[HJT] 46. Fejezet – Menedék az eső elől

A főváros széle, a Törött Fűz Pavilonban.

A hegy virágai színesen pompáztak, a nyárfák és fűzfák levelei lengedeztek a szélben. Milyen kár, hogy csak kevés járókelő jött a pavilonba. A kevés járókelő között volt egy teljesen ősz hajú és borostás, szegénynek kinéző öregember, aki pontosan az a férfi volt, akit néhány nappal ezelőtt kiengedtek a császári börtönből: Zeng Guang.

A tanítványa, Gu Shanlu támogatta, ahogy a kerekesszékben ülő férfi felé fordult, és remegve, összetett kézzel meghajolt előtte.

Fu Shen nem fogadta el a tisztelgést, odament mellé és felemelte a kezét, hogy udvariasan felsegítse a másikat.

– Erre semmi szükség, Zeng úr.

– Ha ön nem vállalta volna a feladatot, hogy igazságot szolgáltasson, uram, ennek a közembernek a vén csontjai valószínűleg még most is a börtönben rohadnának. Életmentő kedvességét hálával kell tisztelnem – válaszolta Zeng Guang.

– Ugyan, dehogy – mosolygott Fu Shen. – Az ég megsegíti az arra méltókat, mint önt, ráadásul egy ilyen remek tanítvánnyal is meg lett áldva, mint Gu Shanlu. Ez a márki csupán kinyitotta a száját; a háztartás másik tagja az, aki valóban elvégezte a munkát. Ez a Fu nem meri ellopni a dicsőségét.

A Kuangshan Egyetem jogi ügye olyasmi volt, amiről Fu Shen már régebben hallott, és tudott egy-két dolgot Zeng Guangról. A férfi fiatalkorában csodagyerekként híresült el a szülővárosában, majd a teszt után felvették a helyi hivatalba, de a felettesének elnyomása miatt nem engedélyezték az előléptetését. Zheng Guang lobbanékony természetű volt, egy nap felakasztotta a kalapját és elment, a szülővárosába visszatérve remeteként élt, és attól fogva soha többé nem lépett az udvarba. Sok évet töltött tudományos kutatásokkal, az írásai pedig nyers fogalmazásmódjuk ellenére világhírűvé váltak. Ám mivel a korának problémáit kritizálta, gyakran rendellenesség vádjával bélyegezték meg. Tavaly télen a Havasszilva Kunyhó esszéi című művébe foglalt “a világ azoké, akik benne élnek” véleménynyilvánítása miatt valaki megvádolta azzal, hogy felzargatja az udvart. Ezután Zeng Guangot elítélték és a “dinasztia túlzott kritizálása” és “a tömeg hazugsággal való félrevezetése” miatt börtönbe zárták.

Kuangshan emberei mindig is arról voltak híresek, hogy hangosan lármáztak, de nem igazán tettek semmit. Zeng Guang bebörtönzése után a több száz diák szétszéledt, mint a madarak és a rágcsálók, a közeli barátok pedig mérges kártevőként kerülték. Csak Gu Shanlu ügyködött, hogy kegyelmet kérjen számára, de az emberek közönye miatt csak minimális eredményt ért el.

Ám talán Zeng Guang sorsa mégsem az volt, hogy hamar véget érjen, vagy talán rejtélyes módon elnyerte az Ég akaratát. A munkái elnyerték Fu Shen tetszését, így jó benyomást tett rajta. A Kuangshan eset épp újévre esett, így egészen idáig húzódott a dolog. A fordulatot az jelentette, amikor a Hosszú Élet Fesztiválon Fu Shen és Gu Shanlu beszélt egymással, és Fu Shen megtudta, hogy Zeng Guang a tanítója volt. Miután Fu Shen az évekkel ezelőtti Jin Yunfeng ügy mögötti igazságot is felfedezte, és épp, amikor ki akart találni valamit, hogy Yan Xiaohan beismerje, véletlenül belebotlott ebbe a Kuangshan ügybe.

Nem lett volna túlzás azt állítani, hogy Fu Shen és Yan Xiaohan voltak a szerencsecsillagai. Ha ők ketten nem szórakoztak volna egymással, az öreg Zeng úr nem tudhatta, meddig kuporgott volna még abban a cellában.

Miután Yan Xiaohan engedett Fu Shennek, megtervezte Zeng Guang halálának színlelését a szökéshez. Váratlanul április negyedikén a fővárost hirtelen erős havazás érte. A város teljesen ezüstös fehér színbe öltözött, megijesztve még a palota mélyén megbúvó Yuantait is.

Azóta betegeskedett, mióta elájult a fesztiválon, az udvari gyűléseket csak háromnaponta egyszer tartották meg, a nemzet ügyeit pedig a Magasságos Dicsőség Csarnokára bízták, hogy ők segítsék a kormányzást. Az udvari orvos minden tekintetben gondoskodott róla, de eddig semmi javulást nem lehetett látni. Ez a nagy hóesés hirtelen felnyitotta az emberek szemét: lehetséges, hogy Yuantai tettei az Ég akaratával szemben álltak, ez pedig egy figyelmeztetés odafentről, hogy nézzen magába és gondolkodjon el a tettein?

Nemcsak az udvar tisztjei gondolkodtak így, maga Yuantai is ezt hitte, és a beteges testét vonszolva személyesen ment a császári ősök csarnokába, hogy személyesen térdeljen és rója le tiszteletét. Yan Xiaohan akkor ütötte a vasat, amikor meleg volt, és talált egy alkalmat, hogy felhozza neki a Kuangshan Egyetem ügyét. Csakugyan, a császárt megindították a szavai, és másnap kiadott egy kegyelmi rendeletet és amnesztiát hirdetett.

Most, hogy a férfi Qi hercegével délre utazott, Fu Shen egyedül jött, hogy elbúcsúzzon Zeng Guangtól. Ráadásul a búcsú mellett szándékosan ki is emelhette a másik érdemeit egy csapat értelmiségi előtt.

A “háztartás másik tagja” szavak arcon csapták Gu cenzort, és csillagokat látott tőlük, a szája pedig úgy rángatózott, mintha fájt volna a foga.

– Mindenesetre… önnek és Sir Yannak köszönhető, hogy a tanítóm megszökött a halál torkából, márki. – Ő is meghajolt Fu Shen előtt. – Mindkettejük rendkívül tiszteletreméltó és becsületes. Ennek a hivatalnoknak a hálája örök, és a halálom napjáig mindenképp visszafizetem a kedvességüket.

– Mielőtt a feleségem elment, hallotta, hogy meg akarom hívni Zeng urat egy búcsúvacsorára, és külön megkért, hogy ezt adjam át: tényleg nem kell viszonozni a szívességet. Csak azt reméli, hogy a jövőben a szájuk könyörületes lesz és ritkábban szidják őt az “udvar ölebe”-ként. Ennyivel is elégedett lesz – nevetett Fu Shen.

A birodalom értelmiségiei örökös megvetéssel tekintettek a Repülő Sárkány Gárdára, szörnyen utálták őket – egy Zeng Guang féle idős tanítóra ez különösen igaz volt. Ő először azt hitte, hogy Fu Shen felismerte az igazságtalanságot, majd az elme és bátorság csatájában megvívott a mindenfelől támadó Repülő Sárkány Gárdával, és azután mentette meg attól, hogy túlvilágra lépjen. Egyáltalán nem számított arra, hogy a Jing Ning márki három mondatot sem képes úgy elmondani, hogy ne említse az udvar vérebét, ráadásul még a jótett teljes egészét is áthárította rá; mennyi minden változott, amíg ő börtönben volt? A gyilkolás helyett a jócselekedeteknek szenteli magát… ez még mindig ugyanaz a Repülő Sárkány Gárda?

Gu cenzor figyelmesebb volt nála. Látva, hogy a tanítója még mindig teljesen le volt döbbenve, tehetetlen mosolyt vetett Fu Shenre.

– Akkor a mester és tanítvány nevében kérem, adja át köszönetünket Sir Yannak a segítségéért.

Fu Shen látta, hogy rendesen megértette a dolgokat, és elégedetten bólintott.

– Jól mondja.

Nem sokkal később Gu Shanlu felsegítette Zeng Guangot a hintójába, és elbúcsúzott tőle. Miután Zeng Guang elment, Fu Shentől is elbúcsúzott és lóháton visszaindult a városba. Fu Shen szintén beszállt a saját hintójába, és a másik irányba, az Örök Dal-hegyen lévő villa felé tartott.

A tavaszi napsütés épp megfelelő volt, a szélben meleg, harmatos zöld fű illata szállt. A Hanshi Fesztivál közeledett. Tökéletes idő volt ahhoz, hogy a tavaszi tájt csodálva sétálgasson az ember.

Micsoda kár…

A virágok itt vannak, de az, aki sajnálta leszakítani őket, nincs.

Yan Xiaohan Jingchuba ment. Fu Shen nem akart egyedül a fővárosi birtokon maradni, így egyszerűen a villába ment lábadozni. Yu Qiaoting és Xiao Xun már rég visszavitték az embereiket Észak-Yanra, és csak egy maréknyi alattvalót hagytak itt. Fu Shen elégedetten tengette napjait, nehézségek nélkül sodródott az élet hullámain. Ám egyik este hirtelen egy vastag függönyű hintó állt meg a villa bejárata előtt.

A függöny felemelkedett, mögötte egy nagy láda látszott. A tűz fényében mintha fekete vas hideg fénye villant volna meg az egyik sarkánál.

Néhány nappal később, Jing tartomány szélén.

Jelenleg két nap utazásra voltak Jing tartománytól. Qi herceg és csapata aznap kora reggel hagyta el a daru-hegyi állomást, és még este el kellett volna érniük a következő állomásra, ám meglepetésükre egy heves zivatar hullott alá az égből. A folyó kiáradt és elöntötte a tervezett útvonalukat, így kerülőt kellett tenniük. Végül az eső még jobban rákezdett, és majdnem olyan súlyossá vált a helyzet, hogy képtelenek voltak akár egy lépést is továbbmenni.

A köd és az eső kopogása annyira beborította a látóterüket, hogy kis híján eltévedtek. Szerencsére egy faluban sikerült találniuk egy roskadozó templomot, ami menedéket nyújthatott számukra a természet erői elől. Yan Xiaohan az ázott csirke herceg kíséretében berontott a főcsarnokba. Megjegyezte, hogy a szobor omladozott, por és pókhálók borították a helyet, de maga az épület még kitartott. Megkönnyebbülten sóhajtott.

A szolgák átvágtak az esőn, felfedezték a hátsó udvarra vezető félig kidőlt ajtót, majd azt használva tűzifának tüzet gyújtottak.

A forró víz és az égő tábortűz mellett az eső előli menekülés pánikhangulata lassan csökkent. Yan Xiaohan gyakorlatiasan kiadta a feladatot, hogy az éjszakára felkészülve osszák fel az élelmüket, majd elrendezte az éjjeli őrködést. Az ajtó előtt álló, megvilágított alakja megmagyarázhatatlan biztonságérzetet nyújtott. Annak ellenére, hogy a herceg császári gyermek volt, akit egész életében kényeztettek, meglehetősen jól viselte a nehézségeket; miután átöltözött a vizes ruháiból, még ahhoz is kedve támadt, hogy kezében egy pohár forró vízzel megnézze a poros szobrot.

A hívására Yan Xiaohan odament hozzá.

– Felség?

– Tudja, melyik istent imádnak ebben a templomban, Yan úr? – kérdezte a herceg.

Yan Xiaohan kissé hunyorítva végignézte, de csak annyit tudott kivenni, hogy az agyagszobor magas volt, a haja egy kontyba volt tűzve és hosszú, ovális alakú szemet illesztettek a szemöldök alá. Női halhatatlannak tűnt.

– Kérem, ossza meg velem bölcsességét – válaszolta udvariasan.

– A bejárat előtti tábla szinte teljesen tönkrement, de még ki lehet venni az írásjegyeket. – A herceg megmutatta neki. – Ez egy fanxian.

Yan Xiaohan egy buddhista templomban nevelkedett, így sosem hallott még fanxianokról, és továbbra sem értette.

– És az milyen halhatatlan lény?

– A fanxian egy másik név a rókaszellemekre – vigyorgott a herceg. – Ez a templom valójában felajánlás egy rókadémonnak.

Yan Xiaohan megjegyezte magában, hogy Buddha vagy a bódhiszattvák helyett inkább egy vidéki szörnynek ajánlották fel. Nem aggódott vagy ilyesmi, de mégis így szólt:

– Akkor valószínű, hogy egyszer egy róka jelent meg itt, ami arra késztette az embereket, hogy templomot építsenek, ahol imádhatják.

– Az ősök írásai szerint “rókadémon nélkül falu sem lenne”. A nép körében megszokott dolog, hogy szentélyt emeljenek egy rókaszellemnek, és mivel ez egy ilyen templom, nem messze egy falunak is lennie kell.

Yan Xiaohan bólintott.

– Őfelsége a valódi sárkány gyermeke, így a gonosz lelkek és szörnyek messze elkerülik önt. Annyi a dolga, hogy pihenjen és ne aggódjon emiatt!

A néhány nappal ezelőtti hóesés csodája miatt a herceg jelenleg nagyon is hitt ezekben a természetfeletti történetekben. Yan Xiaohan viselkedése viszont arra engedett következtetni, hogy ő maga valójában semmi ilyesmiben nem hitt annak ellenére, hogy ezzel nyugtatta a másikat.

Ez a kis bátorság volt az, amitől a herceg úgy érezte, hogy ez a roskatag templom nem is volt olyan elviselhetetlen. Ennél a sógornak aligha nevezhető, kétszínű embernél nemigen voltak ijesztőbb természetfeletti lények.

A zuhogó eső miatt az éjszaka közeledtével túlságosan sötét lett, hogy bármit is látni lehessen odakint. Bőséges száraz élelmet és ivóvizet hoztak magukkal, így nem kellett attól tartani, hogy itt töltik az éjszakát. Yan Xiaohan leginkább a templom közelében lévő nagyobb tó miatt aggódott; a hely magasan állt, de félt, hogy a vihar annyira megemeli a vízszintet, hogy az éjszaka közepén beázik a templom.

Miközben ezen gondolkodott, hirtelen tocsogó hangok érkeztek a távolból, mintha valami veszett futtában lépkedett volna a sáros földön. A hang egyre közelebb és közelebb ért. Yan Xiaohan minden figyelmével hallgatta. Csakugyan, nemsokára egy bambuszkalapos alak futott elő az esőből, és egyenesen a lepukkant templom felé tartott.

A férfi egy másodperc alatt ott is termett előtte. A kalapja elrejtette az arcvonásait, és minta vagy díszítés nélküli hosszú, fekete köpenyt viselt. Egy hosszú, ruhába csavart valamit erősített a hátára, úgy tűnt, valószínűleg egy kard lehetett, és egy gyakorlatilag csont és bőr sovány lovon ült.

– Jó uram, emiatt az eső miatt csúszik az út és nehéz az utazás, úgyhogy egy időre kölcsönveszem ezt a helyet. Hálás köszönet, hálás köszönet! – kiáltotta Yan Xiaohan felé.

Yan Xiaohan egy suhintással előhúzta a derekán lógó szablyát, jegesen csillogó fényével elvágva a másik lovának útját. A férfi ijedten rántott egyet a lovának gyeplőjén, és majdnem leesett róla. Yan Xiaohan kissé hideg hangját úgy elnyomta az eső zúgása, hogy egy kicsit nehezen lehetett hallani.

– Elnézést, hogy csalódást kell okoznom. Nem veheti kölcsön a helyet.

A férfi meglepődött, és hamarosan hitetlenkedve felkiáltott:

– Micsoda?

– Azt mondtam, máshová kell mennie. – Yan Xiaohan egy tapodtat sem mozdult. – Itt nincs számára hely, ahol megszállhat.

Odabent Qi hercege volt, és ki tudja, honnan jött ez a fickó. Akkor sem engedhette be, ha ártatlan volt és különben halálra fog ázni odakint.

A férfi megpróbált érvelni vele.

– Testvérem, mindketten szorult helyzetben vagyunk. Maga szerint pontosan hol találnék másik menedéket ezen a kietlen vidéken? Legyen egy kicsit rugalmasabb! Nem csinálok semmit, és amint az eső eláll, már megyek is. Vagy fizethetek, ha az rendben van…

Az erszényéért nyúlt, de Yan Xiaohan még mindig nem hajlott meg az érvei előtt.

– Nem.

– Miért ilyen abszurd? – A férfi dühös lett, még elő sem vette a pénzét. – Talán a maga családja építette ezt a templomot? Vagy a bent lévő nagy halhatatlan felfogadta, hogy legyen a házőrző kutyája? Mennyit keres havonta? A dupláját adom, mit szól?

– … – Yan Xiaohan.

A káromkodása véletlenül telibe talált.

Yan Xiaohan szemében halvány hideg fénylett, az ujjai megszorultak a szablya markolatán, kinyújtotta a csuklóját. Az eső összeolvadt a penge hegyén csillogó fénnyel, és úgy nézett ki, mint az ezüstfonalak…

---

45. Fejezet | Tartalomjegyzék | 47. Fejezet