Egy sovány ló se nem sietve, se nem lassan rótta az utat az északi Jing tartományból Kui tartományba vezető hivatalos úton. A rajta ülő férfi egy csúcsos kalapot viselt, ami árnyékot nyújtott a napfény elől, így a férfi unottan nézhette a tájat, miközben ropogós, illatos és ízes szezámsüteményeket dobott a szájába.
Hamarosan meg is látta a süteményestasak alját. Az oldalán lévő erszényből elővett egy kulacsot, ivott néhány nagy kortyot, majd elégedetlenül csettintett a nyelvével.
– Rohadt sós, mi a franc?
Ő volt Fu Shen.
Yan Xiaohan és ő néhány nappal ezelőtt búcsút vettek egymástól Jing városa előtt, de miután két lit haladt, szándékosan visszement, kizárólag azért, hogy a kapubejáratnál kötözködjön valakivel. Amikor az oszmantusz cukorkát vette, véletlenül meglátta, hogy a közelben szezámos süteményeket is árultak, így hirtelen felindulásból vett magának egy csomaggal, hogy útközben eszegethesse őket.
Most, hogy így belegondolt, egyáltalán nem is szerette az édességeket. Általában több hónapot is eltöltött úgy, hogy akár egyetlen édességre is ránézett volna, és csakis azért vette meg a sütiket, mert a cukorkák illata megzavarta a fejét.
A központi-délnyugati Kui tartomány térsége egyáltalán nem volt messze Jing tartománytól, és vágtázva csak három napot vett volna igénybe, Fu Shen viszont hat napon keresztül utazott. Már sok éve nem járta gondok nélkül a világot. A fiatal kora ellenére az élete egy részét úgy töltötte, mint egy fára kergetett kacsa; végtelenül elfoglalt volt, kiáltozások közepette harcolt és ölt. Még arra sem volt esélye, hogy egy évben többször hazamenjen, nemhogy kedves feleségre, gyönyörű ágyasokra, magas pozícióra vagy bőséges fizetésre áhítozzon.
A Jing tartományba tett látogatásuk sok mindenben megváltoztatta őt és Yan Xiaohant. Talán végre bizalomra és otthonra lelt valakiben, és megértette, hogy nem volt teljesen egyedül ebben a végtelen, halandó spirálban.
Néha az útmenti kocsmákban és teaházakban hallotta a Jing tartományból jött híreket, valamint a csermely-dombi nyomozás következményeit, és hogy a hatóságok embereket küldtek, hogy kihalásszák a tóból a több tucat testet. Néhányan azt mondták, hogy sem halak, sem rovarok nem éltek benne, csak egy bizonyos vízinövény, ami őrülten nőtt a holttestek tápanyagából, szorosan a halottak csontjai köré tekeredett és ringatózott a vízben, mint egy hullaerdő, amin nem süt át a napfény.
Mások azt mondták, hogy a fővárosból érkezett császári küldöttséget útközben heves zápor érte, így éjszakára megszálltak a rókaszellem templomában. Hirtelen egy kisróka jelent meg álmukban, és emberi nyelven beszélte el nekik az igazságtalan történetet. A küldöttek ébredés után hatalmas misztikus felindulást éreztek, ezért a róka elmondása alapján elindultak átkutatni Csermely-dombot, és felfedeztek egy óriási bűncselekményt.
“A róka nem csak egy rakás rókaságot beszél?”[1] gondolta magában Fu Shen nevetve.
Valami történetmesélő uraság valószínűleg észrevette a templomot a tó mellett, létrehozott egy felesleges kapcsolatot közöttük, aztán csak úgy kifőzte ezt a mesét.
Yan Xiaohan “történetmesélő uraság”, aki képtelen volt megszökni az emlékei elől, elfordította a fejét és tüsszentett egyet. Az ecset végén lévő tinta szétfröcskölődött, és egy paca keletkezett a hófehér papíron, a félig megírt jelentése így teljesen tönkrement.
Félrehajította a császári jelentést, majd elővett egy új papírt. Jing köztisztviselője gyorsan cselekedett, az ügyet pedig többé-kevésbé hat nap alatt kinyomozták. A szóbeli állítások, tanúvallomások, bizonyítékok és egyéb ehhez kapcsolódó dolgok megtöltöttek egy mappát, amit aztán továbbítottak az igazságügyi minisztériumnak, hogy ítéletet hozzanak. Körülbelül két nap múlva fog a fővárosba érni. A jelentésben eltitkolta Fu Shen jelenlétét, csak azt említette, hogy a templomban majdnem beléjük csapott a villám, így egy véletlen tévedés miatt látogattak el Csermely-dombra. Yan Xiaohan hallott a templom körüli hiedelemről és azt gyanította, hogy a szellem vezette őket, így miután elbúcsúzott Qi hercegétől, visszament még egyszer felderíteni Csermely-dombot. Annak ellenére, hogy fehér őszi éj került a szervezetébe, elég szerencsés volt, hogy megszökjön és túlélje. Röviden, teljes egészében az Ég áldásának volt köszönhető, hogy képesek voltak sikeresen kideríteni az igazságot és kivégezni azokat a gonosz, ármánykodó gyilkosokat.
Sir Yan rezzenéstelen arccal befejezte a rókaságát, majd egy alattvalóval a fővárosba küldte a jelentést. Qi hercege is jelentést kellett, hogy küldjön, de mivel az udvari felügyelőnek megvolt a joga, hogy közvetlenül a császárnak nyújtson be dokumentumokat, nem ugyanazon az úton jártak, Yan Xiaohan pedig nem akart többet kérdezősködni felőle.
Odament az ablak elé, kinézett a teljesen árnyékba merült fákra és lassan eleresztett egy hosszú sóhajt. Érezte, hogy a kezei megint remegni kezdtek, ezért elővett egy cukorkát az erszényből, majd a nyelve hegyéhez érintette.
Az oszmantusz édes illata áradt ki. Valószínűleg az elvonási tünetek hatása miatt volt, de úgy érezte, hogy még soha senki nem hiányzott neki ennyire, a szíve belefájdult a sóvárgásba.
Még csak hat napja voltak távol egymástól.
Fu Shen kitűnő előrelátása ismét bebizonyosodott. Yan Xiaohan elvonási tünetei még nem tűntek el teljesen; nem voltak olyan komolyak, de Fu Shen nélkül nem tudott mire támaszkodni, és amikor előjöttek, hirtelen nehéz volt kezelni őket. Szerencsére arra a csomag oszmantusz cukorkára gondolhatott úgy, mint egy kis vigaszra, amit hátrahagytak számára. Rászokott arra, hogy cukorral védekezzen az elvonási tünetek ellen, de annak, akinek a teste már részesült az igazi élvezetben és megismerte az ízét, ez nem különbözött attól, mintha egy pohár vizet öntött volna a tomboló tábortűzre. A mentális és a fizikai fájdalom miatt néha azt kívánta, bárcsak itt hagyhatná a herceget, hogy egyedül kövesse Fu Shent délnyugatra.
Nagyszerű ötlet volt, de a kegyetlen valóság azt válaszolta neki: na, persze!
Nem egészen két nappal később egy fővárosból Jing tartományba küldött különleges üzenetvivő sietett hozzájuk egy császári rendelettel. Először is, a tartomány vezetője, a járás vezetője és a hivatalnokok egy része köteles letenni a fekete fövegét és várni a büntetésüket. Azután a sok csermely-dombi bűnöző fegyveres kísérettel a fővárosba lett küldve. Végül pedig további parancsok voltak Qi hercege és Yan Xiaohan számára.
A fehér harmat március óta folyamatosan felbukkant és keserű tragédiákhoz vezetett, először a fővárosban, aztán Jing tartományban. Yan Xiaohan már az Arany Varjú Őrség eseténél belefoglalta a jelentésébe a kérést, hogy a császár parancsolja meg az összes térség szigorú átvizsgálását, hogy elkerüljék a jövőben esélyes katasztrófákat, de nem számított rá, hogy a szavai be fognak teljesülni.
Yuantai betegsége nem jelentette, hogy nincs tisztában a fehér őszi éj bőséges mennyiségének tényével, és hogy már odáig jutott, hogy Jingchu terményadóját is befolyásolta. Jingchutól keletre a Huguang körzet és a két Jiang feküdt; a birodalom legfőbb ültetvényei, gazdag és fontos területek. Ha továbbra sem ügyelnek, attól tartott, hogy csak nehezen lesznek képesek megmenekülni ezektől a gonosz mesterkélésektől. Emiatt még egy rendeletet hozott, ami megparancsolta, hogy Qi hercege és Yan Xiaohan ne térjen még vissza a fővárosba, miután végeztek a feladatukkal. Ehelyett a Jangce folyó mentén haladjanak kelet felé, járják be Jiangnan térségét, és bizonyosodjanak meg róla, hogy gátat szabtak a fehér őszi éj általi lehetséges veszélyeknek. A vészhelyzetre való tekintettel hatalmat kaptak, hogy előbb cselekedjenek, aztán jelentsenek.
Akár egy semmiből érkezett villámcsapás, ami átvágott a levegőn és hangosan lezúdult, Yan úr összetört álmai és könnyei lehullottak és elhaltak Jing tartomány meleg tavaszi szelében.
Délnyugat, Kui tartomány.
Fu Shen kényelmesen belovagolt sovány lovával a városba. A miao, bai és egyéb etnikumok mellett főleg hanok éltek erre, de a táj és a légkör jelentősen különbözött a Központi-síkságtól. Fu Shen eleinte számtalan módszerrel előállt, hogy találkozzon Xiping herceggel, de amikor a birtok kapujához ért, az utolsó ötletét is az elméje hátsó sarkába hajította, odasétált a kapuőrhöz, és a kezével megtartva a kalapját kissé meghajtotta a fejét.
– Ha zavarhatom egy kéréssel, alázatos személyem találkozni kíván a herceggel.
Igaz a mondás, hogy a másik küszöbén még egy miniszterelnök is hetedik rangú hivatalnokká válik. A birtok portása nem volt olyan karót nyelt, mint a főváros házőrző kutyái, Fu Shen viszont tetőtől talpig úgy nézett ki, mint egy koldus, és mivel a csúcsos kalappal még az arcát is eltakarta, nem úgy tűnt, mint valaki, akinek megvan a rangja, hogy szóba álljon az urával. A férfi közömbösen felnézett és kinyújtotta a kezét:
– Névtábla?
Fu Shen már sokszor látott ilyen szolgát. Elővett egy darab ezüstöt az erszényéből, majd mosolyogva a kapuőr kemény tenyerébe helyezte.
– Nincs névtáblám. Csak mondja, hogy az észak-yani orvos, Du Leng jött látogatóba.
Egy kis öröm futott át a férfi arcán, ahogy a tenyerében méregette az ezüstöt. A magatartása nem lett kevésbé arrogáns, de a hangja megenyhült.
– Várjon egy pillanatot, megyek és értesítem a herceget.
Hamarosan feszült arckifejezéssel jött ki. Ezúttal még egy szellentést sem mert elengedni, egy bólintással és egy meghajlással behívta Fu Shent, majd a fő udvar nyugati részén lévő fogadóterembe vezette.
A teremben már várta valaki. Duan Guihong herceg jelenleg az utolsó éveihez közelített, de jól gondját viselte önmagának. Az alakja karcsú és izmos volt, még mindig úgy nézett ki, mintha az életének csúcsán járt volna. A tekintetével végigmérte ezt a csúcsos kalapot viselő, fekete ruhás alakot, a kardszerű szemöldöke teljesen összehúzódott.
– Ki maga? – kérdezte gyanakodva.
Fu Shen levette a kalapot, felfedve arcát, majd udvariasan és őszintén mosolygott rá.
– Kérem, ne rója fel, amiért vettem a bátorságot, hogy zavarjam a herceget.
– ….
Először megdöbbent, de aztán gyorsan elküldte az összes szolgát és szorosan becsukta az ajtókat és ablakokat. A szemöldöke majdnem összecsomózódott.
– Talán valamilyen tanácsot kíván nyújtani, amiért hirtelen megtisztelte szerény hajlékomat, Fu tábornok?
– Nem tanácsot hoztam. – Fu Shen előhúzott egy széket és leült. – Szükségtelen ez az idegen magatartás, herceg. Maga egy rangidős, hívjon az adott nevemen!
Duan Guihong tekintete lefelé vetült, csak úgy bámulta Fu Shen lábát.
– Te… Jingyuan, nem a fővárosban gyógyulsz a sérülésedből? Miért jöttél délnyugatra?
Fu Shen félrehúzta a köpenyét, hogy megmutassa a csizmáját.
– Most elég jól érzem magam – válaszolta gondatlanul. – És hogy miért jöttem ide… azt magának kéne jobban tudnia, nem igaz?
A fény elhidegült Duan Guihong szemében. Az egész alakjából visszafogott presztízs áradt, Fu Shennel szemben pedig a legkevésbé sem volt hajlandó megadni magát.
– Miről beszélsz? – kérdezte fagyosan.
– Oh, igaz is. Maga csak arról tudhat, hogy Jing tartományban voltam. – Fu Shen a combjára csapott. – Nézzenek oda, micsoda memóriám van! Csak arról szóltam Du Lengnek, hogy Jing tartományba megyek megkeresni Yan Xiaohant, azt elfelejtettem mondani, hogy közben Kui tartományba is beugrom.
Halványan elmosolyodott: – Miért, úgy tűnik, nem izgatott, hogy találkozhat szerény személyemmel, igaz, herceg?
Duan Guihong egy ideig hallgatott. Láthatóan elhagyta vele szemben a hamis udvariaskodást.
– Mikor jöttél rá? – kérdezte nyíltan.
A Fu Shen arcán lévő mosoly nem változott, ám a szeme egyáltalán nem mosolygott, a hangja még egy nehezen észrevehető hűvösséget is hordozott.
– Egész sok mindenre rájöttem. Pontosan melyikre gondol? Arra, hogy mellém helyezte Du Lenget, vagy hogy Chunyang atyát a Hosszú Élet Fesztiválra küldte megölni a császárt?
…Vagy hogy szándékosan elterjesztette a fehér őszi éjt egész Jingchuban, hogy ezzel felborítsa a sakktáblát és Jiangnan egész térségét teljes káoszba taszítsa?
Minden egyes szava egy kés volt, ami egyenesen Duan Guihong néma tűrésének határát találta el.
A herceg sok éven keresztül vezette a csapatokat, a magatartása komoly és rendíthetetlen volt. Bár az utóbbi években gyakorolt egy kis önmegtartóztatást, ami bárki számára látható lett volna, úgy tűnt, Fu Shen egyáltalán nem volt ezzel tisztában, és figyelmetlenül húzgálta a vén tigris bajszát.
Duan Guihong a fogát csikorgatta.
– Fu Shen, nem félsz… hogy ma nem leszel képes újra kimenni a kapumon?
– Nocsak, micsoda véletlen! Ma nem is terveztem elmenni – válaszolta Fu Shen teljes magabiztossággal. – Egyedül jöttem Kui tartományba és nincs sok pénzem az útra, ezért épp azon aggódtam, hol fogok tudni megszállni. Én is azt terveztem, hogy kölcsönveszem a csodás birtokát, hogy itt töltsek néhány éjszakát, csak nem voltam benne biztos, hogy a herceg megengedné.
– ….
Ettől Duan Guihong torkán akadt, amit mondani akart. Ha Fu Shen nem is haraggal érkezett, úgy érezte, hogy az idegein táncolt. Hatalmas nehézséggel sikerült eloszlatnia a mérgét, és megpróbált békésen beszélgetni:
– Ha tudsz ezekről a dolgokról, azt is meg kell értened, hogy semmilyen kárt nem fogok neked okozni.
Duan Guihong arckifejezése ellazult egy kicsit, és leült Fu Shennel szemben.
– Ahhoz képest, amit a császár tett a Vas Lovassággal, én csak kilenc tehén egyetlen szőrszálát húztam ki.
– Észak-Yan parancsnoka épp maga előtt ül – válaszolta Fu Shen jegesen. – Meglehet, hogy béna vagyok, de még nem haltam meg. Herceg, maga bosszút akar állni a hadseregért, de megkérdezte valaha erről az én véleményemet?
Jegyzetek:
[1] róka beszéd: 狐狸说 (húlishuō) – értelmetlen beszéd: 胡说 (hú shuō); a szamárság, ökörség, baromság után rókaság lett…
DCG fordítások 