[HJT] 30. Fejezet – Repedés

A Mentális Kultiváció Csarnoka előtt Yan Xiaohan összefutott az Arany Varjú Őrség főtábornokával, aki épp ekkor távozott.

Az Arany Varjút mostanában sorozatos balszerencse érte, és a vezető tisztnek, Yi Simingnek kellett vállalni a felelősséget. Ami pedig még rosszabb, hogy Yuantai belévetett bizalma, amit kínkeservesen felépített, most mélyre zuhant. Elvégre az őrsége híján volt a leleményességnek és csekély tapasztalattal rendelkezett; Yuantai hajlandó volt arra használni, hogy csirkéket öljön, ám amikor egy marhára került a sor, még mindig a Repülő Sárkány Gárda volt az első gondolata.

Az állami hivatalnokok a legjobban nem a kapzsiságtól vagy az árulástól tartottak, hanem attól, hogy nem lesz több hasznuk.

Fu Shen figyelmeztetése miatt Yan Xiaohan most külön megfigyelte őt. Már rég találkozott utoljára Yi Siminggel, és első ránézésre majdnem fel sem ismerte. A férfi arca kékes és sápadt volt, a szeme beesett, az arckifejezése hervadt, de fortélyos maradt. Amikor szembenéztek egymással, a tekintete egyenesen Yan Xiaohanra meredt, amitől megmagyarázhatatlanul veszedelmesnek hatott.

Yan Xiaohannak eszébe jutott, hogy egyidősek voltak, de amikor egymás mellett álltak, a kinézetük még jobban különbözött, mint a nappal és az éjszaka.

– Yi tábornok.

Bár az északi és a déli Császári Őrségek nem jöttek ki jól, a két vezető tisztnek üdvözölnie kellett egymást, amikor összefutottak. Yan Xiaohan udvariasan összetette a kezét, Yi Siming viszont nem viszonozta a gesztust és semmit sem mondott. Csupán borús tekintettel végigmérte, majd sarkon fordult és távozott.

– … – Yan Xiaohan.

Az udvari eunuch, aki a palotába kísérte, a nemrég felemelkedett Liu Ji eunuch volt, aki ennek láttán gyorsan felszólalt, hogy elsimítsa a dolgot:

– A császárt feldühítették a mostanában történtek. Talán Yi tábornok szintén aggódik, amiért nem ért el sikereket, ezért megfeledkezett az etikettről. Kérem, bocsássa meg neki! A gyilkos megtalálásának és az igazság kinyomozásának terhe most mind az ön vállára hullott, uram.

Yan Xiaohan már rég talált egy kifogást, hogy a korábbi császári kísérőt, Tian Tongot félresöpörje. Most, hogy Liu Ji Tian Tongon átlépve felemelkedett és szolgálatba állt, tisztában volt vele, kinek a kegyében részesült, ezért különösen udvariasan viselkedett Yan Xiaohannal.

Figyelte, ahogy az ifjú udvari felügyelő határozott léptekkel bement a trónterembe, és arra gondolt, ahogy annak idején Duan Linglong a palotából mindenki látását elhomályosította. Yan Xiaohan a fogadott fia volt, és azóta folyamatosan növekedett a státusza, valamint a kitartásáért járó dicsőség és kegy. És mégha a császár tiszteletét élvezte is, az a túlzottan elbizakodott bolond, Tian Tong ki akarta hívni maga ellen? Ezzel a vén flúgos gyakorlatilag felakasztotta magát, nem igaz? Talán megelégelte, hogy az élete túl hosszúra nyúlt?

Valamint ott van ez a mai Arany Varjú Őrség tábornoka, akinek olyan merev arca volt, mint egy koporsó, Yi Siming; égett a szeme az irigységtől, az eget is túlszárnyaló ambíciói voltak, a sorsa mégis vékonyabb volt egy papírnál.

Yuantai arca nem nézett ki valami jól. Valószínűleg kezdett megöregedni, és a túl sok aggodalmaskodástól az arca viaszosan megsárgult, a szeme alatt pedig feldagadt táskák voltak. Yan Xiaohan köszöntésére lehunyta a szemét:

– Mi az, amit tudsz erről az ügyről? – kérdezte unottan.

– Szolgája már utasított embereket, hogy tegyenek össze egy jegyzéket és külön kérdezzék ki a családot, a helyszínen lévő szemtanúkat és így tovább. Törekedni fogok arra, hogy a lehető leghamarabb bíróság elé állítsam a gyilkost. Őfelsége, kérem, nyugodjon meg!

A császár nagyon sokáig hallgatott. A hosszú csend után hirtelen sóhajtott egyet.

– Végeredményben mások képtelenek olyan hatékonyan intézni a dolgokat és megnyugtatni, mint te. – Mintha az erőlködve benntartott levegő hirtelen kiszabadult volna, a császár szavai egy kis engedékenységet rejtettek. – Menggui, a múltkor… igazságtalanság ért.

– Ugyan, dehogy. Őfelsége túlságosan megtisztel – felelte gyorsan Yan Xiaohan.

Valójában nem volt biztos benne, hogy Yuantai melyik “múltkor”-ról beszélt, de az udvarias szabadkozás sosem árthat. A császár egy pillanatig mély gondolkodásba merült, majd megkérdezte:

– Hallottam, hogy Fu Shen nincs a fővárosban?

– Őfelsége válaszára, a Jing Ning márki nem volt hajlandó alázatos szolgája birtokán maradni, és az esküvő napját követően egy városon kívüli villába költözött. Szolgája úgy gondolta, hogy házasság után külön élni szemben áll a helyes etikettel és figyelmen kívül hagyja az ön szent rendeletét, ezért mostanáig pár napot a villában töltöttem.

– Helyesen cselekedtél – dicsérte Yuantai, majd bánatosan felsóhajtott. – Fu Shen… nem csoda, hogy nem hajlandó a fővárosban maradni.

Egy vascsontú tábornok, akinek füstbe ment a jövője és nem volt más választása, mint összeházasodni egy férfival… a főváros volt az a hely, ahol összetörték a szívét, így az lett volna a furcsa, ha Fu Shen itt akart volna maradni.

Yan Xiaohan a szavain töprengett és a testbeszédét elemezte, és úgy tűnt, nagyjából megértette, mi járt a fejében.

– Mit csinált Fu Shen, mielőtt visszajöttél? – kérdezte Yuantai.

– Ah… – Yan Xiaohan nehéznek találta a válaszadást.

– Mi az? Nyugodtan lehetsz őszinte.

Yan Xiaohan egy darabig különösen csendben volt, mondani akart valamit, ám megállította magát, míg végül teljesen kimutatta a zavarát.

– A márkinak újra fel kell épülnie, és jelenleg békében él a villában. Éppen… zöldségeket termeszt, szárnyasokat tart és…

A császár csak bámult rá:

– És mi?

Yan Xiaohan kínjában köhögött egyet:

– Kacsatojásokat pácol – mondta, mintha zavarbaejtőnek tartotta volna megemlíteni.

– … – A császár. – Kacsatojásokat pácol? – hitetlenkedett. – Miért… miért adta hirtelen ilyesmire a fejét?

Egy nemes távol maradt a konyhától; ennek a kornak a férfijai büszkének tartották magukat, amiért a kezüket nem piszkola cselédmunka, és a szakácsok státusza rendkívül alacsony volt. Fu Shen egy nemes család legidősebb úrfija, akit egész életében elkényeztettek a gazdagsággal teli otthonában, és valószínűleg mióta felnőtt, sosem tette be a lábát egy konyhába sem. Hogy támadt az a hirtelen ötlete, hogy tojásokat pácoljon?

Muszáj volt pácolnia, ráadásul pont kacsatojásokat… ha ez kitudódik és az emberek “Sóstojás tábornok”-nak kezdik hívni, nem szégyelli majd el magát?!

Yan Xiaohan mindent bevallott, teljesen összetörve a megrepedt edényt.

– A villa szakácsa Jiangnanból származik, a márki pedig északon nőtt fel; nem tudta, hogy mindegyik jiangnani sós kacsatojás olajban pácolódott. Az elmondása szerint, amikor a seregben volt, a tojások többsége keserű vagy büdös volt, és semmi zsiradék nem volt rajtuk. Azt hitte, hogy a világ összes sózott tojása ilyen… most viszont már tudja, hogy délen más a pácoló eljárás, ezért maga is ki akarta próbálni.

A császár eleinte úgy érezte, hogy ez az egész nevetséges, ám amikor meghallotta a hadseregről szóló részt, a mosolya elhalványult. Csupán néma csend maradt, egy kis bosszúság és egy majdnem észrevehetetlen mértékű bűntudat.

Yan Xiaohan észrevette, hogy semmit sem mondott, mintha az agya elkalandozott volna.

– Őfelsége? – szólította meg halkan.

Yuantai behunyta a szemét, és ezt motyogta:

– A Jing Ning márki, Fu Jingyuan…

Annak idején személyesen kísérte figyelemmel, ahogy az ifjú tábornok háta egyre távolodott, amint elindult az Arany Emelvénytől, és amit akkor a szívében érzett, hasonlított a mostanihoz. Egyikük sem számított rá, hogy egy nap a Jing Ning márki és a Yuantai császár útja a két véglet felé fog tartani.

Ő előrement, és sosem nézett vissza.

Yuantai csak sokára szólalt meg újra.

– Adj neki időt! Térjen vissza, amikor a Hosszú Élet Fesztivált tartjuk!

Yan Xiaohan lesütötte a szemét, hogy elfedje a megvillanó gúnyt.

– Köszönöm Őfelsége hatalmas kegyelmét.

– Csak ennyit akartam. Elmehetsz.

Yan Xiaohan ismét tisztelgett előtte. Amikor távozni készült, Yuantai meglepte azzal, hogy hirtelen megszólította:

– Fu Shen sózott kacsatojásai… milyenek? – kérdezte elmerengve.

Yan Xiaohan megtorpant, és gondolkodott egy kicsit.

– Nem titkolom el Őfelsége elől, szolgája szerény véleménye szerinte… nem olyan jók – válaszolta.

A császár felegyenesedett:

– Oh? Hogyhogy?

– Túl erős a fogása – jelentette ki Yan Xiaohan nyugodtan. – Volt egy teli kosár kacsatojás, amit még nem tettek üvegekbe, és már kettőt is összetört.

Yuantai végre hangosan felkacagott. Yan Xiaohan meghajolt, majd elhagyta a tróntermet.

Meleg tavaszi szellő futott át rajta, ám a hátát kirázta a hideg. Egyedül sétált a palota sötétszürke köves folyosóján. Minél tovább gondolkodott, annál jobban érezte az iróniát, míg végül nem is tudta visszatartani a mosolyát.

A cselédek és eunuchok, akik látták a mániákus arckifejezését, ahogy vérfagyasztóan vigyorgott, rémülten utat engedtek neki, és nem mertek a közelébe menni, nehogy véletlenül felbosszantsák az őrültet.

Yuantai mostanában tényleg kezdett öregedni, hiszen megtanulta a nosztalgiázást és a megbánást.

Az Arany Varjú Őrség felfordulást kavart, és mivel képtelenek voltak rendet rakni maguk után, a császárnak meg kellett fordulnia és visszahívnia Yan Xiaohant. Végre rájött, hogy melyik hivatalnoka volt igazán hasznos. Miközben úgy érezte, hogy igazságtalan volt Yan Xiaohannal, Fu Shen is ismét eszébe jutott, aztán pedig Yan Xiaohan tömör említései. Yuantai szent, fémmel övezett szívében végre felébredt egy csekély kis bűntudat.

Talán azért volt, mert az emlékezetében Fu Shen mindig is kérlelhetetlen volt, és csak ritkán adta meg magát önszántából; így a császár számára az is ritkán látott udvariasságnak számított, hogy elhagyta a fővárost, hogy békében lábadozzon, és hogy vidéken kacsatojásokat pácolt. Pontosan ezért volt az, hogy végre képes volt megkönyörülni ezen a rokkant tábornokon, aki visszatért a civil életbe, és még annyira meg is hatódott, hogy külön lehetőséget ajándékozott neki, hogy visszatérhessen a fővárosba.

Ez már tényleg nevetséges, gondolta Yan Xiaohan hatalmas tiszteletlenséggel. Arra miért nem akarsz gondolni, hogy te voltál az, aki ebbe a helyzetbe kényszerítette?

Nos, egy uralkodó végülis egy uralkodó; a bűntudat csak egy rövid pillanatig tart, a félelmén viszont sosem lesz képes túltenni magát. Yan Xiaohan tudta, hogy képtelen elviselni Fu Shen képét, még akkor is, ha a tojáspácoló tudása nem a legjobb.

Szerencsére nem kellett túl sok engedményt tennie. Amíg azt mondják neki, hogy a tojáspácolás nem nagy siker, a császár tovább élhet abban a fantáziában és gyanúban, amit a saját elfogult elméje alkotott – elvégre Fu Shen is csak ember. Olyan remek a csapatok vezetésében és háborúk megvívásában, de a csatatéren kívül még tojásokat sem tud rendesen pácolni?

Ez az ostoba logika nevetséges volt, de pontosan ez az eltorzult elégedettség volt az, ami lehetővé tette, hogy elég törést keltsen Fu Shen sok vasláncán.

Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy Yan Xiaohan és Fu Shen valóban egy Ég által elrendelt pár; Fu Shen egy tehetséges katonai vezető, Yan Xiaohan pedig egy ravasz cselszövő. A képességük, amivel megtalálták a túlélést a veszélyhelyzetekben vagy visszatértek egy kétségbeesett szituációból pontosan ugyanolyan volt.

Yan Xiaohan kilépett a palota kapuján, tett néhány tucat lépést észak felé, és máris látótérbe került a Repülő Sárkány hivatala. A mosolyát eltüntetve kinyitotta az ajtót és bement. A teremben körben ülő emberek úgy viselkedtek, mintha valami ritka esemény történt volna, és egymás után álltak fel.

– Uram!

– Visszajött, uram!

– Hála az Égnek, hála a Földnek! 

– Hm? Miért adunk hálát? – kérdezte Yan Xiaohan.

A gárda legfiatalabb tagja és az, aki a Büntető Osztály Északi Börtönéért felelt, Tang Guo egy nagyszemű, őszinte kölyök volt. Amikor meghallotta Yan Xiaohan kérdését, azonnal, szemernyi habozás nélkül kiadta a munkatársait:

– Azt mondták, hogy mostanában azért nem járt erre, mert elrabolta egy szörnyeteg, aki kiszívta az életesszenciáját. Most, hogy biztonságban visszatért, természetesen hálát adunk a felsőbb hatalmak védelméért.

Ezután rögtön jámboran hozzátette:

– Namo Amitabha!

– … – Yan Xiaohan.

Egy darabig síri csend volt. Mivel Wei Xuzhou és a többiek megszenvedték az árulást, önként és dalolva mentek felsorakozni a külső fal előtt. Szomorúan lehajtották a fejüket és félelmükben egy szót sem mertek szólni.

Yan Xiaohan idegesen gúnyolta őket:

– Most komolyan, az esküvői boromat talán a kutyákkal itattátok meg? Háromig számolok. Tudjátok, mi a dolgotok.

Mire elérte a hármat, az egész Repülő Sárkány Gárda az udvaron egységesen elkezdett felmászni a falra, mint egy csapat nagyranőtt majom, és szánalmasan kucorogtak a keskeny párkányon.

Ez egy gonosz trükk volt, amivel Yan Xiaohan azután állt elő, hogy elfoglalta az udvari felügyelő pozíciót. Az északi szektorban nemcsak a Repülő Sárkány Gárda kormányzati hivatala, hanem a hat katonai hivatal szintén ebben az utcában volt. Ha bárki erre járt, a fejét felemelve láthatta, ahogy a tábornokok a fal tetején lebegnek a szélben.

A káröröm vidám nevetése azonnal hallatszott a fal túloldaláról:

– Hé, Lao Wei, a felügyelő megint fellógatott a falra?

A munkatársáruló Tang Guo egy ideig vidáman bámulta őket, majd visszament az épületbe, csakhogy Yan Xiaohan az útját állta az ajtóban.

– Mit gondolsz, hová mész, Xiao Tang?

Tang Guo ártatlanul pislogott rá.

– Te is benne voltál. Nyomás felfelé!

Tang Guo ezt egyáltalán nem értette:

– Miért? – kérdezte csalódottan.

– Hogy sose felejtsd el, hogy ha mindent elhiszel, amit mások mondanak, előbb-utóbb az embereknek nem marad mivel szórakozniuk – válaszolta Yan Xiaohan az együttérzés bármi jele nélkül.

---

<< 29. Fejezet | Tartalomjegyzék | 31. Fejezet >>