[HJT] 29. Fejezet – Egy párnán osztozni

Bizonyos emberek kívül tekintélyt parancsolónak és borotvaélesnek látszanak, ám amikor csókolnak, az ajkaik olyan puhák, mint a reggeli frissen gőzölt gombóc.

Fu Shen valóban elegánsnak látszott, ám a személyiségéből adódóan legtöbbször komoly és szigorú volt. Ráadásul örömét lelte az emberek kigúnyolásában. Yan Xiaohan gyakran úgy érezte, hogy a kifejezés mindegyik értelmezésében “éles nyelve” volt, és egyetlen apró érintés után is képes véres sebet ejteni a másik szájában.

Ám Fu Shen most fejét kissé felemelve hátradőlt az ágytámlának, a fenyegető aura, ami általában körülölelte, teljesen eltűnt; mint egy beidomított, lusta vadállat, még az egyik kezét is Yan Xiaohan tarkójára tette.

Épphogy végzett a fürdéssel, a szája kissé kiszáradt a forró gőztől, a csókja pedig meleg és bársonyos volt.

Yan Xiaohan végig visszafogta magát, óvatosan körüljárta a két száraz, mégis puha ajak felszínét, és gyengéden hozzájuk simult. Úgy érezte, mintha egy szakadék szélén puhatolózott volna: egy része ismételten figyelmeztette magát, hogy ne ugorjon le, ám a másik része képtelen volt megállni, hogy a fejét kidugva le ne pillantson az aljára. Végül nem tudott ellenállni a csalogató ösztöneinek, a nyelve hegyével finoman és gyorsan megérintette Fu Shen felső ajkát…

A tarkóján lévő kéz azonnal olyan erőt fejtett ki, ami képes lett volna megfojtani valakit.

Ahogy Yan Xiaohan gondolta, még túl korai volt. Visszafogta a szenvedélyes elmeállapotát, behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy ma este egy kicsit túl sokszor fordult elő, hogy elvesztette az uralmát az érzései felett.

Miután a döbbenet elült, Fu Shen szégyenkezve engedett a fogásán, és megmasszírozta a területet, amit megszorított.

– …Ez elég kínos volt.

– Mn, tényleg az volt – kuncogott Yan Xiaohan.

– ….

Yan Xiaohan lehajolt, és megpuszilta az orra hegyét.

– Megyek, hozom a gyógyszert. Addig nyugodj meg egy kicsit! Különben ezzel a szorítóerővel… hogy fogok a jövőben a kicsiből nagyot csinálni?

Fu Shen felemelte a kezét, és lelökte az ágyról.

– Mi a fenéről beszélsz, milyen “kicsiből nagyot”? Szerintem, ha három napig nem látom el a bajod, teljesen elszállsz magadtól.

Az éjszaka közepén dübörgő vihar halk hangja zengett. Yan Xiaohan felébredt az álmából, és még ki sem nyitotta a szemét, amikor megérezte az ablakon beáradó eső illatát.

Azután rögtön meghallotta, ahogy az esőcseppek a fölöttük lévő tetőn kopognak.

Az első tavaszi zápor végre megérkezett. Yan Xiaohan félig még mindig aludt, miközben átfordult és csukott szemmel megtapogatta az ágy másik oldalát. A tenyere megállapodott a mellette lévő takaró alatti dudoron. Kétszer megveregette.

Fu Shen nem aludt mélyen, a borús és esős idő miatt fájdalmak motoszkáltak a csontjaiban, ami újra és újra felébresztette. Amikor megérezte Yan Xiaohan mozdulatát, egy fáradt hümmögéssel felelt.

– Fáj a lábad? – A mellette fekvő férfi lustán átkarolta a derekát, és mivel csak most ébredt fel, mély, gyengéd és orrhangja volt. – Esik az eső.

– Mhm… – hümmögött Fu Shen halkan. – Nagyon fáj…

Yan Xiaohan ülő pozícióba emelte magát.

– Megyek, keresek egy lábmelegítőt.

– Nem kell. – Fu Shen kinyújtotta a kezét, hogy visszahúzza, ám a keze csak a hosszú hajat érte, ami kiengedve hullott a vállára, és a selymes hajtincsek könnyedén az ujjai köré tekeredtek. – Ne mocorogj annyit! Csak aludj vissza!

Kissé hátrahúzta Yan Xiaohant, így kénytelen volt engedelmesen visszafeküdni. Yan Xiaohan kirázta a takaróját, Fu Shenre terítette, majd kéretlenül megszállta a térfelét. Fu Shen valószínűleg nem volt teljesen magánál, mivel nem is ellenkezett, csupán finoman meglökte a vállát.

– Mit csinálsz?

– Gyere közelebb egy kicsit! – Yan Xiaohan kitárta a karját és átölelte, a két hosszú, átmelegedett lába szorosan Fu Shen jéghideg vádlijához nyomódott, amint ebben a túlzottan bensőséges pozícióban összebújtak. – Jól van. Aludjunk!

Egy kis fészkelődés után a testhő átjárta a fagyos ágyneműt és párnát, majd egyre inkább körülölelte. Fu Shen gyűlölte ezt a szörnyen korlátozó pozíciót, és folyton meg akarta mozdítani a karját és a lábát, de a csendes esti fény megmagyarázhatatlanul megújult békéje ködös álomba kísérte. A fájós tagjai még mindig fájtak, de úgy tűnt, az érzékelését egy gyengéd védőpajzs választotta el.

Odabújt Yan Xiaohan nyakához, és mély álomba merült.

A hegyi zápor még másnap hajnalban sem hagyta abba a csepergést. Fu Shen a több hónapos lábadozása miatt későn ébredt fel. Egy újabb borús, esős nap volt odakinn, és amikor megpróbálta kinyitni a szemét, szédülni kezdett.

Az ágy üres volt mellette, a függönyön át beszivárgott a napfény. A szoba párás és hideg volt, az ágy viszont száraz és meleg. Ahogy megmozdította a lábát, véletlenül belerúgott az odahelyezett kis lábmelegítőbe.

Nagy valószínűséggel Yan Xiaohan hozta neki, miután reggel felkelt. Fu Shen összeszedte magát; az emlékei lassan visszatértek, majd eszébe jutott a múlt esti fület vörösítő érzelemkavalkád is, valamint az, aki fél éjszakán át ölelte.

Némán összenyomta az ajkait, még mindig érezve rajtuk a csókot, majd megdörzsölte kissé fájós térdeit, elkeseredetten ezt gondolva magában: Tényleg egy Liuxia Hui vagyok.^[1]

Yan Xiaohan, aki épp ekkor nyitotta ki az ajtót, hirtelen érezte, ahogy végigfutott a hátán a hideg.

Ösztönösen hátranézett, de semmi szokatlant nem látott maga mögött. Elhessegetve a gyanúját, bement az ajtón, majd a vastag függönnyel takart nagy ágyhoz szólt:

– Most már kelj fel, Jingyuan!

Fu Shen lustán elhúzta a függönyt, jelezve, hogy már fent van.

Yan Xiaohan mindennap korán kelt, hogy dolgozni menjen a palotába, ezért a szokásává vált; még a szabadnapjain sem aludt sokáig, és sokkal élettel telibbnek tűnt, mint Fu Shen, aki hasznavehetetlenül hevert az ágyon. Odament hozzá és elhúzta a függönyt, majd leült az ágy szélére:

– Az eső még nem állt el. Fáj valahol?

Fu Shennek néha az az érzése támadt, hogy Yan Xiaohan túlságosan óvatosan bánt vele, mintha nem egy vastagbőrű, erős férfi, hanem egy porcelánfigura lett volna, ami képes akár egy kis széltől is összetörni. Egészen a mai napig túlélte, és a sérülésének fájdalmai egyáltalán nem befolyásolták; még Du Leng és Yu Qiaoting sem gondolták úgy, hogy a törött lábának esős napokon különösebb figyelmet kellett volna szentelni. Az ő nézőpontjukból még a halál is megszokott dolog volt, ez pedig nem több, mint egy sérülés mellékhatása, miért kell ennyiszer felemlegetni? Miért aggódtak volna miatta?

Ám ha egy követ valaki a tenyerében hordoz, az a kő át fog melegedni.

Fu Shen azt mondta, jól van, majd átölelte Yan Xiaohan derekát, és magához akarta húzni, hogy aztán lenyomja az ágyra. Meglepetésére Yan Xiaohan különösen határozottan ült, és végül Fu Shen volt az, aki arrébbgurult az ágyon, majd bénán elterült a lábán, mint egy csontnélküli macska. Yan Xiaohan ezt úgy vette, mintha rávetette volna magát, és a szabad kezével átkarolta a vállát.

– Még mindig nem akarsz teljesen felébredni? – kérdezte mosolyogva.

– Nincs kedvem megmozdulni – sóhajtotta Fu Shen, mint egy megfáradt vénember. – Az öregséggel aztán nem lehet harcolni.

– Ne szerénykedj! – Yan Xiaohan lehajolt a füléhez, hogy kötekedjen vele. – Te igencsak élénk vagy, márki. Tegnap este úgy rámakaszkodtál és el sem akartál engedni. Vagy már elfelejtetted?

Fu Shen végre rájött, hogy valami itt nem stimmelt. Mindketten lefeküdtek és összebújtak, szóval visszatekintve miért… tűnt úgy, mintha ő lett volna az egyetlen, aki elsöprő vereséget érzett?

Francba Lixia Huival! Tegnap teketóriázás nélkül el kellett volna intéznie ezt a tökfejet!

Ügyetlenül megszorította Yan Xiaohan derekát, és magára öltött egy hamis mosolyt:

– Ne aggódj! Amíg a teljes szíveddel követsz, határtalanul élvezheted a védelmemet… Yan Menggui!

Yan Xiaohan egyik kezével a vállánál, a másikkal a lábainál fogva figyelmeztetés nélkül felemelte az ágyról. A hirtelen levegőbe emelt Fu Shen ijedten összerezzent, majd hamarosan Yan Xiaohan ölében landolt, és egy kabát takarta be a fejét.

A puha selymen keresztül mintha egy röpke csók hullott volna az ajkaira, akár egy illúzió.

– Természetesen a szívem csak a tiéd, márki – válaszolta Yan Xiaohan.

Az idő észrevétlenül telt a hegyekben.Yan Xiaohan korán követni kezdte a Jing Ning márkit a politikától elvonult életben, és jó néhány napig tétlen békességben éltek a birtokon. Yu Qiaoting titkon odasúgta Xiao Xunnak; Fu Shen hangulata nem csak egy kicsivel lett jobb, mint volt, és nem kedvetlenedett el, miután megtudta a gyomorforgató igazságot. Ellenkezőleg, mindennap azzal a Yan fickóval lebzselt, soha egy lépést sem tett mellőle; a Repülő Sárkány Gárda felügyelője talán egy ezeréves alakváltó róka lett volna vagy mi?

Nemcsak ő volt ezen a véleményen, mivel a fővárosban lévő Repülő Sárkány Gárda szintén ugyanezt a kérdést tette fel.

Hová csalogatta a rókadémon a felügyelő urukat, és hogy lehet, hogy még az árnyékát sem lelik?

Amikor Shen Yice parancsot kapott, hogy jöjjön és vizsgálja meg Fu Shent, úgy tervezte, hogy ha már ott van, közvetíti a kollégáinak érzéseit, ám a tisztes házaspár éppen a birtok udvarán voltak, és elmerültek… a kacsatojások sós lében való pácolásában.

Az udvaron egy szépen felszántott ágyás volt épphogy csírázó poréhagymákkal és zöldségekkel, mellette pedig egy akácokkal futtatott lugas, melynek virágai vízesésként hullottak alá. Alatta tyúkok és kacsák futkároztak kotkodálva és hápogva. Apróságok miatt jártatva a csőrüket foglalatoskodtak. Shen Yice üres tekintettel nézte, ahogy egy kacsa rálépett a felügyelő úr lábára, míg az említett férfi Fu Shennel kötözködött:

– Az ősök azt mondták, hogy ami a látványt rontja, az zöldségeket vetni a gyümölcsösbe és szárnyasokat nevelni a lugasban. A te kerted pont ezek szállták meg.

Fu Shen visszavágott anélkül, hogy felemelte volna a fejét:

– Akkor egy rokkant tábornok még inkább rontja a látványt, de téged nem pont az szállt meg?

Yan Xiaohan azonnal elhallgatott, bár a szája csücske gyanúsan felemelkedett.

Doktor Shen döbbenten ezt gondolta: Úgy érzem, én itt csak zavarok.

– Jizhi, megjöttél! – Yan Xiaohan vette észre először, félretette a munkáját és felállt, hogy köszöntse. A viselkedése természetes és könnyelmű volt, mintha nem érezte volna úgy, hogy bármi probléma lett volna azzal, hogy az udvar két nagy, rendkívül erős alakja vidáman kacsatojásokat pácol.

– Uram, márki. – Shen Yice összetette feléjük a kezét, majd késztetést érzett rá, hogy megkérdezze: – Ez itt…?

Fu Shen nyugodtan mosolygott:

– Csak egy kis hobbi. Nyugodtan kinevethet, Shen úr.

– Dehogyis, eszembe se jutna – válaszolta gyorsan Shen Yice.

Akkor igazak a szóbeszédek, amiket a márkiról hallott? Hogy a szíve megtört, a személyisége megváltozott, és most azt tervezi, hogy leveszi a páncélját és elvonultan, egyszerű életet él?

Yan Xiaohan lemosta a sót a kezéről, és miközben megtörölközött, megkérdezte Shen Yicét:

– Bármi újdonság a fővárosban?

– Pontosan emiatt jöttem – válaszolta Shen Yice. – Egy újabb Arany Varjú őr halt meg. Éjfélkor hunyt el a keleti városrész Emeráld Pavilonjában, és ma kora reggel jelentették. Ez az eset felkeltette az Ég fia figyelmét; Őfelsége megparancsolta, hogy térjen vissza a fővárosba, amilyen hamar csak lehet. A Repülő Sárkány Gárda már megkapta a teljes felhatalmazást, hogy átvegye az ügyet.

Yan Xiaohan ösztönösen összenézett Fu Shennel, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, jelezve, hogy ennek semmi köze hozzá.

Yan Xiaohan egy kicsit motyogott magában, majd hamarosan magára öltött egy nem túl őszinte mosolyt:

– Rendben van. Ez meglehetősen különös; hogyhogy az Arany Varjúnak mostanában ilyen borzalmas szerencséje van? Talán az idei egy baljós csillagú év számukra?

Eddig elutasították, hogy beleavatkozzanak az ügybe, ám a súlya annyira megnövekedett, hogy a déli hivatal már nem bírta tovább elviselni, ezért segítséget kellett kérniük a Repülő Sárkány Gárdától. Shen Yice azt hitte, hogy Yan Xiaohan szívében fellobbant egy szikra, és emiatt mondta ezt a különösen nyilvánvaló gúnyt.

– Mivel így állnak a dolgok, nem tartalak itt tovább – mondta Fu Shen. – Mindig légy óvatos!

Úgy tűnt, volt valami megbeszélnivalójuk, így együtt visszamentek a szobájukba. Shen Yice leült az udvaron, és bambán figyelte az összevissza rohangáló csirkéket és kacsákat. Hirtelen megütötte valami a fülét, és kétkedve megfordult.

A hálószoba ablakát nem csukták be teljesen, csak hasztalanul behajtották. Nem tudta, hogy csak a képzelete űzött-e tréfát vele vagy mi, de az imént mintha egy lágy, mély, nyögésszerű morgást hallott volna.

---

Jegyzetek:

[1] Liuxia Hui: egy politikus, aki arról híresült el, hogy még akkor sem jött zavarba, amikor egy gyönyörű nő ült az ölébe.

---

<< 28. Fejezet | Tartalomjegyzék | 30. Fejezet >>