Az eső végigfolyt a férfi csúcsos kalapjának karimáján, és fátyolként hullott le róla. Vetett egy pillantást Yan Xiaohan rendkívül tünékeny mozdulatára, felvonta a szemöldökét és a hátára kötött batyuért nyúlt.
Ebben a pillanatban egy hirtelen madárhívás szerű hang szólalt meg bentről, megtörve a kettejük között lévő ellenséges légkört.
– Yan… – érkezett Qi hercegének hangja ebben a kritikus pillanatban. – …Oh, semmi baj. Beengedheti.
Yan Xiaohannak ideje sem volt válaszolni, mielőtt a férfi villámgyorsan visszahúzta a kezét, pontosan úgy, mint ahogy az előbb az erszényéért nyúlt.
– Hallotta, hallotta! – kiáltotta. – A nagy halhatatlan szólott! Álljon félre az útból és engedjen be!
Amikor ez a fickó megszólalt, olyan volt, mintha egyszerre tíz majna csicsergett volna az ember fülében, miközben a zavaros kiáltásai egy törött gong kongását utánozták. Yan Xiaohan annyira ideges volt, mint még soha, és csak vonakodva tette el a fegyverét. Abban a másodpercben, hogy a férfi leugrott a ló hátáról, megütötte a fülét egy jellegzetes hang, mintha fém ütközött volna kőhöz; az a koppanás csak úgy zengett, végtelenül.
Azonnal egyenesen a férfi lábára nézett. A másik békésen járt, fogadta a tekintetét, a szája széle pedig önelégült mosolyra húzódott a kalapja alatt, kissé hóbortos hatást keltve. Amikor elhaladtak egymás mellett, Yan Xiaohan hirtelen kinyújtotta a kezét, majd gyorsan és hevesen lerántotta a másik hátán lévő batyut.
A férfi reakciója is elég gyors volt, és majdnem Yan Xiaohan mozdulatának kezdésével egyidőben erősen megragadta a batyu másik végét. A mozdulattól a kalapja a tarkójára csúszott, felfedve unalmas, cseppet sem megdöbbentő arcát.
– Mit művel? – vonta kérdőre a másikat.
– Elveszem a kardját – mondta Yan Xiaohan kifejezéstelen arccal.
A férfi ledöbbent.
– Elveszi a kardom? Milyen kardot?
Yan Xiaohan tekintete a mindkettejük által szorított batyura hullott. A férfi vetett rá egy pillantást, majd jókedvűen felkacagott.
– Azt hiszi, ez kard? Nem az.
– Nyissa ki!
A fiatalember a fejét csóválta, a viselkedéséből egyfajta hamis érettségből adódó tehetetlenség áradt.
– Tényleg látni akarja, mi? …Jó, legyen – válaszolta nagylelkűen.
Yan Xiaohan kételkedve figyelte, ahogy kihajtogatta a batyu rétegeit, lefejtette a tárgy köré csavart ruhát, majd valami sötét, körülbelül három chi hosszú rudat fedett fel…
Egy tűzkotró vas volt.
– … – Yan Xiaohan.
– Mondtam, hogy nem kard. Maga akarta annyira megnézni – közölte a férfi teljesen ártatlanul.
A bent lévő kísérők, akik tisztán látták a műsort, mind eltakarták a szájukat és lehajtották a fejüket, hogy nagy nehezen elfojtsák a nevetésüket. Ennek ellenére Yan Xiaohan higgadt maradt.
– Adja ide! Azt nem viheti be – mondta rendületlenül.
Az eresz alatt álló férfinak nem volt más választása, mint engedni. További erőfeszítés nélkül elengedte a vasat, és magában motyogva bement.
– Milyen kötelességtudó. Még egy piszkavas se jut át rajta.
Yan Xiaohan újra és újra türelmet gyakorolt, majd végül szabad utat engedett a templomba. Ám ugyanakkor egy halvány, különös érzete támadt. A férfi meglehetősen fiatalnak tűnt, de egy vén jianghui mamlasz féktelen hozzáállásával bírt. Egy bizonyos, nehezen észrevehető ravaszság rejlett az üresnek látszó arcán. Yan Xiaohan többször megpróbálta kipuhatolózni, de a másik hibátlanul védekezett. Úgy tűnt, mintha már rég biztos lett volna benne, hogy sikerül bejutnia a templomba, így annak ellenére, hogy Yan Xiaohan a kardjával elállta az útját, nem támadt benne valódi düh; épp ellenkezőleg, az elejétől a végéig minden lehetőséget kihasznált, hogy lealacsonyítsa.
Az a bosszús, mégis társadalmilag elfogadott beszédstílus tényleg túl ismerős volt.
Yan Xiaohan a fejét csóválta, úgy érezte, hogy talán elment az esze. Talán mivel az édes íz megkóstolása után hosszas távollét következett, képtelen volt megállítani a gondolatait, hogy ne emlékeztesse minden, amit látott Fu Shenre.
A Yan úr arcáról gyakorlatilag lesütő ellenszenvvel ellentétben Qi hercege és a kísérői mind kedvesek és barátságosak voltak a különös fiatalemberhez, akivel csak véletlenül találkoztak. Yan Xiaohan gondolatai csak egy rövid időre kalandoztak el, ám amíg nem figyelt, a férfi már le is telepedett a tűzhöz, kinyújtóztatta a végtagjait és felmelegítette magát, miközben nyíltan beszélgetett. És a herceg, aki még sosem látta a nagyvilágot, teljes érdeklődéssel hallgatta.
– …Szerény vezetéknevem Ren, a nevem pedig csak a Miao írásjegyből áll. Egy aszály idején kaptam a nevem.[1] Yan tartományból származom. Tizenhat éves korom óta utazgatom, már sok helyet bejártam, mindenhol hőstetteket hajtottam végre… A szüleim? Már rég meghaltak. Különböző családok kosztján nőttem fel.
Egy ideig a fővárosban is éltem, egy kereskedő béreseként és testőreként dolgoztam. – A férfi szégyenlősen mosolygott. – Néha egy szomszéd házában is kisegítettem, csak hogy… vethessek egy pillantást a család kisasszonyára.
Yan Xiaohan gondolatban a szemét forgatta, de a herceg különösen kedvelte az ilyen romantikus történeteket, és a drámai elbeszélésmódtól még izgatottabb lett.
– Mi történt aztán? – kérdezte lelkesen.
Ren Miao ivott egy korty forró vizet, mielőtt folytatta:
– Az üzletük csődbe ment a fővárosban, ezért kiadták a házukat, összecsomagoltak és visszaköltöztek a szülővárosukba, Jing tartományba.
– Milyen kár, milyen kár – méltatlankodott a herceg.
– Nem az – mosolygott Ren Miao. – Hát nem épp a keresésére indultam útnak?
Ahogy ezt mondta, egyenesen Yan Xiaohanra nézett. Yan úr észrevette, és nem értette miért, a szívében ezt gondolta: Miért engem bámulsz, ha a szerelmed után futkosol? Dicsekedni akarsz, hogy van valakid?
– Mi a család vezetékneve? Mit dolgoznak? Biztos benne, hogy Jing tartományban van? Mi van, ha máshova mentek? – faggatta a herceg.
– A vezetéknevük Meng. Textiliparosok. A nagyszülők rendezték el, hogy térjenek vissza Jingbe, neki pedig hajadon leányként semmi beleszólása nem volt. Kénytelen volt a cselédjére bízni, hogy titokban leveleket küldjön nekem.
– Maga… maguk már egy pár?! – kiáltotta a herceg.
– Ez csak természetes. Máskülönben miért kergetnék egy reményteli ábrándot olyan messzire? Még nem jelentette ki egyértelműen, de biztosan várja, hogy lásson. Nem okozhatok csalódást.
Ezután az egész közönség elnémult. A családos emberek különösen meghatódtak, és nem is kicsit. Yan Xiaohan eleinte előítéletes volt vele szemben, nem tetszett neki, hogy mennyi ostobaságot fecsegett, de a “nem okozhatok csalódást” után hirtelen megváltozott a véleménye. A sóvárgás, amit olyan keményen próbált elnyomni a szívében, áttört, mint víz a gáton, és megállíthatatlanul elárasztotta a szívét és a szemét.
Egy jó darabig hallgatott, mielőtt megszólalt:
– Rendben, ne mocskolja be egy ifjú hölgy tiszta nevét!
Ren Miao ismét ránézett.
– Nézzenek oda, hogy maga milyen előkelő! Már biztos megállapodott, mi? – kérdezte gyanakodva.
Yan Xiaohan közömbösen bólintott.
– Egy Yan tartományból származóval. Hallott már a Vas Lovasság parancsnokáról, a Jing Ning márki Fu Shenről?
– Hallottam. Ki nem? – válaszolta Ren Miao lustán. – Csak nem azt akarja mondani, hogy maga egy család vele? Elnézést az udvariatlanságért, de ez a papírvékony blöffölés még egy szellentéstől is átszakadna, hahahahahaha…
– … – Mindenki.
– Miért bámul mindenki? – kérdezte Ren Miao kínosan.
Miután Yan Xiaohan rábírta magát, hogy egy kicsit lenyugodjon, így szólt:
– Én csak azt mondom, hogy ha már Yanban volt, miért nem vonult be a seregbe, próbált katonai érdemeket szerezni a jövőre, aztán hatalmas látványosságként oltár elé kísérni ezt a Meng kisasszonyt? Nem számít, hogy egészen Jingig követte; a családja talán akkor sem lesz hajlandó magának adni a lányát, ha térdre borul és megkéri a kezét.
– A katonaság nem jó. – A férfi a fejét csóválta és mosolygott. – Nem vagyok egy törtető ember. Nem vágyom az érdemekre, vagy hogy üzletet nyissak, csak azt akarom, hogy én és a kedvesem egész életünkben egymás gondját viseljük, hogy békében és biztonságban töltsük a napjainkat. A mostani képességeimmel eleget tudok keresni, hogy ételt és ruhát biztosítsak a családomnak. Ha bevonulnék a seregbe, nem lehet tudni, hogy a sors megengedi-e, hogy visszatérjek vagy egyedül kell hagynom őt ebben a világban. Még akkor sem tudnám behunyni a szemem, ha meghalnék.
Ezt a fickót biztosan az ég küldte, hogy szíven döfje Yan Xiaohant, minden egyes szúrással közelebb került, hogy vért hányjon.
– Honnan tudja, hogy az a Meng kisasszony nem akar szép ruhákban járni vagy dicsőségben élni, és inkább magát követné a nincstelen életbe? – faggatózott, nem volt hajlandó meghátrálni.
Ren Miao behajlította a lábát, a szeméből egy kissé szégyenlős, sóvárgó mosoly sugárzott.
– Ő nem olyan ember – közölte, mintha csak magának mondta volna. – Máskülönben annyi ember közül, minden logika ellenére miért pont engem szeretne…?
Az a leplezetlen gyengédség majdnem megégette a körülötte lévők szemét. Yan Xiaohan félig bosszús, félig fájdalmasan keserű volt. Amit Ren Miao mondott, az nem a legmélyebb megbánása vagy a soha el nem érhető vágya volt, mégis Fu Shen és az ő esetében az egyikük egy nemes arisztokrata, a másikuk pedig egy súlyos, magas pozícióval rendelkező tiszt volt. Ha nem is sajnálták volna feladni a hatalmukat, hogy lehettek volna képesek nemtörődöm módon mindent félrehajítani, hogy egy ilyen gondtalan életet éljenek?
A személyes szabadság hiánya éveken át lehúzta őt, fel-le rángatták a halandók világának porában. Ez a rángatózás… talán egészen addig tart, amíg meg nem öregszik.
Ren Miao vetett egy pillantást a döbbent Yan Xiaohanra, a szemében megvillant valami és egyszerűen témát váltott.
– Maguk honnan jöttek? Szintén barátokat vagy rokonokat mennek látogatni?
Yan Xiaohan semmit sem mondott. A herceg magára vállalta a beszédet.
– Igen. A fővárosból jöttünk és a Jingben élő rokonokat tervezzük meglátogatni.
Nem adott sok információt, Ren Miao pedig megértette, hogy ne kérdezősködjön a további részletek felől.
– Micsoda szerencsés véletlen! Akkor talán később még találkozunk. Ha eljön az a nap, mindenkit meghívok egy italra.
Ahogy beköszöntött az éjszaka, az eső is enyhült egy kicsit. Ren Miao megszárította a tűznél a ruháját, és szégyenkezés nélkül lehúzta őket ennivalóval. Miután kedvére evett és ivott, gyűjtött egy kupac rizsszalmát a karjába, kiterítette egy sarokban és kényelmesen lefeküdt. Yan Xiaohan elrendelte az éjjeli őrséget; a lépései különösen könnyedek voltak, amint elhaladt a sarok mellett, ám Ren Miao – aki elvileg mélyen aludt – meghallotta, a szeme pedig azonnal kinyílt.
Véletlenül összeért a tekintetük.
Yan Xiaohan fején egy villámgyors, leírhatatlan és reszkető érzés futott át. A koponyájában számtalan szilánk kavargott. Kétségtelenül megérzett valamit, de nem sikerült elkapnia azt az égi fényt, mielőtt még eltűnt volna.
Ren Miao észrevette őt, majd becsukta a szemét, mintha mi sem történt volna.
Yan Xiaohan tele volt kétségekkel, miközben az odakinti éjszakai esőzés erején gondolkodott, így nyugtalanul aludt. A kora reggeli órákban a mennydörgés hangja rendszeresen érkezett a fenti égboltról. Felébredt nehézkes szendergéséből, kinyitotta a szemét és észrevette, hogy valaki már az ajtóban állt.
A szőre is felállt a hátán, az első reakciója pedig az volt, hogy az oldalán lévő szablyához kapjon, de a férfi csak feléfordult és odament hozzá.
– Felébredt? Épp szólni akartam. Jöjjön és nézze ezt meg! Az az érzésem, hogy ez a vihar egy kicsit gyanús.
Yan Xiaohan félig fekvő pozícióban volt, és csak most vette észre, hogy Ren Miao meglehetősen magas volt, különösen hosszú lábakkal. Amikor nem vigyorgott, mint egy démon, teljesen hozzáértőnek és megbízhatónak tűnt.
Kimentek a templom elé. Az eső most már csak szemerkélt, de az eget eltakaró sűrű felhők még nem oszlottak el; inkább úgy tűntek, mintha tovább gyülekeztek és még sűrűbbé váltak volna. Elektromos fény szikrázott köztük, mennydörgés dübörgött. Nemcsak mennydörgés és villámlás volt a fejük felett, hanem egyfolytában lilás fény tört át az égen, amitől a rozoga templom kissé remegni kezdett.
– Itt a legmagasabb a föld. Annak ellenére, hogy nem leszünk elárasztva, előfordulhat, hogy idecsap a villám – mondta Ren Miao. – Testvér, maga keltse fel a többieket! Máshova kell mennünk…
Még be sem fejezte, amikor egy ezüst-fehér elektromos csapás mérhetetlenül hatalmas mennydörgéssel lecsapott a rókadémon templomára, mintha a Tejút zuhant volna le a földre.
– …Gyerünk, gyorsan!
Yan Xiaohan szélvészként rohant be a terembe, majd felrázta Qi hercegét.
– Felkelni! Gyerünk! – kiáltotta.
A következő pillanatban a ruhája megszorult a nyakánál. Valaki az egész testét erővel elrántotta, miközben ő magával húzta a herceget, és a füstölő felajánló oltárra lettek dobva!
Majdnem ugyanabban a pillanatban egy fényes villám szakította át a tetőt és hangosan darabokra robbantotta a szobrot. Ezután az egyik tetőgerenda eltört, és pont oda zuhant, ahol az előbb Yan Xiaohan állt.
Mindenki teljesen ledöbbent.
Jegyzetek:
[1] Ren Miao (任淼): a “miao” írásjegy három víz (水) karakterből tevődik össze, ami így árvizet jelent. Tehát a “szülei” több vizet reméltek az aszály idején.
DCG fordítások 
Kíváncsi vagyok ki valójában Ren Miao.
Köszönöm a fejezetet! ^^
KedvelésKedvelés