Mennyi gyengéd érzelem tört darabokra azoktól a szavaktól? A lélegzet elakadt Yan Xiaohan torkában. Sokáig fuldokolt, mire újjáéledt bosszúsággal vigyorgott.
Most már tisztán látta. Fu Shen csak locsogott; erősnek mutatta magát, miközben valójában szart sem fogott fel. Ráadásul kisasszonyok üldözéséhez való viselkedést használt, hogy elbánjon vele.
Ki sem nyitotta a szemét, hogy megnézze, egy gyenge, engedelmes kis bárányt döntött le, vagy egy vadállatot, ami elrejtette a veszélyes karmait és visszatartotta az érzéseit előle.
Fu Shen még mindig kedvesen hízelgett a fülébe, Yan Xiaohan viszont már nem állt az önuralmának elvesztése szélén. Csak azt érezte, hogy milyen aranyos volt így, és elfogadta a késztetést, hogy egy kicsit szórakozzon vele.
Így egy kicsit helyezkedett, hogy Fu Shen kényelmesebben feküdjön rajta, és remekül eljátszotta, hogy tényleg le volt fogva.
– Szólíts úgy még egyszer, rendben?
– A-Han. – Fu Shen készségesen engedelmeskedett.
– Nem így – hangzott Yan Xiaohan válasza.
– Akkor mit akarsz hallani? – mosolygott Fu Shen italtól elködösült szemmel és olyan gyengéd odaadással az arcán, ami az egész szobát elárasztotta fénnyel. – Drága kincsem… kis begóniám…?
Yan Xiaohan felkacagott.
Felemelte a fejét, örömmel fogadva Fu Shen könnyed és bizalmas csókját, és a szertelenül szétszóródott hosszú haját egy kézzel összefogta.
– Egyik sem – elégedetlenkedett. – Egyszer már szólítottál így.
Fu Shennek ötlete sem volt.
– Mi volt az?
Fu Shen agyában tágas óceán volt. Hogy emlékezhetett volna arra, amit régen mondott? Valójában volt egy kis szőrszálhasogató természete; csak ez általában nem volt nyilvánvaló. Ám most, hogy lerészegedett, ez a tulajdonság rögtön felerősödött. Mivel ez a kérdés megakasztotta, egyszerűen félretette Yan Xiaohant, és minden szempontból megvizsgálta a problémát.
Yan Xiaohan csak nagy nehezen tudta megállni, hogy mosolyogjon.
– Ha megkérdezel, én elmondom.
Fu Shen különösen kitartó és makacs volt.
– Nem kell. Maradj ki ebből!
– Nem kérdezed meg? – A tenyere Fu Shen köpenyének széléhez csusszant és a háta aljához tapadt, hogy gyengéden simogassa és masszírozza, amitől Fu Shen ösztönösen összeráncolta a homlokát. Megnyugtatónak megnyugtató érzés volt, ám egy elkerülhetetlen, különös melegség is vegyült bele.
– Tényleg nem akarod tudni? – Yan Xiaohan őszintén próbálta nyomra vezetni. – Az előbb mondtad: ki szeret nagyon?
Fu Shen a tömör szavak segítségével átugrotta az akadályt.
– Gege… – motyogta bizonytalanul.
Ha Yan úrnak farka lett volna, most valószínűleg az ég felé emelkedett volna.
– Hangosabban, nem hallottam tisztán – ösztönözte.
Fu Shen már sok éve senkit sem hívott így. Még részegen is zavarba jött, ezért nem volt hajlandó elismételni. Yan Xiaohan csalódottságot színlelt.
– Az előbb még zaklattál, most meg már nem is vagy hajlandó megszólítani. Csak azért engeded, hogy reménykedjek, hogy utána magamra hagyj?
Fu Shen nézőpontjából az alatta fekvőnek jelenleg elérzékenyült tekintete és piros szeme volt, kissé összeráncolta a homlokát és összeszorította a száját, ami a kötözködés áldozatának egyértelmű megjelenése volt. A szíve azonnal ellágyult, és arra gondolt, hogy tényleg sehogy sem képes elbánni ezzel a szélhámossal.
A férfiak ágyban suttogott szavait úgysem lehet elhinni, így Fu Shen nagylelkűen megalkudott.
– Komolyan… úgy vitatkozol, mint egy kétéves. Te vagy a gege, rendben? Gege, A-Han-gege, Menggui-gege. Melyiket szeretnéd…?
Az a “gege” szó még ennyi év után is ugyanolyan erőteljes volt, mint régen, még mindig képes volt egyetlen másodperc alatt meggyengíteni Yan Xiaohan szívét.
– Butus. – A szenvedély vad bestiaként égette ki útját a ketrecéből. Yan Xiaohan lökött egyet Fu Shen derekán, majd hirtelen átfordította, a tekintete pedig azonnal elsötétült. – Légy jó! Gege nagyon szeret téged.
Másnap korán reggel Fu Shen másnapos fejfájással ült fel az ágyban, és fagyos arccal meredt Yan Xiaohanra.
Csak mert ivás után nem ütött meg valakit, nem jelenti azt, hogy azután sem fogja megütni, hogy kijózanodott.
Yan Xiaohan arra gondolt, hogy rendkívül nagy szerencse, hogy tegnap nem lépte át tényleg azt a bizonyos határt. Mellesleg azt akarta, hogy a hálószobában minden kölcsönös megegyezés alapján történjen, és nem akart kihasználni valakit, aki nem volt teljesen önmaga. A múlt éjszaka nem volt több, mint egy érzelmektől mozgalmas időszak, csupán egy könnyed beszélgetés.
Természetesen ezt Fu Shen is tudta. A jelenlegi gyilkos arckifejezése főleg amiatt volt, mert mérges volt, hogy a másik a részeg állapotát kihasználva rávette, hogy annyiszor gegenek szólítsa.
– Jó, jó, ne haragudj! – Yan Xiaohan elkerülte a magyarázkodást azzal, hogy visszahúzta a karjai közé, és kifogásként használva, hogy az ég még nem derült ki, megengedte magának, hogy még egy kicsit ágyban maradjon. – Csak egy kis esti móka volt, miért vagy ilyen komoly? – mondta játékosan. – Mi lenne, ha legközelebb én hívnálak valahogy máshogy? A geget félretéve, az is rendben van, ha azt akarod, hogy uramnak hívjalak. Megfelel?
Fu Shen fenyegetően megbökte a mellkasát.
– Kifelé!
– Egyébként nem érezted jól magad tegnap este? – mondta Yan Xiaohan halkan, mosolyogva. – Én így, teljes szívemből szolgállak, és te nem is vagy hálás. Milyen kőszívű vagy, márki.
Fu Shen füle elvörösödött.
– Drága szívem, ez a márki reméli, hogy legközelebb elterülsz a hátadon. Nem kell olyan aktívnak lenned.
– Oh! Fel akarsz ülni és magad eligazítani? – kérdezte kíváncsian Yan Xiaohan.
A rakoncátlan nyelvének köszönhetően a karjai közt fekvő “törékeny szépség” azonnali hatállyal leemelte Yan urat az ágyról és a sarokba helyezte, míg ő a fülét-farkát behúzva elmenekült.
Yuantai betegsége miatt az udvari tanács három napig szünetelt. Miután felküldték Yan Xiaohan jelentését, a várakozásoknak megfelelően a mai napon be is idézték. A parancsot közvetítő udvari eunuch modora udvariasabb volt, mint korábban, ami következtetni engedett az idézés tartalmáról.
Először is, Yan Xiaohan jól végezte a feladatát; nem számít, mi volt a valódi igazság, a császár legalább megelégedett a két eset végkimenetelével. Másodszor, Yuantai betegsége komoly volt, és leszámítva, hogy a fiai mindennap ellátogattak a palotába, hogy gondoskodjanak róla, csak néhány öreg hivatalnokot hívtak be hozzá látogatóba. A külvilágban rengeteg vad feltételezés szólt arról, hogy mindez mit jelenthetett. Az, hogy egy ilyen időszakban Yuantainak egyáltalán eszébe jutott Yan Xiaohan, elég volt, hogy tudja, legalább egy sor szólt róla a császár szívében.
Az idézés színhelye továbbra is a Mentális Kultiváció Csarnoka volt.
Nem mondható, hogy a császár és a császárné között mély házasi szerelem lett volna, de a császárné sok éven át büszkén beszélt és cselekedett, és sohasem lépett félre. A Yang család szintén érdemeket szerzett azzal, hogy annak idején fontos hadműveletekben segítették a császárt, így annak ellenére, hogy a császár nem különösebben szerette a császárnét, mégis jelentős bizalmat helyezett belé. Ám a császárné titkon egy ilyen hatalmas botrány főzött, pont az orra előtt. Akár a császár, akár egy férfi szempontjából nézve, ez a tett megegyezett egy nagyot csattanó pofonnal.
Őfelsége bosszúsága nyilvánvalóan nem volt elhanyagolható: Yan Xiaohan ugrott egyet ijedtében, amikor meglátta. A gőgös férfi teljesen betegesnek látszott, a mindig lenéző szeme megfakult és beesett, a halántékából ősz hajszálak nőttek. Semmi sem maradt az uralkodóra jellemző fenséges, megbízható kisugárzásból.
Ezek egyértelműen az öregségi hanyatlás figyelmeztető jelei voltak.
Yuantai meghallgatta, ahogy Yan Xiaohan elmesélte, mi történt, és bár az elején még néhány biztató szót nyújtott, hirtelen mindenféle előjel nélkül témát váltott.
– Menggui, hosszú életem után szerinted melyik fiam lenne képes átvenni ezt a felelősséget?
A Yan Xiaohan hátát kivert hideg verejték azonnal csöpögni kezdett.
Egy hivatali tiszt számára a legnagyobb tabu az volt, ha kérdezés nélkül arról beszélt, ki legyen az örökös. Csak akkor lett volna mersze bármiféle választ adni erre a kérdésre, ha megunta az életét.
Szerencsére azon a felforduláson kívül, amit tegnap este ő és Fu Shen csinált, néhány fontosabb dolgot is megbeszéltek, amelyek között volt egy kész megoldás is. Yan Xiaohan megacélozta magát, és először elutasította azt, amit felajánlottak neki.
– Ez a gyáva alattvaló nem mer beleavatkozni őfelsége családi ügyeibe.
A császár közömbösen legyintett.
– Nem árt, ha elmondod a véleményed.
Yan Xiaohan átrendezte Fu Shen tegnap esti szavait, hozzátett némi szép, hízelgő versszakot, és felmondta Yuantainak. A lényeg ez volt: “Önön kívül senki sem képes vállalni ezt a feladatot, ezért gondoskodnia kell magáról és tovább tanítani a fiait!”
Ez a lócitrom szívén találta a császárt, és az arca láthatóan ellazult. Miután sokáig motyogott magában, panaszosan felsóhajtott:
– Nem ítéltelek meg rosszul.
Az átlagos hivatalnokok áldottnak érezték volna magukat, ha életükben legalább egyszer szemet vethettek volna a császár alakjára, ezzel szemben Yan Xiaohant gyakran iderángatta ezekre a lelkizős beszélgetésekre. Ez egy olyan lehetőség volt, amit számtalan nagy hatalommal rendelkező miniszter akkor sem szerezhetett meg, ha megannyiszor kérvényezte volna, Yan Xiaohan viszont egyáltalán nem vágyott erre a különleges bánásmódra, és nem is lett tőle valami izgatott; sokkal inkább fogta volna a kardját, hogy levágjon néhány embert.
A dicséret után a császár folytatta:
– Az osztályvezető által küldött jelentés szerint idén a szövetséges Jingchu vidéke körülbelül húsz százalékkal kevesebb ezüst adót fizetett, mint tavaly. A kutatások sem aszályt, sem árvizet, sem emberi vagy természeti katasztrófát nem találtak a területen, mégis a közemberek nagy része eladta a földjét és vándornak állt. Már parancsot adtam Qi hercegének, hogy a jövő hónapban menjen Jingchuba, és személyesen nyomozza ki ezt az ügyet. Te és néhány embered szintén elkísérik őt. Mivel a körülmények kritikusak, rád bízom a döntéshozatalt.
Az egész maszlag után úgy tűnt, még egy munkát is a nyakába kellett varrnia. Yan Xiaohan grimaszolt magában, de meglepetésére egy pillanattal később Yuantai hozzátett még valamit.
– Miután visszatértél, az udvari felügyelő státuszodat használva lépj be a Magasságos Dicsőség Csarnokába tanácskozásra!
Ezúttal Yan Xiaohan teljesen ledöbbent.
A Magasságos Dicsőség Csarnokában folyó tanácskozások a jelenlegi dinasztia kezdeti korában indultak. Amikor a nagyságos ősatya olyasmivel találkozott, amiben nem tudott döntést hozni, általában a csarnokba hívott egy csoport hivatalnokot, hogy személyesen válaszoljanak a kérdéseire. Idővel ez szokássá vált.
Amikor a későbbi generációk császárai betegség vagy egyéb okok miatt nem tudták szemmel tartani a nemzet ügyeit, megnyitották a tanácskozást a csarnokban. Eleinte csak a főbb miniszterek és a rangidős titkárok vehettek részt, de később ez kiszélesedett a hat minisztérium vezetőjére. A csarnokot tartották a központi pillérnek, ha a császár nem tudott valamiben dönteni; miután az alattvalók általános megegyezésre jutottak egy bizonyos ügyben, benyújtottak egy javaslatot, az Ég fia pedig a cinóber vonásaival engedélyezte, majd az udvari tanácshoz küldte, hogy hatályba léptessék.
A Nagy-Zhou alapítása óta még sosem volt rá példa, hogy egy katonai vezető a csarnokba lépett volna tanácskozni, és akkor még nem is említettük a tényt, hogy Yan Xiaohan nem is volt rendes katonai vezető – ő volt az udvar ölebe, akit a közszolgálati hivatalnokok a legjobban gyűlöltek, egy igazi ármánykodó, aki másokat eltaposva vált nagyhatalmú hivatalnokká.
Yuantainak biztos elvette az eszét a betegsége. Mi a különbség aközött, hogy Yan Xiaohant a csarnokba veti, és hogy egy farkast a birkanyájba vet?
Yan Xiaohan nem igazán tudta, hogy hagyta el a palotát, vagy hogy érkezett haza kóbor szellemként. Addig volt ilyen állapotban, amíg Fu Shen félre nem lökte a szolgákat, majd határozott és komoly hangon meg nem szólalt:
– Mindenki távozzon, látszik, hogy valószínűleg nagy sokk érte. Nem kell aggódni, garantálom, hogy két pofon biztos gyógymód az ilyenre.
– … – Yan Xiaohan tétován megfogta Fu Shen kezét, és ámulattal beszélt: – Jingyuan. Őfelsége meg akarja nyitni a Magasságos Dicsőség Csarnokát.
– Akkor megnyitja. Mi bajod van? – kérdezte a másik összezavarodottan.
Yan Xiaohan bólintott.
– Mi?
– Ez a bajom.
– Mi… – Fu Shen egy pillanatra megdöbbent, majd rögtön megértette, mire gondolt, és a szíve vadul dübörgött. – Téged is beenged?
Belépni a központi pillérbe nagyjából megegyezett azzal, mintha közvetlenül valódi harmadik rangú hivatalnokból első rangúvá léptették volna elő. Jelképezte, hogy részt vehet a politikában, és hivatalosan a hatalom tengelyéhez emelkedett.
Még Fu Shen és a többi határozatlan pozíciójú tiszt sem volt jogosult belépni a csarnokba; ebből tisztán látható, milyen magas volt a küszöbe. Ráadásul a tanácskozásokban mindig is a közéleti hivatalnokok vettek részt túlnyomó részben, mivel a Nagy-Zhou a kard helyett a tollat részesítette előnyben; a katonatiszteket évek óta elnyomták a hivatali tisztek. Ha Yan Xiaohan jó példát állít, az udvar légköre talán változásnak fog indulni.
– Hirtelen miért…? – Fu Shen képtelen volt felfogni. – Nem lehet, hogy a császár… khm, semmi ilyesmi, ugye?
– Nem erről van szó. – Yan Xiaohan és Fu Shen egymás kezét fogva összenézett. Yan Xiaohan lassan megnyugodott, és elejétől végéig elmesélte, mi történt a palotában. Fu Shen gyors észjárásával azonnal megértette, mi járt a másik fejében, és a két gondolatmenet véletlenül találkozott.
– Talán nem igazán bízik a hercegekben.
– Téged akar használni, hogy ellensúlyozd a hercegeket.
Ahogy összenéztek, Fu Shen figyelmesen kiszúrta a kulcsfontosságú részletet ebből a rengeteg zavaros szálból.
– De miért pont téged?
DCG fordítások 