Duan Guihongnak nem volt szokása hagyni, hogy az ember találgasson, így egyenesen kimondta:
– Fu Tingyi.
Ez olyan volt, mintha egy súlyos pöröly csapott volna le az égből, és egy koppanással a földbe döngölte volna a Jing Ning márkit. Fu Shen teljesen meghökkent, és önmagáról megfeledkezve felemelte a hangját:
– Hogy ki?
Azt gyanította, hogy Duan Guihong át akarta verni, vagy hogy csak hallucinált.
– A Ying nagyherceg. A harmadik nagybátyád. – Maga sem tudta miért, de Duan Guihong egy kicsit büszke volt magára, amiért végre meglepte Fu Shent. – Erre nem számítottál?
A fővárosban Fu Tingyi úgy híresült el, mint egy hasznavehetetlen harmadik úr, egy fenghuang fészkéből kirepült csirke, egy középkorú fickó, aki megszállottan kultivált a halhatatlanságig, és egy olyan férfi, aki még kevesebbszer lépett ki a főkapun, mint egy házasítatlan nő. Teljes egészében a születési körülményeire hagyatkozott, hogy az egész életét teli hassal élhesse.
Még Fu Shen sem mondhatta, hogy akár a legkevesebb várakozása is volt felé. Ki hitte volna, hogy ő is részese volt ennek a hatalmas ügynek, ami az egész fővárost megbotránkoztatta?
– Ő… annyi éven át csak egy álca volt, hogy a halhatatlanságot keresi és a taót kutatja, és valójában titokban kapcsolatban állt magával?
A teljes döbbenet ellenére Fu Shen agya továbbra is elég jól működött. Duan Guihong apró utalása elég volt, hogy nagyjából kivegye, hogy történtek a dolgok. Az Üresség Kolostora egy meglehetősen előkelő név volt a fővárosban, Fu Tingyi pedig érdeklődött a taoista metodológia iránt, tehát természetesen senkiben sem keltett gyanút, ha odament. A Chunyang atyának szükséges fehér harmatot és a szükséges dohányzóeszközöket is előre átadhatták Fu Tingyinek, aki aztán továbbította neki. Ha Chunyang papként gyakran kapcsolatba lépett volna a délnyugattal, valószínűleg lelepleződött volna, de a Ying nagyherceg számára ez egyáltalán nem volt probléma… nem csoda, hogy Yan Xiaohan és a többiek sehogy sem találták a forrást, ahonnan Chunyang atya a drogot szerezte.
– A bácsikád évek óta véka alatt rejtegeti a fényét – válaszolta Duan Guihong. – Chunyang fővárosban végrehajtott tetteinek többsége az ő hatalmának köszönhetően vált lehetségessé. Azóta állunk kapcsolatban egymással, miután te Beijiangba mentél.
Fu Shen gyomrában viszont egy ritka tűz lángolt, az arca pedig borús lett:
– Akkor a véka alatt kellett volna kultiválnia a halhatatlanságát! Ragaszkodik hozzá, hogy belekeveredjen ebbe a szörnyű dologba! Milyen vastag tök van a feje helyén, hogy azt higgye, a nagyhercegi birtok nem hanyatlik elég gyorsan?
– Jingyuan – mondta Duan Guihong nyugodtan -, ugyanúgy gondolkodsz, mint az emberek a fővárosban, hogy csakis azért van ott, ahol ma, mert jó családba született, igaz?
– Ez így van! – füstölgött Fu Shen. – Mégis mire képes? Senki sem akadályozza meg, hogy a halhatatlanságig kultiváljon! Épphogy sikerült kihúznom a nagyhercegi birtokot a sárból, ő meg máris a tűzbe ugrik! Megőrült?!
– Miről beszélsz? – Duan Guihong összeráncolta a homlokát. – Nem érted a harmadik nagybátyádat. Az anyja koraszülötten adott neki életet, így az egészsége gyerekkora óta rossz volt. Mindkét bátyja attól tartott, hogy a durva bánásmódtól valami szörnyűség történt volna vele, így sosem engedték, hogy harcművészeteket gyakoroljon. Találkoztam vele néhányszor; amikor még fiatal volt, kistermetű volt és nem szeretett sokat beszélni, egész nap a szobájában bujkált és sosem jött elő.
Később Bocun és Zhongyan Beijiangba ment, ő pedig teljesen egyedül nőtt fel a fővárosban. Nem volt különösen jó az irodalmi vagy a fizikai művészetekben, de ott volt a két tehetséges bátyja. Végül egymás után meghaltak. Szerencsére ott volt az unokaöccse, hogy a vállára vegye helyette a súlyos terhet.
Jingyuan, te hozzászoktál a teher viseléséhez, és nem érzed a súlyát, de a bácsikád szemében az az ő felelőssége kellett volna, hogy legyen. Nem számít, milyen kevés segítség, mégiscsak egy rangidős, és mindig is szégyellte magát, amiért nem védett meg rendesen.
Fu Shen halványan kihallott egy melankolikus hangsúlyt a hangjából, és azonnal megértette, hogy Duan Guihong ki nem mondott bűntudata pontosan olyan volt, mint Fu Tingyié.
Egy másodpercre ledermedt.
Anélkül jutott el eddig a napig, hogy bárkire is támaszkodott volna, és már rég hozzászokott, hogy szembenéz a nehézségekkel, mert tudta, hogy nem volt senki, aki megóvhatta volna a széltől és az esőtől, így hasztalan volt elbújni előlük. Fu Tingxin halála után örökké elmúlt az idő, amikor gyerekként viselkedhetett és segítséget kérhetett a felnőttektől. Ha színlelte is, miután felnőtt, mégsem viselkedhetett úgy, mintha a mások által tett szívesség felbátorította volna, és mutathatta magát könnyedén fejet hajtva fiatalnak, akinek szüksége van a gondoskodásról.
– Jól van, befejeztem. Úgysincs értelme – motyogta nyugtalanul. – Micsoda ritkaság! Nincs hiányom az emberek szeretetében, és már ennyi idős vagyok, mégis egy megfásult férfi babusgat… nem utál ilyen túlzottan lágyszívű lenni?
– ….
Nagyképű, szemet szúró mocsok! Mi szeretnivaló van egy ilyen emberben?!
– Forduljon vissza és szóljon neki, hogy fejezze ezt be, amint lehetséges! – Fu Shen a fejét fogta, és rávette magát, hogy egy kevésbé erélyes hangon beszéljen. – Van egy tervem, úgyhogy maguknak nem kell személyes kockázatot vállalni. Legyen szíve és szánja meg a kis unokaöccsét! Ne tereljék el a figyelmem Észak-Yanról azzal, hogy magukért kell aggódnom, rendben?
Azok, akik Észak-Yanhoz tartoztak, kivételes ravaszsággal és öntudattal bírtak. Ezért volt az, hogy amikor Fu Shen a parancsnokaként szólt Duan Guihonghoz, egyenes volt és a legkisebb udvariasságot sem használt, annak ellenére, hogy a herceg rangja magasabb az övénél. Most viszont, amikor nem hivatalos ügyekről beszélt, Fu Shen “kis unokaöccsnek” nevezte magát, amitől Duan Guihong még kényelmetlenebbül érezte magát, mint eddig.
– Rendben van – válaszolta a férfi szárazan.
Egy pillanatig hallgattak. Duan Guihong megkaparta a torkát, majd témát váltott, hogy leplezze a szokatlan hangulatot.
– Ettél már? Ha nem mész el, akkor mi lenne, ha ma ma este innánk néhány pohárral?
Fu Shen érdektelenül bólintott, míg hirtelen eszébe nem jutott valami:
– Herceg, a fehér őszi éj…
– Miután egy járvány elterjed, az emberiségnek nincs hatalma irányítani – mosolygott Duan Guihong keserűen. – A fehér őszi éj is ugyanilyen. Ha most rögtön el is fojtom a szivárgását, ami már elterjedt, folyamatosan sokasodni fog, és már túl késő, hogy akár arra gondoljunk, hogy gyökerestől kitépjük.
– Jingchu nyomozását követően az udvar nagyobb fontosságot fog tulajdonítani a fehér őszi éjnek, és azt hiszem, nemsokára kiadnak egy rendeletet, ami betiltja a közemberek körében folytatott termesztést. Azt már nem irányíthatjuk, ami elterjedt, de a fehér harmat feldolgozásának művészete még a markában van, nem igaz?
Duan Guihong bólintott, Fu Shen pedig folytatta:
– Azt nem merem garantálni, hogy ha mostantól leveszi a kezét a dolgokról, elérkezik a világbéke, de ha nem így tesz, a világ biztosan nem lesz békés. Remélem, hogy jól megfontolja, mi a helyes döntés, herceg.
A fehér harmat nem vált a délnyugat fő bevételének forrásává, de a visszaesés feltételezhető következmény volt, és elképzelhetetlen dolog volt azt akarni, hogy Duan Guihong ilyen hirtelen levágja a saját karját. Fu Shen nem is sürgette, csak ennyit mondott. Egész este borozgattak, Fu Shennek a fél éjszakán keresztül Duan Guihong régi történeteit kellett hallgatnia, amik az észak-yani hadseregben történtek. Azután a feje szédülten zuhant a vendégszobában lévő ágyra, és megértette, hogy túlbecsülte az öreg büszkeségét.
Amikor az eget befestették a hajnal színei, hirtelen villám csapott le odakint. Fu Shen mélyen aludt, de valamiért úgy tűnt, mintha ez a mennydörgés a fülétől egyenesen a velejéig hatolt volna. Azonnal kinyitotta a szemét, és a szíve minden ok nélkül vadul vert.
Április huszonkilencedike, este a fővárosban.
Síri csend honolt a császári fővárosban. Minden egyes palota kapuja szorosan zárva állt. A cselédek és az eunuchok reszkettek a félelemtől, és meghúzták magukat a sarkukban. Csak a Mentális Kultiváció Csarnoka előtti tér volt fényesen kivilágítva. Jin hercege, Sun Yunchun páncélt viselt, a birtokának elit seregéből és a déli hivatal tíz őrségéből álló menet követte, és a csarnok előtt távolságot tartva egymástól szembenéztek az északi hivatal Császári Őrségével.
Wei Xuzhou egyik kezét a hosszú kardjára helyezte, a szeme kikerekedett a dühtől.
– Ez a palota szigorúan őrzött, és parancs nélkül nem lehet belépni. Őfelsége talán lázadást szervezett?
– Hogy meri egy házőrző megugatni a herceget? El az útból! – morgott Sun Yunchun.
A tűz fényében Wei tábornok vonásai olyan feszültek és hidegek voltak, mint a vas, a hátát viszont bőséges hideg verejték áztatta. A herceg a kutya fejének órájában [19:30] bevezette a csapatát az Égtámasztó Kapun, először a Keleti Palotába ment, hogy megölje a koronaherceget, majd egyenesen a csarnok felé tartott. A déli hivatal teljesen átállt Jin hercegének oldalára, ám erről egy szó sem jutott el a palotába. Wei Xuzhou csak akkor jött rá, amikor már átjutottak a Forgandó Szerencse Kapun, majd gyorsan magával hozta az őrséget, hogy megvédjék a császárt, és végül itt érték utol a herceget.
A herceg előre tervezett. A köpönyegforgató déli hivatallal szemben az északiak létszáma nem lesz képes sokáig kitartani. Wei Xuzhou nem félt a harctól, de ahogy higgadt szemmel figyelte a helyzetet úgy érezte, hogy jelen pillanatban a herceg nagy valószínűséggel sikerrel fog járni.
– Ki van odakint?
A csarnok ajtaja lassan kinyílt, a megvilágított éjszakában pedig egy megöregedett és méltóságteljes hang visszhangzott. Ekkor Yuantai császár alakja jelent meg a bejáratnál.
– Mire készülsz, Jin hercege?
Sun Yunchun előlépett:
– Sun Yunliang koronaherceg lázadást tervezett, galád szándékai voltak. Szolgáló fiad megneszelte a cselszövést, és a rettenettől tartva gyorsan a palotába hoztam a csapataimat, hogy megvédjelek. Most, hogy az árulót kivégeztük, külön azért jöttem, hogy tájékoztassalak erről, császári atyám.
Mindenki tudta, akinek volt szeme, hogy a koronaherceg csak egy szerencsétlen balfácán volt, aki tragikus véget ért. Jin herceg tettei is elég látványosak voltak, főleg, hogy tényleg képes volt szemrebbenés nélkül végigmondani a választékosan megfogalmazott rágalmait.
– Mivel az áruló meghalt, most már visszatérhetsz a birtokodra, herceg – válaszolta a császár.
A herceg tett egy jelzést a háta mögött. Egy lila köpenyes hivatalnok azonnal előlépett, majd tisztelettel leborult a földre.
– A koronaherceg elvesztette a moráljait, Jin herceg pedig végzett vele. A birodalom alapja nem áll szilárd talajon, tehát az emberek szívének megnyugtatása érdekében reméljük, hogy a közvéleményt szem előtt tartva átadja a hercegnek a pozícióját, ahogy azt az istenek is elvárják.
– Cui Jing. – A császár vetett rá egy fagyos pillantást. – Hol van a Császári Őrség?
– Császári atyám, szolgáló fiad nem javasolja, hogy a továbbiakban is számítson rájuk. – Sun Yunchun mosolya különösen torznak tűnt a lángok tünékeny, villogó fényében, amitől az embernek egy nyelvét kiöltő vipera képe jutott eszébe. – A déli hivatal összes őrsége engem követ. Nem számít, hogy a bizalmasod, Yan Xiaohan nincs itt, mert ha itt is lenne, az északi hivatalnak akkor sem lenne elég ereje megküzdeni velem.
Szándékosan megállt egy pillanatra, majd felemelte a hangját:
– Tang tartomány hadserege már úton van a főváros felé, hogy az uralkodót szolgálja, ezért remélem, hogy hamarosan meghozod a döntésed, császári atyám!
Amint levitte a hangsúlyt, egy fiatal eunuch rohant be botladozva a palota kapujából, a süvege félrecsúszott, és levegőért kapkodott:
– Őfelsége! Őfelsége! Az Öt Bázis épp most küldött egy jelentést, miszerint egy több tízezer fős hadsereg tart a főváros felé! Wang vezető a Süvítő Szél és a Heves Vihar zászlóaljjal elindult, hogy útjukat állja!
Yuantai hátrált egy lépést ettől a villámcsapáshoz hasonló hírtől, és nekiütközött egy udvari eunuchnak, aki támogatta.
Április harmincadika, az észak-yani Liangkou-hágó előtt.
A Zhe nép Wuluohou klánjának hintói felsorakoztak a hegyszorosnál. A tavasz későn érkezett északra, és hajnalban még fagyos volt az idő. A hágó bejáratát védő tiszt vastag kabátot viselt, és ásítás közben letörölte a megszilárdult harmatcseppeket a szempilláiról.
– Idén egész korán jöttek – motyogta.
Az egyik hintókat kísérő zhe mosolyogva közeledett, keresett valamit a ruhaujjában, majd egy nagy gyöngyöt tömött a tiszt kezébe.
A katona meglepődött, de nem fogadta el, és visszaadta a másik kezébe.
– A tábornokunk nem engedi, hogy ilyesmit fogadjunk el. Vegye vissza!
A Zhe zendülések elbuktak a korábbi években, a Vas Lovasság többször helyre tette őket, most pedig évről évre adót fizettek Nagy-Zhounak. A Wuluohou klán hatalmas mennyiségű keleti gyöngyöt gyártott, és minden év májusában vagy júniusában adtak egy részt a fővárosnak. Amikor idén megérkeztek, még nem is volt május, és bár az észak-yani katona, akit az éves adó átvizsgálásával bíztak meg, egy kissé furcsának tartotta, nem gondolt bele túl sokat. Odament a hintó elejéhez, majd a kardjának hegyével felemelte a láda tetején lévő ponyvát.
– Ezt nyissák ki!
Néhány zhe mászott a hintó tetejére, elnézést kérve mosolyogtak, majd kioldották a köteleket, és felemelték a láda tetejét.
Az erdőben gubbasztó madarak egyetlen füttyszótól is elreppennek ijedtükben.
Amikor a láda kinyílt, a belsejében nem keleti gyöngyök, hanem hideg fénnyel csillogó kardok voltak!
Az éves adót kísérő zhe emberek mind jól képzett katonák voltak. Kivették a pengéket a ládából és támadtak. Az imént a gyöngyöt elutasított katonának egy rémisztő csapás hangjával véres vágás nyílt a mellkasán, és arccal a felemelkedő porba hullott.
A fagyos, merev ujjai nehézkesen mozogtak, de előhúzott egy tűzijátékot a derekáról, és remegve meghúzta a zsinórját.
Puff. A zhe, aki rájött, mire készült, mellette termett egy karddal, és az éles hegy átszúrta a katona húsát, felnyársalta a szívét.
Eközben az ellenséges támadást jelző fény magasra emelkedett, a vérvörös tűzijáték robbanása pedig eloszlott a pupilláiban. A teste rángatózni kezdett, a tekintete az égre meredt, majd kieresztette a mellkasából az utolsó hideg lélegzetét. Nyitott szemmel halt meg.
Yuantai huszonhatodik évében, április harmincadikán, a reggeli tanácskozáson Yuantai császár, Sun Xun megparancsolta egy udvari eunuchnak, hogy olvassa fel hangosan a rendeletét, mellyel átadta a pozícióját Jin hercegének, Sun Yunchunnak.
Ugyanazon a napon a keleti gyöngyök szállításának ürügyén a Zhe nép Wuluohou klánja a Liangkou-hágónál rajtaütött Észak-Yan helyőrségén. Azután hamarosan jelentős mennyiségű Zhe csapatok vonultak dél felé, a Vas Lovasság pedig sürgősen mozgósította az erőit, hogy megmentsék a helyzetet. A hét évvel ezelőtti beijiangi veszély újra megismétlődött.
DCG fordítások 