A herceg bágyadtan ébredezett:
– M-mi folyik itt…?
Yan Xiaohan teljes döbbenettel nézett a mögöttük lévő férfira.
Ren Miao a piszkavassal a bal kezében, homlokát ráncolva mozgatta a jobb kezét; úgy tűnt, a hirtelen kifejtett erőtől kificamodott a csuklója. Amikor megérezte magán Yan Xiaohan tekintetét, felemelte a fejét és sajnálkozó pillantással mosolygott rá:
– Bocsánat, az előbb túl elhamarkodott voltam. Nem sérült meg, ugye?
Az a piszkavas egész idő alatt Yan Xiaohan mellett volt. Az előbb mindketten az ajtóban álltak, de amikor Yan Xiaohan a herceg segítségére, Ren Miao a piszkavasért indult. A távolság a két hely között nagyjából ugyanannyi volt, az utóbbinak viszont még arra is volt ideje, hogy a piszkavassal Yan Xiaohant és a herceget is elrántsa, mielőtt a gerenda leszakadt volna. Egy átlagember a döbbenetes karizmát, valamint a mozgásának sebességét sem lett volna képes elérni.
Az a talpraesettség és reakcióidő még Yan Xiaohanénál is gyorsabb volt, ám ebben az esetben, amikor besétált az ajtón, miért volt olyan könnyű elvenni tőle a batyut?
Vagy hirtelen felerősödött a kritikus pillanatban, vagy… csak tettette, hogy gyengébb, mint valójában.
A szobor darabokra tört, Ren Miao pedig a piszkavassal kotorászott közötte.
– Nem biztonságos a templomban maradni. Ki tudja, nemsokára… – Rájött, hogy gyakorlatilag épp a falra készült festeni az ördögöt, úgyhogy félúton visszanyelte a szavait. – Mindegy. Előbb menjünk innen!
Yan Xiaohan némán felsegítette a herceget.
Érthetetlen dolog volt, de miután kimentek, a vihar gyengülni kezdett, a sűrű felhők pedig eloszlottak; a hatalmas villámcsapás után még az eső is teljesen elállt. Mindenki felnézett az égre és leírhatatlanul csodálkozott. Néhányan még le is térdeltek az udvaron, hogy némán felmondjanak egy buddhista mantrát.
A herceget nem zavarta meg a tény, hogy a halál küszöbén állt. Miután kisimította a ruháját, mélyen meghajolt Ren Miao előtt.
– Hálás köszönetem a segítségéért, megmentő.
Ren Miao a kezében lévő piszkavasra támaszkodott, a másik kezével feltette a kalapját, és gondtalanul mosolygott.
– Miket beszél? Ha nem fogadtak volna be, a búcsú ideje sem jött volna el… talán ez egy sorsszerű találkozás. Ki tudja?
– Elmegy? – kérdezte Yan Xiaohan.
Ren Miao odavezette a lovát.
– Az eső elállt, a templom beomlott. Ha most nem indulok, talán megvárjam, míg lecsap a következő villám? – ügyesen felült a lovára, majd összetette a kezét feléjük, és őszinte hangon azt mondta: – Biztos vagyok benne, hogy találkozunk még. Viszontlátásra Jingben!
Ezután megsarkantyúzta a lovát, és gyorsan elment. Egyszer sem nézett vissza.
– Micsoda szerencsés találkozás! – sóhajtotta a herceg.
Yan Xiaohan szeme alig észrevehetően összehúzódott, ahogy a perifériás látásából figyelte a férfi gyorsan távolodó, vékony hátát. Az az érzése támadt, hogy ennek még nincs vége.
Hajnalban mindannyian fáradtságukat eltűrve a szomszéd faluba siettek, hogy szállást kérjenek a helyiektől. A neve Csermely-domb volt, egy jámbor emberek által lakott terület, ami Jing tartomány Kuangfeng járásának irányítása alá esett. A faluvezető és a családok rangidősei meleg fogadtatásban részesítették az idegen látogatókat, és nemcsak szállást készítettek elő számukra, még különféle ételeket is vittek nekik.
A herceg képtelen volt visszaaludni. Yan Xiaohan szundított egy kicsit, miközben a múlt éjszakai eseményeken töprengett, majd körbekérdezte a helyieket a falu szélén álló rókaszellem templomáról.
Volt néhány idős ember, aki még emlékezett rá, és azt mondták, hogy egyszer a róka megjelent ott és figyelmeztette a falusiakat, hogy keressenek menedéket az árvíz elől. Mivel kifecsegte az Ég terveit és magára haragította a hatalmasokat, halálos villámcsapás érte, az emberek pedig szentélyt építettek, hogy hálát mondjanak neki. Ám a rókaszellem soha többé nem jelent meg újra, a templom pedig elhagyatottá vált.
A tegnap esti villám nem az embereket célozta; hibátlanul és precízen a szoborra csapott le. Ez túlságosan nagy véletlen. Lehetséges, hogy tényleg valami égi jel volt?
A legenda szerint a róka azért szenvedte el az Ég haragját, mert felfedte a titkait. Tehát… mi volt annak a templomnak az úgynevezett “titka”?
Amikor az agya már a jó nyomon kezdett járni, hirtelen kopogást hallott az ajtón, és valaki hangja szólt be az udvarról:
– Van itt valaki? Épp áthaladóban vagyok, itt maradhatnék egy éjszakára…?
Az ajtó nyikorogva kinyílt, felfedve Yan úr hideg, kifejezéstelen arcát.
– Hé, megint maga az! – Ren Miao kellemesen meglepődve megemelte csúcsos kalapját. – Jó látni, jó látni!
Yan Xiaohan arckifejezésén ennek a “jó”-nak a nyomát sem lehetett látni.
– Jó látni – mondta közömbösen.
– A sors ismét összehozott minket! Ez tényleg szavakkal kifejezhetetlenül csodálatos! – sóhajtozott Ren Miao, miközben kikötötte a lovát az udvaron, majd kényelmesen elindult befelé. – Teljesen kimerültem, miután fél éjszaka róttam az utat. Ez megkönnyíti a dolgokat, testvér. Kölcsönveszem a házát, hogy ledőljek egy kicsit.
Yan Xiaohan egy tapodtat sem mozdult.
– Nem lehet.
– Miért nem?
– Családos férfi vagyok. Nem illik kívülállókkal együtt hálnom. Más helyet kell választania.
– …Az nem lehet, én egy hét chi magas férfi vagyok. Mit csinálnék magával? Csak nem… fél az asszonyától?
– A házastársam szintén férfi. Bocsásson meg!
– … – Ren Miao. – Jól van, jól van – legyintett a férfi tehetetlenül. – Körülnézek máshol… ejj…
Ren Miao nem talált szavakat és elment. Yan Xiaohan mindenek előtt kiment, hogy megnézze, mi a helyzet a herceg oldalán. Amikor látta, hogy még nem ébredt fel, szólt az őt kísérő alattvalóknak, hogy legyenek egy kicsit éberebbek és biztosítsák a herceg biztonságát. Aztán tett egy kört a falu minden részén; mikor meglátta, hogy Ren Miao a szomszéd udvar fáskamrájában szállt meg, visszafordult a falu mögötti rész felé. A távoli rizsföldeken földművesek dolgoztak, gyerekek játszadoztak és asszonyok gyűltek össze a vízparton, hogy ruhát mossanak és rizst tisztítsanak. Semmi sem lehetett volna ennél békésebb és átlagosabb.
Talán Yan Xiaohan túl sokat aggodalmaskodott, de az a villámcsapás, ami majdnem felnyitotta a koponyáját olyan volt, mint egy tekergő árnyék a gondolataiban. Céltalanul kóborolt; amikor észrevett egy útelágazást, máris a falu őseinek szentélyénél állt.
A szentély fontos helyszín volt, és nem idevalósiak számára tilos belépni oda. Yan Xiaohan megfordult, hogy távozzon, de a kivételesen éles hallásával különös mozgásra lett figyelmes. Úgy tűnt, valakik titokban beszélgettek odabent, ő pedig pont meghallotta, ahogy néhány szót váltottak egymással.
– …azok az idegenek, akik jöttek, a ma esti szertartás…
A hang egyre közeledett. Yan Xiaohan szíve kihagyott egy ütemet. Könnyeden felszökkent, az egész teste úgy lebegett, mint egy papírlap, és hangtalanul felmászott a tetőre, majd eltűnt az eresz alatti árnyak közt.
A falu vezetője és egy vékony fiatalember, akit korábban is látott, jött elő az épületből, miközben beszélgettek.
– …Guang Ping és a többiek még tizenöt évesek sincsenek. Ma estére mindent rendezz el! Szólj az asszonyoknak, hogy keverjenek valamit az ételükbe, amitől elalszanak, és holnap küldd el őket! Amíg senki sem áll az utunkba, minden rendben lesz. Láttam, hogy azoknak az embereknek mindnek kiváló minőségű selyemből készült a ruhája, valószínűleg sok jó portékát találsz, ha átkutatod a csomagjaikat…
Yan Xiaohan megértette, hogy ezek az emberek el akarják altatni őket, de azt nem értette, hogy mi volt az a “szertartás”. Úgy tűnt, egy olyan rituálé, amiben csak a falusiak vehettek részt, de ha felajánlást is tettek valakinek, miért próbálták titokban tartani mások elől?
Mit jelentett, hogy “még tizenöt évesek sincsenek”?
Miután az a kettő elment, Yan Xiaohan leugrott a tetőről, és könnyedén ért földet, akár egy macska. Felegyenesedett, és teljesen észrevétlenül akart elosonni, de már az első lépésénél megállt, hirtelen megfordult, és a hosszú utca túloldalán egy sötét szempárt pillantott meg.
Már a szentély is elég kísérteties volt. Az a személy egy oszlop mögött bújt el, csak a tintafekete szeme látszott, és egy szót sem szólt, ahogy pislogás nélkül meredt rá.
A következő pillanatban hideg szellő futott végig Yan Xiaohan hátán, amit rögtön hideg verejték követett.
Határozottan állt, a tőle telhető legnagyobb higgadtsággal viszonozta a tekintetet. Az első gondolat, ami átfutott a fején az volt, hogy egyszerűen megölje és elhallgattassa, így elkerülve, hogy túl nagy zavart keltsen.
A tarkójához emelte a kezét, a ruhaujjából kicsúszott egy kés, majd megállt a tenyerében. Abban a pillanatban a személy hirtelen kirohant az oszlop mögül, vetett rá egy utolsó pillantást, megfordult és hangos léptekkel elfutott. Csak egy fiú volt, még olyan fiatal, hogy a haját sem kellett összetűznie.
Egy Yan Xiaohan képességeivel rendelkező ember számára nem lett volna nehéz ott helyben leszerelni a fiút, ha úgy akarta volna. Csakhogy amikor erre került a sor, a szívében lévő alig létező könyörület beindult, a kés pedig végül sosem hagyta el a kezét, hogy lecsapjon.
Mindig is úgy tartották, hogy miután az ember megállapodott, egy korábban számtalan gonoszságot elkövetett személyre is egy réteg vonakodás kerül, a viselkedése pedig elferdül. Yan Xiaohan még sosem tapasztalt ilyesmit, most viszont tisztán érezte, hogy a gyilkos ösztönén kívül volt ott még valamilyen erő, ami visszafogta. Akaratlanul is eszébe jutott Fu Shen. Ő mit tenne a helyében?
Yan Xiaohan mindig is túl sokra tartotta Fu Shen véleményét, ettől a téveszmétől pedig a szíve és a keze is ellágyult, ami egy olyan eseménysorozatot indított el, amit nehéz lett volna előre látni.
Ha Fu Shen a helyében lett volna, először mindenképpen kiütötte volna a kölyköt a késsel, majd egy pofonnal magához térítette volna Yan Xiaohant. Valaki meglátta, hogy valami rosszat csinált; ha nem is öli meg őket, akkor is szorosan be kell fogni a szájukat. Hogy hagyhatta csak úgy elmenni?
Yan Xiaohan kedvetlenül visszament a házba, ahol megszálltak, felébresztette a herceget, és mindannyiukat figyelmeztette, hogy ne érjenek hozzá a falusiak által adott ételekhez és italokhoz. Délben azonnal elindultak Kuangfeng járás felé.
Így a csapatuk gyorsan nekilátott a lovak felszereléséhez és a csomagolás hosszas munkájához. Amikor minden készen állt, Yan Xiaohan kijelentette, hogy sietnek, majd néhány ezüstpénzzel búcsúzott a faluvezetőtől. A pénz még a démonokat is képes megenyhíteni; a pénz láttán az eddig kissé gyanakodó faluvezető szemet hunyt, és készséges kedvességgel felelt.
Yan Xiaohan útra kelt a csapattal. Amint teljesen kiértek Csermely-dombról, szólt a többieknek, hogy folytassák az utat, ő pedig visszafordult a lovával, hogy a falun kívüli fák között csendben visszamenjen.
Eszébe jutott, hogy amikor elment, Ren Miao még mindig a szomszédos udvaron volt. Az a férfi még a lépteinek a hangjára is felébredt, szóval különös lett volna, ha nem hallotta, ahogy nagy lármával mindenüket összepakolták, de még az arcát sem dugta oda.
Végeredményben Ren Miao megmentette Yan Xiaohan életét, Yan Xiaohan pedig kínosan érezte magát, hogy ekkora szívességben részesült. Nem számít, hogy el kellene vagy el kell rángatnia onnan a férfit, fejben megmondta magának, hogy miután teljesen megértette, mi volt ez a “szertartás”, a visszaúton kiviszi onnan a másikat.
Fél nappal később, ahogy az alkonyatot felváltotta a szürkület, a faluban elszórt lámpások lassan kigyúltak. Yan Xiaohan az este sötétjét kihasználva osont a keskeny úton, amin reggel is sétált, hogy eljusson az ősök szentélyéhez.
A faluvezető és a falu összes idős férfija összegyűlt körülötte. A verandán három sima felszínű tolókocsi állt, mindegyiket friss virágokkal és világos selymekkel díszítették, valamint egy egyszerű, fehér ruhát viselő ember feküdt rajtuk. A félhomályban Yan Xiaohan nem tudta kivenni az arcukat, és azt sem tudta megállapítani, hogy még éltek-e vagy már halottak voltak. Csak azt hallotta, hogy az egyik öregember az udvaron megszólalt:
– Az előkészületek befejeződtek. Induljunk!
Néhány, az életük csúcsán járó fiatalember előlépett, hogy a kocsikat húzzák, a többiek pedig fehér papírlámpásokat gyújtottak, és lassan elindultak. A látvány olyan volt, mint egy temetési menet, hihetetlenül komor és bizarr az esteledő időszakban.
Yan Xiaohan követni akarta őket, hogy megfigyelje a dolgokat. Váratlanul amint lehajolt, észrevette, hogy a reggeli gyerek a semmiből megjelent előtte. Egyenesen abba az irányba beszélt, ahol Yan Xiaohan napközben elbújt, és annak ellenére, hogy a szája mozgott, semmi hang nem jött ki a torkán.
Mint kiderült, néma volt.
Mivel senki sem jelent meg, a fiú arca elveszett kifejezést öltött és még néhányszor megismételte magát. Most már Yan Xiaohan jobban látta, milyen szavakat formált a szája: “Ott van?”
Talán a reggeli könyörület még nem fogyatkozott meg teljesen, mert amikor a gyerekre nézett, az az érzése támadt, hogy nem voltak rossz szándékai. Egy kisgyerek egyébként sem jelenthetett fenyegetést egy magához hasonló felnőtt férfi számára. Egy kicsit motyogott magában, úgy gondolta, hogy nem adhatja fel ezt a hozzáküldött nyomot, majd előbújt a rejtekhelyéről, de a kést továbbra is a kezében szorította.
– Engem keresel? – kérdezte nyugodtan.
A fiú gyorsan megfordult, egy sápadt szellemre hasonlított. Amikor meglátta Yan Xiaohant, gyorsan kalimpálni kezdett a kezeivel, hogy jelezze, hogy kövesse őt. Yan Xiaohan nem tudta, mit akart mondani a fiú, így hagyta, hogy mutassa az utat, és több különböző kanyar és fordulat után megérkeztek a szentély mögötti udvarhoz.
A gyerek egy épület mögé vezette, majd az ajtóra mutatott, hogy Yan Xiaohan menjen be.
– Te nem jössz be? – kérdezte Yan Xiaohan suttogva.
A fiú hevesen a fejét rázta. Egy lila foltot mutatott a karján, és egy ütő mozdulatot tett.
Yan Xiaohan kikövetkeztette, hogy ez valószínűleg egy olyan hely volt a faluban, ahová egyszerű embereknek nem engedélyezték a belépést, különben megverték őket, mint ezt a gyereket.
– Köszönöm – bólintott.
A fiú hátrált egy lépést, amikor Yan Xiaohan óvatosan kinyitotta a faajtót, majd belépett.
DCG fordítások 
Köszönöm a fejezetet! ^^
KedvelésKedvelik 1 személy