[HJT] 26. Fejezet – Házasság

Február tizenkettedike, a Virágfesztivál.

A Jing Ning márki birtokát ünnepélyesen lámpásokkal és színes ruhákkal díszítették. Karmazsinvörös selyem lógott a gerendákról és a tartóoszlopokról, amint a szolgák sietve rohantak át az udvaron, hogy felkészüljenek a közelgő esküvői lakomára.

Hirtelen egy kiáltás hangzott a főcsarnokból, és egyenesen a felhők közé szállt.

– Hol van? Miért nincs még itt?!

A Szertartások Minisztériumának felügyelő hivatalnoka elkapott egy szolgát, aki Yan birtokról jött át segíteni, és hevesen kiabált vele:

– …A márki még nem jött vissza? Miért nem mondott semmit az urad?! Olyan messzire ment… biztos meglépett a rohadék, igaz?!

A szolga szédelegve felelt:

– Uram, ezt… alázatos szolgája szintén nem tudja. Az uram csak annyit mondott, hogy a szokás szerint készüljünk el mindennel.

Amint a kedvező óra egyre közeledett, a felügyelő úgy kezdte minden reményét elveszíteni ebben a házasságban. Már hallotta, hogy a márkinak hajthatatlan személyisége van, és hogy nem adja meg magát, ha kényszerítik. Amikor azt a hírt kapták, hogy jóváhagyta a minisztérium segítségét az esküvői előkészületek terén, mindenki, tetőtől talpig együttesen fellélegzett. Ki hitte volna, hogy az esküvő estéjén ez a drágalátos férfi szó nélkül eltűnik?!

Szépen kihúzta a talajt mindenki lába alól. Tényleg kiérdemelte, hogy a háború művészetében jártas embernek nevezzék.

A felügyelő a jelenlegi helyzet állása szerint csak imádkozhatott, hogy amikor a bölcs császár dühbe gurul, nem őket, a szerencsétlen tavi halakat fogja felelősségre vonni.

Végigsimította az álla alatt nőtt három szál szakállát, vett egy mély lélegzetet, megnyugodott, majd azt tervezte, hogy megkeresi ennek az esküvőnek a másik főszereplőjét, hogy megbeszélje vele, hogy vessenek véget a dolognak. Elengedte a szolgát, és erőltetetten barátságos hangnemben kérdezte:

– És a te urad hol van most?

A szolga őszintén válaszolt:

– Korábban magával vitt néhány embert a városon kívülre, és azt mondta, hogy fogadja a márkit… Uram? Uram! Valaki! Gyorsan! Ez az úriember itt elájult!

A fővároson kívül, egy hivatalos út pihenő pavilonjánál.

A hitvest kísérő menet gyakran nézett fel a napra, a szívük ugyanazzal az aggodalommal telt meg, mint a szerencsétlen szertartási felügyelőé.

– Uram, a kedvező óra hamarosan itt van, hogyhogy… még egy árnyékot sem láttunk? – kérdezte egyikük idegesen.

Ennél többet senki sem mert mondani, félve, hogy Yan Xiaohan hirtelen előhúzott volna egy kardot az esküvői ruhája alól.

Yan Xiaohan visszatartotta a szívében lévő szorongást.

– Várjunk még egy kicsit! – mondta higgadtan.

A “nem szegem meg az úriemberként adott szavam” kifejezés még mindig a fülében csengett; a Yan városból küldött levélben pedig amellett, hogy meghagyta neki, hogy az esküvőjük napján várjon a fővároson kívül, egy őszinte, nyomatékosító mondat is volt: “Az írás rövid, az érzés terjedelmes; több szó nem szükséges. Nem hagylak el, nem feledlek.” Yan Xiaohan nem volt hajlandó kételkedni Fu Shenben, arra pedig végképp nem volt hajlandó, hogy azt gyanítsa, talán a szavak egy csapdát rejtettek.

Valójában viszont ő félt a legjobban, mert ez a “hideg a mellkasban, tőr a hátban” jelenet nagyon ismerős volt, és hét évvel ezelőtt már megtörtént kettejük közt.

Egyre csak fel-le ingadozott önmaga vigasztalása és önmaga elkedvetlenítése között. Épp, amikor már majdnem elmerült ebben, hirtelen egy apró, sötét pont jelent meg a távolban, amint egy lovas feléjük sietett.

A ló hátán egy sötétbőrű fiatal ült. Még közel sem ért hozzájuk, amikor néhány chire előttük megfordította a lovát, és tiszta hangon így szólt:

– Kérem, kövessen, Sir Yan! A tábornok is hamarosan itt lesz!

Yan Xiaohan azonnal fellélegzett, már nem nyomta egy szikla a lelkét, és megsarkantyúzta a lovát, hogy utolérje a fiút.

Mire a többiek észbe kaptak, már meglehetősen messzire vágtattak. Észak-Yan lovai össze sem hasonlíthatók az átlagos lovakkal, és Yan Xiaohan alig tudott lépést tartani. A menetük végül nem is hasonlított menetre; ketten haladtak elöl, és egy teljesen szétzilált, szedett-vedett “farok” követte őket.

A fiú egészen nyugatra vezette őket. Amikor Yan Xiaohan meglátta egy távoli épület homályos árnyát, rögtön megértette, hogy Fu Shen miért tett egy ilyen látszólag ésszerűtlen és meggondolatlan kérést egy ilyen fontos napon.

Egy magas terasz emelkedett ki az egyenletes földből, a csarnoka magasan állt. Az alkonyat fénye átlósan vetült a csillogó tetőcserepekre, egymásra épült ragyogó, gyönyörű arany fényt alkotva. A távolból úgy tűnt, mintha aranyból készült volna, ezért hívták Arany Emelvénynek.

Az Arany Emelvény már régóta itt állt. Yan régen élt fejedelme, Zhao épített egy palotát új tanítója, Guo Wei tiszteletére, és ezer jin aranyat áldozott rá, amivel odavonzotta a világ tudósait, és elhíresült. Nagy-Zhou kezdetén az alapító atya Zhao fejedelmet kívánta utánozni, így felhúzta ezt a magas teraszt a fővároson kívül, és építtetett egy emlékcsarnokot. Az elsőt Arany Emelvénynek, a másodikat Qilinnek nevezték. A csarnokban tizennyolc említésre méltó alapító miniszter arcképe lógott, feltüntetve az érdemeiket.

Az utána következő császárok szintén követték ezt a példát, és a következő generációk katonai vezetői és hivatalnokai közül egy sem volt, aki ne lett volna büszke, ha a képük az Arany Emelvény Qilin Csarnokába került. Az előző császár korában mindig, amikor egy hadsereg csatába indult, felmentek az emelvényre, és esküt tettek. Idővel ez hagyománnyá vált.

Hat évvel ezelőtt, amikor Fu Shen először öltött páncélt, és indult csatába, Yuantai személyesen vezetett száz tisztet az emelvényre, hogy útjára bocsássák; fél év múlva, amikor győztesen visszatért, ugyanitt ruházták rá a márki címet.

Azután pedig a lába lerokkant, és képtelen volt tovább csapatokat vezetni. Egy császári rendelet abszurd házasságba kényszerítette, ám mégis ezt a helyet választotta életének tekintélyéül.

A csaták porán, az ott hullatott véren és könnyeken, kiemelkedő sikereken és bukásokon túljutva az egész életét összefoglaló szavak a következők voltak: “Az Arany Emelvényen visszafizetem uram jóságát, felemelem a Jáde Sárkányt, hogy meghaljak érte.”^[1]

Ez volt a néma bizonyságtétele és az örökké tartó üres megbánása.

A lemenő nap olyan volt, akár egy ragyogó láng, mely mindent megvilágított. Végre patkódobogás érkezett a távolból, és gomolygó porfelhő emelkedett, amint egy hatalmas osztag jelent meg az út végén.

A vezetőjük egyenesen és magasan, erőteljes tartással ült, egy vihar lendületével ösztönözte előre a lovát. A sötétvörös ruhája lobogott a szélben, és az átható naplementét tükrözte. Úgy tűnt, mintha az egész teste tűzben fürdőzött, a nyomában pedig vér hullott volna.

Vörös ruhájában, tüzes lován olyan vadnak tűnt, mintha nem is házasodni jött volna, hanem hogy elrabolja a vőlegényt.

Ő volt Fu Shen.

Csak ő lehetett.

Abban a pillanatban, hogy felbukkant, egy nehéz kalapács csapott le Yan Xiaohan szívében. Még azt is tisztán érezte, ahogy a torka összeszorult és a szeme égni kezdett.

Az utóbbi pár hónapban sosem próbálta figyelmeztetni Fu Shent, nem merte megbökni a sebeit, és gyakran vigasztalta magát: ez csak azért van, mert Fu Shen nem mehet megint csatába vagy járhat szabadon, mint egy átlagos ember… a lábával kellett fizetnie, és ez még jobb is, mintha Kék Homok-hágóban hagyta volna az életét.

Ám most végre kénytelen volt elismerni az ésszerűtlen reakcióját. Ez az egész szabad optimizmus csak ámítás volt. Valójában a szíve mélyén ez az egész helyzet bosszantotta, valójában… nagyon sajnálta.

Fu Shen még olyan fiatal volt, de a jövőben csak kerekesszékben közlekedhet – egy átlagos férfi, aki nem tud járni. Amikor régen lóháton érkezett a városba, egy kitűnő ifjú volt, aki számtalan fiatal hölgyet arra ösztökélt, hogy virágokat hajítson neki. Az az ifjú tábornok, aki hadsereget vezetett, akinek olyan gyors paripája volt, hogy a patkói nem is érték a földet, a Jing Ning márki, aki mindig a határt védte, és csak néha tért vissza a fővárosba, hogy veszekedjen vele, amíg a szúrós pillantása tapinhatóvá nem vált, többé már nem létezett.

Ám az az ifjú, aki egyszer elment mellette és maga mögött hagyta… ma visszajött érte.

Néhány lélegzetvétel után a lovas egység odaért hozzá. Fu Shen lassított, füttyentett egyet, és odahajított egy darab vörös selymet. Yan Xiaohan ösztönösen elkapta a végét, majd a másik egy erőteljes mozdulatával előre rántotta, amitől mindkét lába a ló hasának nyomódott. A jó paripa elviselte a szégyent és apró, szaggatott ügetéssel sietett Fu Shen felé.

Úgy tűnik, a Jing Ning márki a selymet használta, hogy “kihalássza”.

Fu Shen rendkívül elégedett volt Yan Xiaohan engedelmes együttműködésével, és rámosolygott, amikor összeértek.

– Megvárakoztattalak… hé, miért sírsz?

Megpillantotta Yan Xiaohan piros szemét, és ugrott egyet ijedtében, majd öntudatlanul halkabbra vette a hangját, és ellágyította a hangsúlyát:

– Mi a baj, Yan-xiong? Megijesztett a várakozás? Aggódtál, hogy nem fogok eljönni?

Yan Xiaohan üres tekintettel nézett rá, amint Fu Shen feszülten nézett vissza. Aztán elfordította a fejét, és képtelen volt visszatartani a mosolyát.

– Csak a szél miatt.

Fu Shen bólintott.

– Mivel ma összeházasodunk, megvédem a méltóságodat. Legközelebb tényleg sírni fogsz?

A férfi pont a legjobb pillanatban futott be, amikor a vörös nap lesüllyedt nyugaton, és az alkonyat közeledett; a kedvező óra, hogy elvégezzék a szertartásos tisztelgésüket. Fu Shen leszállt a lóról, Yan Xiaohan pedig a hátára vette, és a lemenő nap szürkületében lépésről lépésre ment fel a méltóságteljes és dicsőséges Arany Emelvényre.

Az idő hirtelen a végtelenségbe nyúlt. Miután felértek a fehér márvány lépcső hetvenkettedik fokára, az ünnepélyesség egy nagyon hosszú, letűnt életre hasonlított.

Qilin Csarnok nagy és tekintélyes volt. Mivel régen épült, egyfajta archaikus komorságot sugárzott. Nagyon kevesen jöttek ide. Rendkívül békés volt, csak a teljes állóképek lógtak előttük a falon, méltóságteljesen néztek le rájuk, mintha istenek tekintettek volna le két halandóra, akik a szentélyükbe tévedtek.

Yan Xiaohan anélkül megtalálta az apa és két fia egymás mellett lógó képét, hogy Fu Shennek meg kellett volna mutatnia – Fu Jian, Fu Tingzhong és Fu Tingxin.

Az őket követő kamarás némán átadott nekik két puha párnát. Yan Xiaohan vetett rá egy futó pillantást, és észrevette, hogy ő valójában Észak-Yan egyik legnagyobb tábornoka, Yu Qiaoting volt.

– Tegyél le! – mondta Fu Shen halkan.

Mindketten letérdeltek egymás mellé a párnákra. Yu Qiaoting keresett egy boroskulacsot, majd két ezüst tálkát, és letette eléjük a földre, azután pedig rögtön, szó nélkül távozott.

– Ez itt a néhai nagyapám, apám és nagybátyám. Anyámat a szülőotthonában temették el. Egy nap elviszlek meglátogatni őt is – mondta Fu Shen. Irányt változtatott, háttal északnak, dél felé fordult. – Gyere, az első tisztelgést az ég és a föld felé tesszük.

Mindketten egyszerre leborultak.

Fu Shen visszafordult a képek felé, felemelte a borát, és a földre öntötte maga előtt, majd imádkozott:

– Méltatlan fiatok, Fu Shen házassági rendeletet kapott Őfelségétől, és mától fogva összeköti életét Yan Xiaohannal. Nagyapám, apám, bácsikám… ha ébren vagytok odalent, a forrásnál, nyugodjatok békében.
A második tisztelgést az ősök felé tesszük.

Yan Xiaohan némán követte, és tisztelettel leborult. Ismét irányt változtattak, ezúttal egymással szemben térdeltek. Fu Shen két tálka bort töltött, és átnyújtotta az egyiket. 

– Nagyon köszönöm, amiért ma hajlandó voltál megvárni, Yan-xiong.

– Nem kell megköszönnöd. Csak azt tettem, amit tennem kellett – hangzott a válasz.

– Miután a nagyapám betegségben meghalt, az előző császár megparancsolta, hogy fessék meg az alakját, és helyezzék el Qilin Csarnokban – folytatta Fu Shen. – Így a posztumusz festményét személyesen az apám hozta fel az Arany Emelvényre. Yuantai tizenkilencedik és huszadik évében az apám és a nagyapám mindketten darukon repültek nyugatra,^[2] ezért a festményüket én hoztam fel.
A bácsikám festményét valójában Su hercege szerette volna felhozni a csarnokba. Sajnos… – A fejét csóválta. – A hagyomány szerint erre csak az elhunyt tiszt legközelebbi családtagja jogosult. Su hercege elhivatott volt iránta, ám végül is a státusza nem volt megfelelő.
Én tizennyolc évesen csatlakoztam a sereghez, és több mint öt éve vagyok a Vas Lovasság parancsnoka. Nem hazudok arról, amit elértem, és nincs miért szégyenkeznem a világ előtt. Kár, hogy a sors szeszélyes. Attól tartok, hogy nehéz lesz számomra ismét csapatokat vezetnem. A katonai pályafutásom… ezzel véget ér.

Felemelte a tálka bort, és csilingelve Yan Xiaohanéhoz koccintotta.

– Mielőtt abban az évben elmentem, azt kívántad, hogy egész életemben gyűlöljelek. Ez a kívánság most már nem teljesülhet. Nem gyűlöllek, Yan-xiong. Most rajtam a sor, hogy kívánjak valamit.

Yan Xiaohan lesütötte a szemét, és gyengéden figyelte. Úgy tűnt, ha Fu Shen akár egy szóval is arra kérte volna, rögtön felpattant volna, hogy lehozza neki a holdat és a csillagokat.

Fu Shen figyelmesen nézte, a szavai lassúak és komolyak voltak:

– Azt kívánom, hogy miután meghalok, nekem is állítsanak egy festményt a Qilin Csarnokban. Amikor eljön az az idő, te magad hozd fel az Arany Emelvényre!

Csak a legközelebbi családtag.

Sokáig csend volt. Yan Xiaohan nem fűzött hozzá megjegyzést, csak ennyit mondott:

– Ez egy örömteli nap. Nincs okod ilyen baljós szavakra.

– Egyszer mindenki meghal. Ez nem kimondhatatlan dolog. – Láthatóan Fu Shent a legkevésbé sem feszélyezte a válasza, de a szeme éles és komoly volt. – A legmagasabb és a legfényesebb a nap és a hold; a legközelibb, mégis a legtávolabbi a férj és a feleség. Ha ezt megígéred nekem, mostantól fogva csak te leszel a legközelebbi családtagom.

A világ dolgai változékonyak, az anyatermészet szívesen játszik az emberekkel. A két ember, akik olyan különbözőek voltak, mint az ég és a föld, végre ugyanahhoz az elágazáshoz értek útjukon, és ugyanabba az irányba indultak tovább.

Ezt a kívánságot, amely majdnem megegyezett azzal, mintha azt mondta volna, hogy együtt lesznek, amíg meg nem öregszenek… Yan Xiaohan hogy is tudta volna visszautasítani?

Kivette a tálkát Fu Shen kezéből, félretette és megfogta a kezét.

– A következő a párunk iránti tisztelgés.

Őszintén leborultak egymás előtt. Mivel nagyon közel voltak egymáshoz, a fejük búbja majdnem összeért, ám egyszer sem engedték el egymás kezét.

Rejtélyes módon úgy tűnt, mintha egy ismeretlen kapocs jött volna létre közöttük, mert nem különbözött attól, mintha a szívük mélyén egy tisztán hallható kattanással helyre került volna egy lakat.

A harmadik tisztelettételi szertartás befejeződött.

---

Jegyzetek:

[1] Li He (magyarul: Li Ho) Yanmen kormányzója sétál című verséből. Jó hír, hogy ennek a költőnek rengeteg verse megtalálható, rossz hír, hogy ez pont nem :’)

[2] a daru a hosszú élet szimbóluma, ha pedig nyugatra repülnek, az élet végét jelképezik.

Összeházasodtak, éljen Yan-Fu!! ❤ És végre kiderült, miről kapta a regény a címét!! Igazából a következő fejezetet is meg akartam csinálni mára, mert még mindig az esküvő napjához tartozik és az egyik legjobb rész, de kétszer olyan hosszú, mint egy rendes fejezet, szóval lehetetlen küldetés volt…

---

<< 25. Fejezet | Tartalomjegyzék | 27. Fejezet >>