Yuantai huszonhatodik évének nyarán lázadó árulók foglalták el a fővárost.
A Yuantai császár nyugatra menekült, a főváros lakói, a hivatalnokok és asszonyaik, valamint egyéb embercsoportok követték őt Shu felé. Mások, akiket visszatartott, hogy etetni kellett a családjukat, a Jingchu és Huainan régióba menekültek.
A Vas Lovasság szűkítette a védekezési körzetét, majd a nyugati vonalon áttört a bekerítő csapatokon, és félúton szembekerült Ning seregével. A haraggal teli Észak-Yan eltörölte a lázadókat. Fu Shen személyesen húzta fel íját, és egyetlen nyílvesszővel megölte a vezetőjüket. Néhány katona kihasználta a hold nélküli, szeles éjszakát, hogy lopakodva felmásszon Ning város falára, majd kiakassza a férfi fejét a kapura.
A Vas Lovasság egyetlen csata után statuálta a hatalmát és változatlanul brutális mivoltát, bármerre jártak, nem volt, aki fel merte volna emelni a kardját, hogy szembeszálljon velük. Július elején Wuweinél összefogtak Gan tartomány hadseregével. Fu Shen összegyűjtötte északnyugat összes túlélő csapatát, hogy ismét megújítsa a sereget, miközben Gant erődként használva visszafoglalta a pusztákat, erőt gyűjtött és várt az ellentámadásra.
Miután az északi védelmi vonal megtört, a tatár, Zhe és Balhae klánokat többé semmi sem tartotta vissza. Egyenesen bevágtattak a Központi-síkság hátvidékére, és a birodalom fele az ellenség kezére jutott, így a dinasztia megszűnt létezni. A körülmények hatására Huainan kormányzója, Yue Changfeng kezdeményezett, hogy az erőit összegyűjtve megállítsa a behatolókat. A Huai-folyó északi részén visszaverték a Balhae sereget, megállítva a dél felé tartó barbárokat. Nem sokkal ezután Xiping hercege kijelentette, hogy “délnyugat az önvédelmet tartja a legfontosabbnak”, és csak menekülteket fogad be északról, nem küld csapatokat, hogy támogassa az uralkodót. A két példa nyomán a többi kormányzó is cselekedett; a fennhatóságuk alatt lévő területre korlátozták magukat, önműködővé váltak, maguktól döntöttek, és megegyeztek, hogy nem szállják meg a másik területét, csak a közös ellenség ellen állnak ki.
Látva, hogy Nagy-Zhou a darabokra hullás szélén állt, a nép élete pedig bizonytalan volt, Qi hercege, Sun Yunduan Jinlingben elfoglalta a császári trónt, a távoli Yuantait pedig nyugdíjazott császárként tisztelték. A birodalmat átnevezték Zhounak, a kor nevét megváltoztatták Changzhira, a főváros pedig Jinling lett. Ezeket a híreket terjesztették el az egész birodalomban.
A koronázás napján Jiangnan, Jingchu, Lingnan és Fujian kormányzója, valamint a Keleti-tenger tengerészete egyhangúlag adta át gratulációját kifejező iratát az új császár támogatásának jelképeként. Az új udvar az északról menekült régi hivatalnokokból és Jiangnan híres, kiemelkedő tudósaiból állt. A Changzhi császár nem jelölt ki minisztereket, hanem a Yuantai udvar példáját követve újra felállította a Magasságos Dicsőség Csarnokát, ahol a fő politikai személyekkel együtt közösen döntött a birodalom ügyeiről.
Yan Xiaohan Jingchutól Jiangnanig követte Qi hercegét, megakadályozta, hogy visszatérjen a fővárosba, majd több kormányzóval is tárgyalt. Teljesen kimerítette az agyát, hogy felépítse az új dinasztia vázát. Egymaga segítette a herceget, hogy trónra ülhessen, így elég érdemet szerzett, hogy márki címet kapjon vagy kinevezzék miniszterelnöknek, ám mivel a korábbi viselkedése miatt sokan kritizálták, inkább a színfalak mögött dolgozó, megbecsült tiszt kívánt maradni. Ennek fényében Changzhi kinevezte a Császári Őrség parancsnokává, és engedélyezte a belépését a Magasságos Dicsőség Csarnokába. Egy nélkülözhetetlen végtagnak tartotta, akire különös súllyal támaszkodott.
Ideillő volt azt állítani, hogy Yan Xiaohan egy kakasülőre kényszerített kacsa volt, vagy hogy egy már egy eleve repedt edényt tört össze. A végletekig hajszolták, és arra kényszerült, hogy előhozza a határtalan lehetőségeit, amelynek hála minden kétség ellenére is képes volt nyomós eredményeivel pontot tenni ennek a hatalmas eseménynek a végére.
A jiangnani hivatalnokok befogadóak voltak, a régi hivatalnokoknak pedig, akik egykor lépten-nyomon szidták Yan Xiaohant, felnyílt a szemük. Két dinasztiában is magasan állt anélkül, hogy lezuhant volna, egy erős, megbízhatatlan tisztből előkelő személlyé változott, aki nem ingott meg a veszélyben, és aki felemelt egy új uralkodót. Nemcsak az öleb ármánykodó képessége volt kiemelkedő, hanem a szerencséje is!
Nem számít, mit feltételeztek a kívülállók, miután ez a vihar átformálta, Yan Xiaohan képe sokkal közelebb került egy megfontolt gondolkodású, befolyásos hivatalnokéhoz. A múltban akár igaz érzései, akár hamis szándékai voltak, legalább mindig mosolyt hordott az arcán és barátságos álcát viselt. Most viszont úgy tűnt, teljesen kidobta a régi önmagát; sokkal szigorúbb és méltóságteljesebb lett, halványan érezhető előkelőséggel. Az érzéseit lehetetlen volt leolvasni róla és mindig ború lengte körül, amitől az emberek még jobban féltek megközelíteni.
A régi udvari hivatalnokok mindig is bizalmatlanok voltak vele szemben, a kezdők pedig nem ismerték. Ebben a tekintetben olyan volt, mintha visszatért volna a Yuantai udvarba, ismét mindenkitől elszigetelten élt.
Az imádott és megbízott Sir Yan egyáltalán nem érezte a ferde pillantásokat és a mutogató ujjakat. Már egyébként is hozzászokott ehhez, így a pletykafoszlányok olyanok voltak, mint a szél, ami elsüvített a füle mellett. Azon törte a fejét, hogy mindent elrendezzen Changzhinak, és mindent megtett, hogy stabilizálja az új dinasztiát, viszont nem azért dolgozott, hogy érdemeket szerezzen ebben a zűrzavaros világban. Csupán azért tette, mert a jelenlegi politikai helyzetet figyelembe véve szorították a körülmények. Ha Changzhi nem talált volna egy helyet, ahol letelepedhetett, egy odakint kóborló herceget később vagy báb császárként használták volna, vagy egyszerűen megölték volna, hogy pontot tegyenek a dolog végére. Mivel a kísérete eleve nem volt nagy, természetesen semmi jóra nem számíthattak.
Yan Xiaohan nem akarta, hogy mások irányítsák, és még kevésbé kívánta életét veszteni Jiangnanban.
Az utóbbi Jiangnanban töltött napokban néha felijedt az éjszaka közepén, a takarója hideg, a párnája magányos volt, az ablakon kívül pedig fagyos őszi eső zuhogott. A keze az ágy üres felére hullott, de semmit nem talált, hiába markolta a hideg, párás levegőt.
Ezekben a pillanatokban mindig úgy érezte, mintha megint elvonási tünetei lettek volna, és semmi más nem volt benne, mint az a nehéz, kimondhatatlan érzés. Úgy tűnt, mintha egy bogár apránként felfalta volna a szívét, és csak egy sétáló hullához hasonló üres burkot hagyott volna maga után.
Keresni valamit és nem találni azt borzalmasabb volt, mint a kínzó fájdalom. Egyszer még azt is álmodta, hogy szárnyat növesztett, amivel képes volt átrepülni ezer hegyet és végtelen vizeket.
De hol lehet Fu Shen?
Azt tudta, hogy a fővárost elfoglalták, Yuantai nyugatra menekült, a Vas Lovasság pedig sikeresen áttört a körön, azt viszont nem tudta, végül Fu Shen hol kötött ki. Délnyugaton maradt? Vagy visszament Észak-Yanba és máshová vitte a seregét?
Egy szót sem hallott felőle. Miután Jingchunál elváltak, minden kapcsolat megszakadt köztük.
Számos tisztet és katonát megkérdezett, akik a fővárosból érkeztek délre, többször próbált híreket megtudni délnyugatról, sőt jókora összeget költött arra, hogy embereket küldjön Shuból északra és Fu Shen nyomára bukkanjon. Idáig semmilyen választ nem szerzett.
A közöttük álló Központi-síkság hatalmas területe a megszállók birtokába jutott, és úgy tűnt, mintha egy egész világ választotta volna el őket egymástól.
Az elméjét és a testét érő terhelés, valamint az érzelmi állapota miatt álmatlanságban kezdett szenvedni. Gyakran felébredt az éjszaka közepén és képtelen volt visszaaludni. Általában egészen hajnalig nyitva tartotta a szemét, majd makacsul felkelt és elkészült a reggeli tanácskozásra. Szerencsére még fiatal volt, a teste pedig képes volt elviselni a kimerültséget. Olykor, amikor tényleg nem tudta elviselni a szomorúságot, elővette az asztalra helyezett, folyamatosan újratöltött édességes dobozát, hogy egyen egy oszmantusz cukorkát. Valójában ez a módszer hasztalan volt, és csak nagyon kevés pszichológiai vigaszt nyújtott, mivel az eredeti csomag már rég elfogyott. Anna ellenére, hogy az újonnan vásárolt cukorkák is finomak és édesek voltak, az oszmantusz illata pedig megtöltötte az orrot, az ízük más volt.
Azóta a nap óta a fogadó kapujánál, ahol Fu Shen sietve egy csomag cukorkát nyomott a kezébe, többé semmi mást nem talált, ami olyan édes lett volna.
Gan város szélén.
Az őszi levegő csípős volt északnyugaton. A menny tágas és hatalmas volt odafent, a kék ég alatt pedig nyílt terület futott, amerre csak a szem ellátott. Fu Shen és Yu Qiaoting mindketten egy tál gőzölgő, forró marhalevest tartott a kezében, és a legkisebb gond nélkül guggoltak, miközben a mezőn búzát szedő embereket figyelték. Hátulról pont úgy néztek ki, mint a legelő birkák.
– Márki, az, hogy mi két nagy tábornok itt guggolunk… nem néz ki valami jól, nem igaz? – nyögte ki Yu Qiaoting.
– Ha faluban vagy, a falu szokásait kell követned. Akkor fogod tényleg megtartani a méltóságod – morgott Fu Shen.
– Nem vagy te egy kicsit túl szokásos…
Fu Shen felnézett egy pillanatra, és a szeme sarkából vetett rá egy pillantást.
– Nem ízlik a marhaleves?
– De.
– Akkor miért nem tömöd vele a fejed? Fejezd be a fecsegést! Elképesztően idegesítő vagy.
Yu Qiaoting azonnal meglátta a fényt, rossz szándékkal ördögi vigyort öltött, és megkérdezte:
– Hiányzik az a különleges valaki, mi? Nem most kaptunk híreket délről? Új császár került a trónra, ő meg egy megbecsült tiszt lett, aki rendesen szolgál a Császári Őrség parancsnokaként Jiangnan békés földjén. Miért vagy még mindig nyugtalan?
Fu Shen legszívesebben a szántóföldre rúgta volna Yu Qiaotinget, ezt a tisztességtelen, kárörvendő barmot. Viszont tényleg senki más nem volt kéznél, akivel megvitathatta volna a túlzottan fontos szerelmét, ezért kénytelen volt az orrát megcsípve elviselni.
– Egyik északon, másik délen, és nem tudni, mikor láthatjuk egymást újra. Szerinted miért aggódom?
– Ezt könnyen meg lehet oldani – vigyorgott Yu Qiaoting. – A következő tavasszal úgyis csapatokat tervezel küldeni, úgyhogy találkozhattok, amikor utat gyilkolunk Jinlingbe, nem?
– Ezt úgy mondod, mintha el tudnánk jutni Jinlingbe – mondta Fu Shen erőtlenül. – A barbárok a Huai-folyótól északra elfoglalták a Központi-síkság területét, ami egymillió lire van Jinlingtől. Nyugodtan előre mehetsz és kipróbálhatod nekem.
– Észrevettem, hogy az új császár megalkotta a maga kis dinasztiáját Jiangnanban, és meglehetősen feltűnően szerepel – mondta Yu Qiaoting halkabban. – Talán egy nap mi az életünkért fogunk küzdeni északon, de a déli határnak semmiért sem kell majd aggódnia.
Ennek hallatán Fu Shen még jobban aggódott. Wuweinél beolvasztotta a Gan és a többi maradék csapatot a Vas Lovasságba, a kezében lévő katonai hatalom pedig nem volt kevesebb a jiangnani Nagy Zhou-dinasztiánál. Fu Shen mégsem tudta volna független erőként hagyni a sereget, mivel Észak-Yan sok évvel ezelőtt hűséget esküdött a birodalomnak; a Központi-síkság visszafoglalása tehát természetesen magától értetődő dolog volt.
Ám annak ellenére, hogy ők így gondolkodtak, nem jelentette azt, hogy a sok független kormányzó és a jiangnani udvar is így gondolta.
A főváros a Vas Lovasság, az Öt Bázis és a Császári Őrség hármas védelmi vonala mögött ült, de mégis halálra rémisztette a barbárok támadása. Csupán az észak-yani hadsereg erejére támaszkodva hány évbe fog telni, míg visszaveszik a Központi-síkságot a külföldiek kezéből? És ha sikerül is, képes lesz észak és dél újra egyesülni? Ki lesz a jogos uralkodója? Milyen pozícióba kerül a hadsereg?
A távoli aggodalmak és a közeli nehézségek rétegenként telepedtek a szívére, Fu Shen mellkasa elérte a korlátját, és egy percre képtelen volt lélegezni a nyomás alatt. Eleresztett egy hosszú sóhajt, felemelte a fejét, hogy az égre nézzen, és épp egy csapat vadludat látott elrepülni odafent.
A szeme összeszűkült, felmérte a távolságot, Yu Qiaoting kezébe nyomta az üres tálját, levette a hosszú íjat a hátáról, hátrált néhány lépést, előhúzott egy nyilat, felhúzta és célzott.
A nyíl süvítve hasított át a levegőn. Néhány pillanattal később egy rikácsolás zengett az égből. Az alakzat végén szálló lúd egyenesen lezuhant, és nem messze tőlük földet ért.
Mielőtt megvárta volna, hogy Fu Shen maga menjen érte, egy helyi földműves odavitte neki. A sérült lúd még életben volt, az egyik szárnyát átszúrta a nyíl és megállás nélkül csapkodott Fu Shen kezében. Yu Qiaoting a nyakát nyújtogatva nézte:
– Nem rossz. Egész kövér – dicsérte.
– Ez nem az ebéded. – Egyik kezében az íjjal, a másikban a libával, Fu Shen hátat fordított és elindult vissza. – Szólj Du Lengnek, hogy hozzon nekem egy kis kenőcsöt sebre!
– Mi? – Yu Qiaoting feje teljesen ködös volt. – Mit csinálsz?
– Meggyógyíttatom a sebét Du Lenggel – mondta Fu Shen anélkül, hogy megfordult volna. – Nem dél felé repül? Útközben segíthet nekem valamiben.
– Mii?
– Még sosem hallottál postalibáról?[1] Sajnos ennek a márkinak nincs meg a szépsége, hogy a halak elsüllyedjenek, a libák meg lezuhanjanak a látványtól, úgyhogy kénytelen voltam erőszakhoz folyamodni. – Ezután Fu Shen egy kicsit gondolkodott, majd úgy érezte, hogy egy kicsit értelmetlen volt kérni valamit egy libától, miután megsebesítette. Ezért felemelte a kezében, és őszintén így szólt hozzá: – Elnézést a kellemetlenségért, Liba testvér.
– … – A liba.
– … – Yu Qiaoting, aki csak úgy állt ott két tállal a kezében.
A Jing Ning márkinak qi zavara lett és megőrült?
A téli napforduló ideje, Jinling.
Ma egy kicsit későn végeztek. Yan Xiaohan naplementekor hagyta el a palotát. Épp most volt a téli napforduló, így a Magasságos Dicsőség Csarnokában folytatott megbeszélés után Őfelsége a főváros szokásait követte, és megparancsolta az udvari konyhának, hogy minden egyes hivatalnoknak készítsenek marha- és gombóclevest. Az északról érkezett idős hivatalnokok közül többen könnyes arccal szorították magukhoz a táljukat. Changzhit ez mélyen meghatotta, és ő maga sem tudta megállni, hogy néhány könnycseppet hullajtson. Az uralkodó és alattvalói egymás kezét fogva sírtak, miközben a Jiangnanban tisztelt negyedik rangú értelmiségiek néhány felületes vigasztaló szót nyújtottak nekik, és csak akkor távozhattak, miután a császár erőt vett a könnyein.
Úgy tűnt, már egyetlen kanál forró leves is megégette Yan Xiaohan beleit. Ahogy végigsétált a hosszú, dohos, hűvös utcán, átható fájdalmat és hideget érzett. Nem akart visszamenni a birtokára, így céltalanul rótta az utcákat, figyelmetlenül sétálgatott az örökkévalóságig, mígnem a piactérre ért, ahol még nyitva állt egy üzlet. Aztán valaki hirtelen nekiütközött a vállának.
Ez a valaki elfutott mellette, és közben hangosan kiabálta:
– Én is látni akarom! Hadd nézzem!
Nem messze összecsoportosultak az emberek, körülálltak egy bódét és lármáztak, amint valami ismeretlen dolgot bámultak. Yan Xiaohannak éles hallása volt, és hallotta a csoport leghangosabb férfijának érdes hangját:
– …Vadludakat lőttem a város szélén, de nem számítottam rá, hogy egy selyemre írt levelet kötöttek ennek a lábára! Nem pont olyan, mint abban a régi mondásban: “postalibával küldött üzenetet”?!
Yan Xiaohan fejében megpendült egy húr, és a szíve felkavarodott. Hirtelen egy kicsit kíváncsi lett, és miután képtelen volt elfojtani az érzéseit, előlépett, hogy közelebbről is megnézhesse. A magassága miatt a tömeg szélén állt, de látta, ahogy egy halott liba hevert a vágódeszkán. A férfi egy négybe hajtott selyemdarabot tartott a kezében, és azt mutatta a tömegnek.
– Mindenki tudja, hogy ezek a ludak északról délre repülnek, és jelenleg ez a két terület nem tud üzenetet közvetíteni egymás között. Talán az északiak szándékosan használták ezt a módszert, hogy levelet küldjenek ide, hm?
– Mit ír? – faggatózott valaki. – Nyissa ki, hogy mi is lássuk!
– Nem lehet, nem lehet! – mondta a férfi. – Ez egy ritkaság…
– Mennyit kér a libáért? – Yan Xiaohan hirtelen közbeszólt. – Megveszem a selyemmel együtt.
Az izgalomhajhász tömeg azonnal utat engedett neki. A férfi észrevette, hogy gazdagon öltözött és különleges kiállású ember volt, és tudta, hogy egy vagyonos költekezővel van dolga.
– Öt liang ezüst – jött ki a száján.
Yan Xiaohan érdeklődés nélkül elővette az erszényét, és anélkül, hogy odanézett volna, egyenesen a másik karjába hajította. A férfi érezte, hogy a súlya nem volt csekély a kezében, és hamar boldogan mosolygott. Többször kifejezte háláját, miközben tisztelettudóan, két kézzel átnyújtotta a selymet. Yan Xiaohan elvette, de ahelyett, hogy kinyitotta és megnézte volna, a ruhaujjába dugta. Az összes jelenlévő látta, hogy nem akarta megosztani a felfedezést, így szörnyen elégedetlenné váltak, és savanyú szájízzel eloszlottak. Yan Xiaohan megfordult és elhagyta az árus bódéját, majd előlépett mögüle egy hivatali kísérő, aki elvitte a libát.
Amikor egy olyan helyre ért, ahol senki más nem volt, Yan Xiaohan újra és újra megragadta, majd elengedte a selymet. A tenyere tele volt hideg verejtékkel. Többször lehordta magát, hogy ne dédelgessen hiú reményeket a szívében, hogy csak a véletlen műve, hogy “Észak-Yan” és az “északi liba” ugyanúgy hangzik, és hogy a postaliba csak egy eltúlzott tündérmese. Megőrült és csak egy pillanatnyi hirtelen felindulás miatt vette meg ezt a dolgot, aminek egyáltalán nem volt semmi jelentősége.
Viszont szüksége volt valami jelképesre, amire kivetíthette a túlcsorduló sóvárgását, még akkor is, ha ez csak egy hamis ábránd volt.
Miután sokáig nyugtatta magát, a pulzusa fokozatosan lelassult. Újra és újra hezitált. Azzal a hozzáállással, mintha készen állt volna továbblépni egy hiba után, összeszorította a fogát, behunyta a szemét és végre remegve elővette a ruhaujjából a fehér selyemdarabot, majd óvatosan kihajtotta.
Ki tudja, mennyi időbe telt, mire a liba északról délre repült? A lábára kötött selyem már összepiszkolódott, az írásjegyek eláztak, az anyagon pedig itt-ott száradt tintafoltok keletkeztek.
A homályossága ellenére Yan Xiaohan még tisztán képes volt kiolvasni ezt a nem túl rendezett kézírást, hiszen csak néhány szó állt rajta:
“Hogy van az én mátkám?”
Jegyzetek:
[1] Su Wu legendája szerint a férfi üzenetet kötött egy liba lábára, amit aztán a császár lelőtt, így az üzenet sikeresen célba ért.
Szavakkal el nem tudom mondani, mennyire szeretem ezt a részt. Liba ;-;
DCG fordítások 
Örülök, hogy belekezdtem, megragadó történet.
KedvelésKedvelik 1 személy