsnő által titokban készített krokettek mellett. Amikor meghallotta, hogy valaki ajándékokat küldött a fővárosból, a bor, amit az előbb megivott, azonnal a fejébe szállt.

Azt is elfelejtette, hogy még mindig egy kerekesszékben ült, és ösztönösen rátámaszkodott az asztalra, ahogy fel akart állni. Xiao Xun rögtön észrevette ezt, és visszanyomta.

– Majd én kiviszem, tábornok.

Yu Qiaoting összezavarodott:

– Miért mennél ki? Hívd be őket!

Az az öreg szolga jött el, akit gyakran látott Yan Xiaohan mellett. Miután a szolga megérkezett, első dolga az volt, hogy tiszteletteljesen leboruljon Fu Shen előtt, “márki”-nak szólítsa, majd egy fejezetnyi jókívánságot szavaljon el. Csak miután ezzel végzett, mondta:

– Ajándékokat hoztam a birtokunkról. Az uram különösen alázatos szolgáját küldte el, hogy friss ételt hozzon a márkinak, így akkor is megízlelheti az otthonuk jellegzetes ízét, ha nincs a fővárosban. Ez itt az ajándékok listája, kérem, nézze meg!

Az “otthonunk” kifejezés azonnal kivasalta Fu Shen szívét. Yu Qiaoting elvigyorodott:

– Nézzenek oda! Milyen közel kerültek egymáshoz – gúnyolódott. – Minden nap azt mondtad, hogy Yan tartományban születtél és nőttél fel. Most már látom. Mondd, Jingyuan, hol van az igazi otthonod?

Fu Shen erőszakkal visszatartotta a felívelni készülő ajkait, majd megbökte Yu Qiaotinget egy mankóval. Teljes közömbösséggel vette el a listát, megjutalmazta a szolgát, és elküldte pihenni. Amint kinyitotta a ládát, azonnal egy nagy csapat kíváncsian nézelődő liba vette körül, hogy megnézzék, mit küldött Yan Xiaohan.

Yan Xiaohan általában egy illemtudó férfi volt. Mivel a kettejük kapcsolata nem fejlődhetett túl gyorsan, szükség volt némi köntörfalazásra, és így az ajándékok mind beleillettek az etikettbe. Az egész láda hétköznapi dolgokból és bundákból állt; semmi olyan nem volt benne, ami átlépte volna a határokat, vagy a legkisebb kivetnivalót is hagyott volna maga után.

Fu Shen megkönnyebbülten felsóhajtott, kissé megmagyarázhatatlanul ideges lett, és titkon kinevette magát az egyre növekvő elkényelmesedése miatt. Miközben az elméje elkalandozott, hirtelen meghallotta, ahogy Yu Qiaoting felkiáltott:

– Fura. Még mindig vannak vadludak ebben az évszakban?

Az első ládában egy fagyasztott vadliba pár volt. Xiao Xun és Yu Qiaoting fogtak egyet-egyet, és az utóbbi ciccegve nézegette:

– Errefelé nincs hiányunk vadéletben, úgyhogy nem kellett volna ilyesmit küldenie. Ha okot kellene keresnem arra, hogy az a ravasz Sir Yan miért küldte ezt az egészet, akkor minden dal és tánc pusztán ezért a két libáért volt! Igazam van, Zhongshan?

Xiao Xun lelkesen bólogatott mellette:

– Igen, a libák miatt volt.

– Mi ebben olyan nagy ügy? Még sosem láttatok vadludat? Szép jövő áll előttetek. – Fu Shen hangja olyan hideg volt, mint a hó.

Yu Qiaoting valóban nagy ügyet csinált belőle.

– De szerinted ezek átlagos libák? Márki, ezeket a Hat Szertartáshoz használják!^[1]

– Hallgass! Ha arra használták volna, szerinted én nem tudnék róla? – Miközben közömbösséget színlelt, Fu Shen annyira felhúzta a bundájának gallérját, hogy még a füle tövét is eltakarta. – Viszonoznom kell az ajándékot. Zhongshan, menj és keress szarvasbőrt! Ha találtál tizenötöt a viszonzó ajándékhoz, egyszerre küldd vissza őket!

Fu Shen és Yan Xiaohan eszeveszetten flörtölt egymással, ám végül Xiao Xun volt az, aki ezt megsínylette. A kis Xiao tábornok ezzel igencsak elégedetlen volt, és mivel elhatározta, hogy magával ránt valakit ebbe a sorsba, csakugyan magával rángatta Yu Qiaotinget.

Fu Shennek végre lett egy kis békéje, és lassan kiengedte a torkát égető lélegzetet. Úgy érezte, mintha az összes belső szerve égett volna az alkoholtól.

Lehajolt, hogy ránézzen a másik ládára is, és a bőrök alatt valóban talált még egy ajándékot: egy pár kézzel készített térdvédő bundát.

Egy pár vadlúd és egy pár térdvédő. Csupán néhány ezüstöt értek. A két ládában lévő többi dolog ennek a két ajándéknak a körítése volt.

Fu Shen nem tudta, hogy sóhajtozzon, amiért a másik ilyen figyelmes volt, vagy szidja, amiért csak a pénzt pazarolta. Amikor jobban belegondolt, Yan Xiaohan mindig is így viselkedett, a gyengéd figyelmessége feltűnősködés mögé rejlett. Nem fukarkodott a kedvességgel, de mindig csak az igaz szívének egy apró darabját tartalmazta; nem adott túl sokat, és még azt is a legmélyebb, legsötétebb sarokba rejtette.

Ám az az igaz szív egy jáde volt a kőbőre alatt – amint napvilágra került, minden más kővé vált.

Január tizenötödikén Yan Xiaohan viszonzó ajándékot kapott Yan tartományból. A valódi ajándékok egy halom északi különlegesség közé volt rejtve: néhány szarvasbőr és egy… trombitavirág jáde dísz.

Fu Shen kreatív ajándéka annyira megijesztette Yan Xiaohant, hogy képtelen volt elaludni, és egész éjszaka szűnni nem akaró döbbenettel bámulta a díszt. Egy darabig mindent kétségbe vont, amit tudott, aztán arra gondolt, hogy talán Fu Shen ezzel fejezi ki, hogy újra jóban akar vele lenni. Aztán azt is megkérdőjelezte, és a képzelete teljesen elszabadult, amikor felidézte, milyen elszánt arcot vágott Fu Shen, amikor összetörte a jádét. Ugye nem azt tervezi, hogy amikor visszatér, megint elvágja a köztük lévő kötelékeket?

Yan Xiaohan átkutatta az éjjeliszekrény fiókját, kivett belőle egy kis szantálfa dobozt, majd kinyitotta. Egy sötétvörös szaténba csomagolt régi jáde volt benne. Ez a darab egyszer szilánkokra tört; még az sem mentette meg, hogy Yan Xiaohan megtalálta a legjobb ékszerészt, és arany betétet használtak a javításához. A dísz durva és egyenetlen volt, tele lyukakkal. Ahhoz az újhoz képest, amit Fu Shen küldött, nem csak egy kicsit volt rosszabb, mégis mostanáig féltett kincsként őrizte.

Még most is tisztán emlékezett a bűntudatra, miközben darabonként szedte össze a törött jádét, és a kétségbeesésre, amikor rájött, hogy a tenyerében lévő darabokat többé nem tudta teljesen összeilleszteni. Ha a javítójának nem lett volna akkora szaktudása, Yan Xiaohan talán egész életében magában hordozta volna ezt a megbánást.

Hét évvel ezelőtt, nem sokkal miután csatlakozott a Repülő Sárkány Gárdához, és még fiatal volt, az egyenes örökösök nap mint nap kritizálták és gúnyolták. Semmit sem gyűlölt jobban annál, hogy nem emelhette fel a kardját, és ölhette meg az összes átkozott hivatalnokot ezen a földön. Ezért volt lázongó szíve a moralitás legkisebb nyoma nélkül; a Repülő Sárkány Gárda mindig is lelkiismeretfurdalás nélkül dolgozott, ő pedig szintén így tett. Szerencse vagy nem, senki sem tudta, hogy Jin Yunfeng ügye volt az első olyan hivatalos ügy, amit ő vezetett.

Ez volt az első alkalom, hogy “lelkiismeretfurdalás nélkül” kellett dolgoznia, és végül a saját lába fájdult meg, amikor belerúgott a Fu Shen nevű vaslemezbe.

A múlt hét év múlva is olyan volt, mint a lábát megkötő béklyók és a pókháló, amin a sorsa lógott, és ami egy határozott és jól elkülönülő erkölcsi határt biztosított számára. Ez megakadályozta, hogy teljesen vagy túl mélyre süllyedjen a sárban.

Ez a darab, ami majdnem szemétté vált, és amit alig sikerült összeraknia, mintha valaki ezzel megbízta volna, mélyen el lett temetve a szíve mélyén, akár egy szerény vágy, amit nem mondhatott ki hangosan: a bocsánatkérés, amivel Fu Shennek tartozott.

Sajnálom.

Nem akartam… elvágni a kötelékünket.

A két dísz egymás mellé lett helyezve a dobozban. Akár törött, akár egyben volt, mindkettő kivételesen gyönyörűnek és csillogónak tűnt a fényben. Olyan volt, mintha néma vigasz érkezett volna a messzi északról, egy régen elraktározott emlékből és egy bizonyos valakitől, aki mindig olyan szűkszavú volt.

Szerencsére vissza fog jönni.

---

Jegyzetek:

[1] Hat Szertartás: “lánykérés”, születésnap egyeztetés (hogy a pár összeillik-e), eljegyzési ajándékok, házassági ajándékok, a csillagok alapján szerencsés dátum kitűzése, esküvői szertartás.
A liba bátorságot, hűséget, odaadást szimbolizál. A vadlúd ennek a regénynek az egyik legfontosabb motívuma.

---

<< 24. Fejezet | Tartalomjegyzék | 26. Fejezet >>