A terem teljesen sötét volt; egy halvány, sárga fény vette körül őt. Odabent senki sem volt, és rettenetes látvány sem tárult a szeme elé. Yan Xiaohan kissé beljebb ment. Aztán az orra hirtelen megérzett egy különös illatot, ami ki tudja honnan jött elő.
Egy másodpercre megállt, majd rögtön leírhatatlan boldogság töltötte meg egészen a feje búbjáig, amitől azonnal megszédült és ingatagon állt a lábán. Az aroma valahogy erősebben tört fel. Mintha egy kanál meleg olajat öntöttek volna a tűzre, a lángok előtörtek és forróság zúdult a levegőbe. Az egész testében forrott a vére, egy másodperc alatt vérerek hálózták be a szemét. A tomboló lángok gyűrűje égette a dantianját és főzni kezdték a meridiánjait. A kabátját rögtön hideg izzadság áztatta át.
A kés kiesett a kezéből és egy csörrenéssel a földre hullott.
A teste úgy támolygott, mint egy törött kosár, többé képtelen volt kizárni a nyugtalanságot és a végtelen forróságot. A nyelve hegyébe harapott és dülöngélve a bejárat felé kezdett futni, ám az imént kinyitott ajtót valaki már teljesen bezárta kívülről. Az összes izma megállás nélkül rángatózott, az ujjai remegtek és nem hallgattak a parancsára. Teljesen lázasnak érezte magát, még ahhoz sem volt elég ereje, hogy betörje az ajtót.
Ez egy teljesen egyértelmű csapda volt. Az utat vezető “néma gyerek” egyszerűen csak idecsalta.
Az illat úgy vette körül, mintha élőlény lett volna, tekeregve körbefonta a végtagjait és a csontjait. Az előtte elterülő sötétség egy groteszk, kaleidoszkópos álomképpé vált. A heves tűz által elégetett józaneszének utolsó szemerkéjével hirtelen eszébe jutott, hogy amikor az Arany Varjú Őrség gyilkossági ügyében a fehér harmatot vizsgálták, az udvaron lévő összes Repülő Sárkány Gárda tagot is a hatalmába kerített. Shen Yice akkor azt mondta, hogy a drog képes a boldogabbnál is nagyobb boldogságot éreztetni az emberekkel.
Hogy került fehér harmat ebbe a fővárostól több ezer lire lévő, félreeső hegyi faluba?!
Ám ez a hátborzongató gondolat nem maradt meg sokáig a fejében, mert sebesen elveszítette a gondolkodási képességét. A fejében kaotikus zűrzavar volt. Az egyik pillanatban a felhők között repkedett, a másikban pedig lezuhant a ködbe. Végül a falnak dőlt, majd lassan lecsúszott a földre, a szemét becsukta, a mellkasa vadul emelkedett, és egyre gyorsabban kapkodta a levegőt.
Erősen összeszorította a fogát, és visszatartotta a majdnem kiszökött nyögést. A kézfején több kék, kiálló ér dülledt ki. Az izzadság kövér cseppekben folyt a homlokáról, egyenesen a szeme sarkába. A drog egy pillanat alatt legyőzte, és hamarosan nem bírta tovább, remegve megszólalt:
– Jingyuan.
Eközben a falu másik oldalán.
Mire Ren Miao felébredt, azt vette észre, hogy mindenki teljesen eltűnt. A lába elgyengült az éhségtől, így bágyadtan indult, hogy egy gőzölt zsemlét keressen a tűzhelynél, majd egy kis hideg vízzel elmajszolta. Miután végzett, letörölte a morzsákat a kezéről és Yan Xiaohan udvarára ment, hogy elvezesse a lovát. Már épp utánuk készült menni Kuangfeng járás felé, de a szíve hirtelen egy számára ismeretlen okból összeszorult.
Nehéz lenne leírni, hogy pontosan milyen érzés volt ez. Mintha valamiféle előérzete támadt volna, mintha egy kimondhatatlan rezgés futott volna végig azon a szálon, amin keresztül a világ vezette őt.
Lassan visszanézett, ahogy vonakodva néhány lépést tett a falu központja felé. Még alig hagyta el az udvart, amikor észrevette, hogy egy még meg nem nőtt gyerek szaladt elő az egyik épület mögül.
A kettő találkozott, a tekintetük egymásra meredt. Ren Miao még meg sem mozdult, a gyerek viszont máris megfordult és rémülten elfutott.
Ha nem futott volna, nem is lett volna gyanús, de így rögtön kimutatta, hogy valami rosszat csinált. Ren Miao valóban sokkal gyorsabban reagált, mint Yan Xiaohan, és kényelmesen felkapott egy kavicsot a földről, majd elpöckölte az ujjaival. Csak egy levegőt átszelő hussanás hallatszott. Eltalálta a gyerek lábát, aki arccal a földre esett, mint egy sarat evő kutya.
Ren Miao a háta mögé nyúlt, majd elővette a mesterien kezelt piszkavasat. Felemelte vele a gyereket, aki előre-hátra lengett a levegőben.
– Miért futottál el? – kérdezte olyan hangsúllyal, amit ő maga barátságosnak tartott.
A gyerek úgy reszketett, mint egy szita. Ren Miao rámosolygott:
– Gyerünk, mondd csak! Úgy nézel rám, mintha szellemet látnál. Mi rosszat csináltál?
A fiú képtelen volt bármit is mondani, hamarosan két kövér könnycsepp gyűlt a szemében. Meglehetősen szánalmas volt, de ki hitte volna, hogy a keményszívű férfi még egy kicsit sem sajnálja meg? Látva, hogy nem válaszol, Ren Miao felkapta a gyereket és egy közeli kúthoz vitte, majd fölétartotta.
– Nem akarod elmondani? Akkor odalent maradsz. Most egyébként sincs a faluban senki, szóval mire visszajönnek, biztos szépen felpuffadsz majd…
A gyerek zavarodottan nézett rá, aztán a lába alatt lévő sötét kútra, majd hangosan sírni kezdett.
– Most már jó fiú leszel? – mondta Ren Miao elégedetten. – Hova tűnt mindenki? Mutasd az utat!
A gyerek bömbölt; Ren Miao úgy értette a kérdését, hogy vezesse oda, ahová a falusiak mentek, de a fiú nem hallotta tisztán. Azt hitte, Yan Xiaohan társa jött a keresésére, így miközben egész idő alatt sírdogált, pont ahhoz az épülethez vezette.
Ren Miao lerázta a piszkavasról, hogy nagyjából hozzámérje a rudat az ajtó lakatához. Aztán nemsokára szó nélkül lecsapott rá. Az éles csattanást egy földrengető moraj kísérte. A nehéz rézlakat és a körülötte lévő ajtó fele egy csapással kettétört.
A néma gyerek azt gyanította, hogy a fekete, jelentéktelennek tűnő piszkavas talán egy egyedi, égi fegyver lehetett, ami képes kettéválasztani az aranyat és eltörni a jádét.
Amint az ajtó be lett törve, a teremben lévő szag azonnal kiáradt. Ren Miao felemelte a ruhaujját, hogy eltakarja az orrát. Mivel olyan ember volt, aki hajlandó másokat feláldozni a saját érdekében, megragadta a kölyköt és belökte.
A még meg sem nőtt fiú képtelen volt elviselni a tömény fehér harmatot, és azonnal elájult. Ennek láttán Ren Miao még kevésbé mert elhamarkodottan cselekedni. Eltakarta az orrát és félreállt a szél útjából. Csak azután lépte át óvatosan a megrongált bejáratot, hogy a szag nagyja eloszlott, és bement.
Abban a pillanatban, hogy így tett, észrevette, hogy valaki összegömbölyödött a sarokban és hatalmas fájdalmak kínozták.
A holdfény fehér muszlinként sütött át a törött ajtón, megvilágítva az odabenti teljes felfordulást. Yan Xiaohan megijedt a hangos zajtól, és bágyadtan felemelte a fejét. Eltűrte a vérének forrását; a bőre a nyakától lefelé természetellenesen vörös és meleg volt, a tekintete pedig elvesztette a szokásos élét. A hideg verejték szüntelenül folyt a homlokáról, le az arcára, vonalakat húzva skarlát szeme alá, mintha könnyek nyomai lettek volna.
Az újonnan érkezőt hátulról érte a fény, az arcát elrejtette az éjszaka sötétje. A karcsú körvonal összeillett az emlékeiben élő árnnyal. Azt hitte, képzelgést látott.
– Jingyuan… – motyogta alig érthetően.
Ren Miao némán káromkodott, és odament hozzá.
Meglepetésére még hozzá sem ért Yan Xiaohanhoz, amikor a férfi hirtelen összerezzent, mintha hirtelen felismerte volna az arcát és a beszökött esti szél kijózanította volna. Az elernyedt tekintete ismét határozottá vált, és olyan erővel lökte el a másik kezét, ami a semmiből jött.
– Menjen innen… – lihegett rekedt hangon. – Ne érjen hozzám…
Yan Xiaohan valamikor megtalálta a földön lévő kést, az ujjai közé vette az ezüst fényű pengét és felemelte, hogy a jobb karjába döfje.
Ren Miao egy pillanat alatt rájött, mi játszódott le a szeme előtt. Egyik kezével gyorsan megnyomta a férfi csuklóján lévő akupunktúra pontot és elvette tőle a kést, majd a másik kezével átlós ütést mért a nyakára. Yan Xiaohan feje oldalra billent, majd hamarosan elvesztette az eszméletét és erőtlenül a karjaiba hullott.
Az a kés az imént egyenesen a szív meridiánjára célzott.[1] Ren Miao megkönnyebbülten sóhajtott, letörölte a verejtéket az arcáról, majd lehajolt, hogy a vállára vegye Yan Xiaohant. Ám abban a pillanatban, hogy így tett, hirtelen valami kemény ütközött a vállának.
– Ez a szerencsétlen…
Kínosan kivitte az épületből, majd ledobta a ló hátára, mielőtt ő is gyorsan felszállt volna rá. A mellkasához szorítva a férfit, megsarkantyúzta a lovát, hogy szélsebesen Kuangfeng város felé induljanak.
Kuangfeng járás, Kellemes Szállás fogadó.
Az öreg doktor, akit Ren Miao erőszakkal kirángatott a házából, befejezte a pulzusvizsgálatot. A szakállát simogatva, higgadtan ecsetelte a bizarr eseményt:
– Ez nem egy komoly betegség, csak túl sokat használt a drogból. Magának sem kell aggódnia; ha elviszi egy bordélyba és talál valakit, aki könnyít rajta, a drog hatása természetesen elmúlik.
– Milyen drogot szívott be? – kérdezte Ren Miao.
– Fehér őszi éjt. – Az orvos a fejét csóválta. – Már sokszor láttam ilyen pácienst, aki csak egy pillanatnyi felélénkülésre vágyott… ez a drog a bevétel után azonnali függőséget okoz, és onnantól kezdve nagyon nehéz kigyógyulni belőle.
És mégis mi a franc ez a fehér őszi éj szarság? Olyan, mint a fehér harmat? Miért kell, hogy ez is függőséget okozzon?!
Tele volt kérdésekkel, de már túl késő volt részletes beszélgetéshez, és az ágyon is sürgetőbb dolog hevert. Ren Miaónak nem volt ideje arra, hogy hallgassa, ahogy ez a fickó a mai fiatalok csökkenő moralitásáról lamentáljon, már kezdett sajogni a feje.
– Rendben, értem… akkor ezt elintézem ma este, holnap pedig elviszem magához egy vizsgálatra.
Az öreg doktor elvette a vizsgálati díjat, majd fáradtan elbotorkált. Ren Miao ránézett az elviselhetetlen fájdalomtól homlokát szorosan összeráncolt Yan Xiaohanra, és fáradtan felsóhajtott. Leült az asztalhoz, a ruhája belső zsebéből elővett egy kis gyógyszeres üvegcsét, majd a tükörben óvatosan felvitte az arcára. Egy tea elkészítéséhez szükséges idő után lassan lehúzta az arcáról az emberbőr maszkot.
Az ifjú tábornok fagyos, helyes arcvonásai jelentek meg a bronztükörben.
Letette a maszkot a tükör elé, felállt, odament az ágyhoz, aztán megnyomta a Yan Xiaohan mellkasán lévő akupunktúra pontot. Az eddig öntudatlan férfi köhögött egy kicsit, majd kisvártatva magához tért.
Fu Shen lendületet vett és felült az ágy szélére, majd félrehúzta a köpenyét, felfedve egy pár hosszú, fekete csizmát, ami egészen a combja közepéig ért. Ezeket az észak-yani hadsereg fegyverkezési osztálya készítette; a nyílások, a térd és a boka mind különleges mechanizmussal volt felerősítve. Hat sötét vasból készült “csont” támasztotta a vádlit, a talp alá pedig vaslemezeket erősítettek. Ezeket mind jól kidolgozott hajtófogaskerekek kapcsolták össze. Csökkentették a lábszárt és a lábat ért terhet, a térdtől lefelé elhelyezett szerkezetek pedig lehetővé tették, hogy az ember magától sétáljon.
Ezt a sétaeszközt a fegyverkezési osztály külön a sérülést követően kezdte kifejleszteni. Ha a sérült idegek miatt Fu Shen valóban lebénult volna térdtől lefelé, ezekkel a csizmákkal akkor is képes lett volna rendesen járni, nem is beszélve arról a tényről, hogy Fu Shen azóta már annyira felépült, hogy csak félig volt lebénulva. Amikor a hegyi villában volt, átvette a csizmákat a Yu Qiaoting által küldött embertől, és mivel egyébként sem volt mit csinálnia, úgy döntött, hogy jobb híján útra kel és szórakozik egy kicsit Yan Xiaohannal. Tehát egy pillanatnyi szeszélyből megváltoztatta a külsejét, majd egy új személyazonosságot kitalálva követte Jing felé.
Tényleg hálás lehetett a Vas Lovasság tehetséges kézműveseinek, valamint a hirtelen felindulásának. Szerencse, hogy utánajött, különben ezután a császári üzleti út után a családjuk megcsonkult volna.
Kinyitott néhány csatot, majd lerúgta a csizmákat. Kivette a kéztörlőt a mellette lévő vizestálból, és Yan Xiaohan arcához nyomta.
– Elég lesz már, gyere, töröld le a könnyeidet! Szegényke.
Egy égető, remegő kéz szorította meg a csuklóját.
Yan Xiaohan arra gyanakodott, hogy teljesen megőrült. Állhatatosan meredt rá és nem mert hinni a szemének, még pislogni is félt, mintha attól tartott volna, hogy a következő másodpercben eltűnik.
– Jingyuan… – motyogta.
– Mhm. – Fu Shen megtörölte az arcát, majd hozzálátott a kezének és a nyakának, miközben meleg hangon mondta: – Én vagyok az.
– Álmodom…?
Fu Shen gonoszan megbökött egy bizonyos kimondhatatlan részt, amitől a másik reszketni kezdett.
– Talán ez egy tavaszi álom, hm? – vigyorgott.
Nem volt igazán mérges Yan Xiaohanra, de valóban felborzolta, amikor eszébe jutott a férfi határozottsága, amikor karon akarta magát szúrni. Ez összekeveredve Fu Shen leírhatatlan aggodalmával gyűlöletet szított Csermely-domb falujának összes lakója iránt. Ha senki sem mentette volna meg Yan Xiaohant, és egész éjszaka azon az átkozott helyen maradt volna, valószínűleg megnyomorodva jött volna ki; ha sikerült volna megszöknie, nagy problémát jelentett volna, hogy hol találjon ellenszert. Szerencsére Fu Shen időben odakeveredett, és miután mellette ő volt, házastársak között még ez az ostoba esemény sem több, mint egyfajta előjáték.
– Hogy kerülsz ide…?
Fu Shen mindkét oldalon leengedte a függönyöket, lefeküdt az ágyra, majd beszéd közben vetkőzni kezdett.
– Tényleg van időd ezekről az unalmas dolgokról csevegni velem?
Az ujjai véletlenül megérintették a Yan Xiaohan ruhájából kileső bőrt. A férfi úgy reagált, mintha megégették volna, tetőtől talpig kirázta a hideg. Azután egy bizonyos láthatatlan ketrec csattogva széttört, a vadállat pedig hosszan felszisszent. Fu Shen érezte, ahogy megszorítja a derekát, majd magához húzza és a párnára veti, miközben túlnyomóan forró és heves csókok záporoztak rá.
– Jingyuan, nem bírom tovább… – Yan Xiaohan józanesze a végét járta, Fu Shen füléhez hajolt, a durva zihálása három részre törte a mondatát. – Ha bántalak… el kell löknöd…
Fu Shen felemelte a fejét, hogy megcsókolja az arcát, és a kezét kinyújtva megmasszírozta izzadt tarkóját.
– Semmi baj – mondta halkan, vigasztalóan. – Ne félj! Én itt vagyok.
Jegyzetek:
[1] szív meridián: a kisujj hegyétől kezdődik és a szív köré fonódik. A meridián sérülésével maga a szív is sérül, elég súlyos kár esetén pedig halált is okozhat.
DCG fordítások 
Köszönöm a fejezetet!
KedvelésKedvelés
köszönöm szépen!
KedvelésKedvelés