[HJT] 64. Fejezet – Újra együtt

Mire Yan Xiaohan végzett Xue kisasszony helyretételével, Changzhi is hírt kapott róla. Forrt a dühtől, majd megparancsolta, hogy az utóbbit hívják a palotába egy súlyos szidásra.

Komolyan képes volt külső hivatalnokként megölni a császár szeretett ágyasát, pont az orra előtt, amikor ráadásul még az apja is ugyanabba az udvarba tartozó hivatalnok volt. Nem számít, honnan nézzük, Yan Xiaohan ezúttal csakugyan a tűzzel játszott. Ennek ellenére a legkevésbé sem félt, és zavartalanul lépett a palotába, éltette a császári felséget, majd kötelességtudóan fejet hajtott a császár előtt.

Az utóbbi szívében egy tűz égett. Ellentétben azzal, ahogy általában sietve hellyel kínálta Yan Xiaohant, szándékosan hagyta, hogy csak úgy ácsorogjon a teremben.

– Yan Xiaohan, van bátorságod külső hivatalnokként felhatalmazás nélkül belépni a hárem területére, és halálba kényszeríteni az ágyasomat! – mondta fagyosan.

Yan Xiaohan rezzenéstelenül letérdelt.

– Alattvalója bűnt követett el. Kérem, bocsásson el a Császári Őrség parancsnokának pozíciójából, és alacsonyítson le egyszerű közemberre, Őfelsége!

– Te…! – A császár szíve kihagyott egy ütemet. Eredetileg azt tervezte, hogy csak leszidja a férfit, figyelmezteti, hogy ne legyen ilyen gátlástalan, és ne tegyen úgy, mintha nem is törődne az uralkodó hatalmával, aztán finoman elengedte volna a dolgot. Enyhe büntetés, hogy megakadályozza a fokozatosan romlandó végkimenetelt. Tehát ugyanazt a stratégiát alkalmazta volna, amit egészen a mai napig használt a problémák megoldásához. Nem számított rá, hogy Yan Xiaohan ilyen elszánt lesz, és úgy érkezik ide, hogy kész lemondani a kötelességeiről és hazamenni.

Bár Yan Xiaohannak megvoltak az ilyen-olyan hibái, tény, hogy ő volt az, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy Changzhi nevében összebarátkozzon az emberekkel, amikor ő mélyponton volt, és egy kézzel a jelenlegi magas pozíciójába segítette. A dinasztia kiépítésének kezdetén szintén ő volt az, aki elment és elnyerte a különböző tartományi kormányzók hűségét. Csupán a Császári Őrség parancsnokává lett lealacsonyítva, de gyakorlatilag a valódi pozíciója a Magasságos Dicsőség Csarnokában a “kilencedik nagy hivatalnok” volt. Nem állt senki oldalán, és Changzhi érdekében mindig képes volt megtartani az egyensúlyt a feltörekvő jiangnaniak és a régi északi hivatalnokok között, így elősegítette, hogy a dinasztia továbbra is simán és stabilan fejlődjön. Most, hogy azt kérte, hadd hagyja el a pozícióját és térjen haza, a császár egyáltalán nem tudott ennek eleget tenni.

Miután sokáig lekötötte a méreg, Changzhi eleresztett egy nagy sóhajt.

– Yan alattvaló… elég volt – mondta elkeseredetten. – Többé ne említsd, hogy elhagyod a pozíciódat! Gyere, foglalj helyet!

Yan Xiaohan kívül semmilyen reakciót nem mutatott, csak magában gúnyolódott.

Apja fia.

Yuantai túlontúl hatalmas volt, az a néhány fia pedig vagy engedetlen, vagy gyenge lett. A koronaherceg minden adandó alkalommal olcsó trükkökhöz folyamodott, azt az ostoba Jin hercegét említeni sem kell, Changzhi pedig kívül keménynek mutatta magát, de belül törékeny volt; magabiztosnak látszott, de valójában gyáva, bizonytalan, hiszékeny, gyakran döntésképtelen volt, és az újat részesítette előnyben, míg a régit megutálta.

Az ilyen férfi tökéletesen megtestesítette a “szegénység átformálja, a gazdagság megrontja, a hatalom meghajlásra bírja” embertípust. Idáig körülvette az erős apja és bátyjai, ezért képes volt csendben és visszafogottan játszani az intelligens herceg szerepét. Miután egyedül kellett cipelnie ezt a nehéz terhet, a császár gerince lassan meggörnyedt.

Egy ilyen személyiségű császár esetében szinte elkerülhetetlen volt az a helyzet az udvarban, hogy az úr gyenge, a szolgák viszont erősek. Ez volt az oka annak, hogy bár Xue kisasszony ágyasként nagy megbecsülésben részesült, Yan Xiaohan képes volt egy darab fehér selymet adni neki. Már rég megjósolta a végeredményt, mielőtt cselekedett volna: mivel Changzhi képes volt Xue kisasszony érdekében igazságtalanul bánni a császárnéval, természetesen arra is képes lesz, hogy finoman rántsa le a leplet Xue kisasszony haláláról, hogy megtartsa a fontos hivatalnokát, Yan Xiaohant.

– Tisztában vagyok vele, hogy a császárnét némi igazságtalanság érte. – A császár hebegett-habogott, a szíve mélyén pánikba esett. – Viszont nem tettem vele semmit. Ez csak egy házi őrizet, később pedig őszintén kárpótolni fogom. Ezzel szemben te öngyilkosságra kényszerítetted Xue kisasszonyt. Ha a következő napokban Xue alattvaló rákérdez erre, hogy feleljek neki?

Sir Yan, egy kakascsőrű férfi, aki képes volt megalázni magát a férje érdekében, egyáltalán nem tudta felfogni a császár logikáját. A “házi őrizet” szépen hangzott ugyan, de a császárné méltósága a lehető legmélyebbre süllyedt egy kedvelt ágyas érdekében. Ezt nevezi úgy, hogy “semmit nem tett vele”? Ha Xue kisasszony gyermekét tényleg a császárné intézte volna el, akkor sem tett volna semmit?

Yan Xiaohan felmondott néhány versszakot magában, miközben a székén ült, csillapította a szívében lévő tüzet, és amikor megszólalt, próbált a lehető legsemlegesebb lenni:

– Őfelsége, ön a legtiszteltebb személy. Szükségtelen megmagyaráznia, hogy miért ad vagy vesz el egy életet.

A császár egy pillanatig hallgatott, hezitált.

– De Xue Sheng…

– Őfelsége, miért akarta Sir Xue a palotába küldeni a lányát? Miért hagyta, hogy az emberek titokban elterjesszék, milyen szerencsés Xue kisasszony horoszkópja? Még mindig nem vette észre a szándékát? Nem túlzás azt állítani, hogy ön sokban támaszkodik a jiangnani arisztokráciára, de Xue miniszter meg akarja változtatni a dinasztiát Jiangnan-dinasztiára. Nem szabad csak azt látnia, ami a szeme előtt van, Őfelsége! Nagy-Zhout minden irányból hegyek és folyók veszik körül. Jiangnan nem az egyetlen föld – válaszolta Yan Xiaohan jelentőségteljes hangsúllyal. – A jövőben vissza kell foglalnia a Központi-síkságot és a fővárost. Csak akkor nem árulja el a birodalom népének hő reményét, és csak akkor nem hoz szégyent a földre vagy az ősök csarnokára.

Ahogy várta, Changzhi arca elárulta bizonytalanságát. Mostanra már teljesen megfeledkezett arról, hogy Yan Xiaohan túllépte a hatáskörét, teljesen elterelődtek a gondolatai.

– Nem arról van szó, hogy nem akarok hadjáratot indítani északra, csakhogy az új dinasztia még nem áll biztos lábakon. Csapatok, ellátások és pénz terén arra van szükségünk, amink nincs. Mégis mit vihetnénk hadba?

– Ez nem nagy gond. Az összes kormányzó megígérte, hogy ha az udvar vissza kívánja foglalni a Központi-síkságot, segítségül küldik a saját csapataikat. A dinasztiának viszont akkor is ki kell építenie egy szervezett osztagot, ami képes elvállalni ezt a feladatot, nem lehet mindenben csak a kormányzókra támaszkodni. Ráadásul…

– Ráadásul? – sürgette a császár.

Yan Xiaohan megállt egy másodpercre, majd halkabbra vette a hangját:

– Őfelsége, egy saját hadsereggel rendelkező, önhitt kormányzó nem sokban különbözik egy saját területét vezető vazallus fejedelemtől. Ha egy nap valóban visszavesszük a Központi-síkságot, a dinasztiának egy olyan hadseregre lesz szüksége, ami elég, hogy megfélemlítse a különböző kormányzókat.

Ennél a témánál megállt, a császárnak pedig meglepő módon eszébe jutott a Vas Lovasság… és a parancsnoka.

Alaposan megfontolta ezt és bólintott:

– Logikus dolgot mondtál. Ezeket az intézkedéseket jobb előbb, mint később megtenni. Vannak már terveid és tettél már előkészületeket?

Yan Xiaohan válaszként felállt. Úgy tűnt, a császár gondolatai is ugyanabba az irányba haladtak, mint az övé, és bánatosan sóhajtott:

– Ha lenne egy olyan elit csapatunk, mint a Vas Lovasság, soha többé nem kéne a Központi-síkság miatt aggódnunk! Milyen kár, ami a Jing Ning márkival történt…

A fejét csóválta, és csalódottan abbahagyta a beszédet.

Yan Xiaohan belső gúnya nem szűnt meg, mióta belépett a palotába, és végül képtelen volt tovább visszafogni magát, halkan közbeszúrta a saját mondandóját:

– Ha ő itt lenne, még egy Xue kisasszonynál bátrabb személy sem merné provokálni a császárnét.

Changzhi úgy tűnt, zavarba jött.

– Rendben van – mondta elégedetlenül. – Őszintén nem számítottam rá, hogy Yan alattvaló és a márki olyan jó kapcsolatban van egymással, hogy többször közbelépsz a császárné érdekében.

Yan Xiaohan egy darabig átgondolta ezt. Úgy érezte, hogy Fu Shen és ő nem színlelheti örökké, hogy nem férnek meg egymással, ezért valamikor nyíltan ki kell mondaniuk, hogy ők egy pár. Sokkal jobb most őszintének lenni a császárral, mint később azt a vádat hallgatni, hogy “átverte az uralkodót.”

Összetette a két kezét:

– Őfelsége, kérem, nézze el ezt a vallomást. Alattvalójának hátsó szándékai voltak, amikor megkapta a házassági rendeletet a visszavonult császártól.

Ez csakugyan felkeltette a császár kíváncsiságát.

– Folytasd!

Yan Xiaohan mindent a néhai koronahercegre fogott, majd hozzáadott egy kicsit a valódi okból, amiért Yuantai elrendelte a házasságot, és mindent teljesen részletesen mesélt el. Changzhi elámulva hallgatta.

– Császári atyám komolyan… tehát azt mondod, hogy te és a márki nem vagytok igazi házaspár, és ez csak az Észak-Yan feletti hatalomért volt, de te egész idő alatt gondoskodtál róla? – kérdezte döbbenten.

– Őfelsége, a márki lábának sérülése élete végéig nehezen fog gyógyulni. Lehetetlen számára huzamosabb ideig csapatokat vezetni, a Vas Lovasság viszont végig az ő irányítása alatt volt – jelezte Yan Xiaohan szemrebbenés nélkül. – A császárné az egyetlen húga. Ha ön jól bánik vele, akkor más módszert nem is kell használnia, mivel a Vas Lovasság természetesen hatalmas segítség lesz az udvar számára.

– Végülis milyen kapcsolat van közted és Fu Shen között? – A császár nem felejtette el megkérdezni.

– … – Yan Xiaohan nem számított rá, hogy a császár, aki még a saját szerelmi életét sem képes kezelni, különösen érdeklődni fog az ő családi élete iránt. Nem volt más választása, mint elmagyarázni: – Őfelsége, alattvalója természeténél fogva vágott ujjú, és ebben az életben nem lesznek utódai. A márki fiatal és katonás, én pedig a kezében lévő katonai hatalmat akartam. Az, hogy közben összeházasodtam vele, nem ütközött az érdekeimmel.

Szerelem volt, de a szerelem korlátozott, a hatalom pedig még a szerelemnél is nyomósabb. Ha ezt az apró részletet leszámítjuk, összességében mégiscsak szerelem volt.

Az önmagáról nyújtott leírása szinte Changzhi imitálása volt. A császár együtt érzett, és amikor meghallotta az utalt ígéretet, hogy “nem lesznek utódai”, megörült a tapintatosságának, és kissé enyhült az óvatossága. Még Xue kisasszony ügyét sem firtatta tovább, nagylelkűen legyintett a kezével.

– Mindegy. Elmehetsz, hű szolga.

Yan Xiaohan meghajolt, majd szívében egy hideg mosollyal távozott.

Mintha a világ meg akarta volna erősíteni Yan Xiaohan szavait, nem tartott sokáig, mire hírek érkeztek északról. A Gan tartományban megbújt Vas Lovasság csapatokat küldött Ningbe, a szerencsétlen Ning lázadók pedig ismét megízlelték az újévi szerencsét; a felfrissülten előugrott vad észak-yani tigrisek egy kupac ócskavasat csináltak belőlük. Öt nappal később Ning egész határvidékét visszafoglalták.

Leszámítva a hadi jelentést, amit az összes helyi kormányzónak és az új déli dinasztiának is elküldtek, egy kézzel írott levél is érkezett Észak-Yan parancsnokától és a Jing Ning márkitól, Fu Shentől.

A reggeli tanácson Yan Xiaohan keze úgy remegett a bő ruhaujja alatt, mint egy szita, de senki sem vette észre ezt a furcsaságot, és senkit nem is érdekelt, mi állt a levélben.

Minden egyes személy a legfőbb döbbenettel vette tudomásul a tényt: Fu Shen visszatért.

Már csupán a kézírás kardszerű vonásait látva is úgy tűnt, mintha az emberek magát Fu tábornokot látták volna, a férfit, aki örökké szembe úszott az árral, és képes volt feje tetejére állítani a tomboló, vad hullámokat is. A végzetes nap után ő volt az első, aki a korona támogatójának zászlaja alatt kivonult, az első, aki visszavette Ninget és az első, aki mind a négy irányba bejelentést tett, valamint az összes kormányzót megkérte, hogy küldjenek csapatokat a külföldi ellenség együttes kiűzéséhez, majd szabadítsák fel a Központi-síkság népét.

A terület hadereje közül csak a Vas Lovasság maradt hű a “haza és a birodalom védelmezése” szavakhoz.

Annak ellenére, hogy a Jiangnan-dinasztia hagyományosan élt, nem úgy tűnt, hogy megvolt az ereje összefogni az embereket egy ilyen ok érdekében. A kormányzók kevesebb mint fél hónap alatt mind egymás után feleltek. Huainan és Xiang tartomány egymást követve küldött embereket, a Han-folyó északi részéig visszaszorítva a tatár-zhe hadsereg védővonalát. A Vas Lovasság Fu Shennel az élen megállíthatatlan erő volt, így Chang’antól nyugatra minden tartományt és járást gyorsan visszaszereztek.

Áprilisban a jiangnani udvar két külön úton csapatokat küldött északra. Az egyik a Huainan sereggel közösen megtámadta Xu tartományt, a másik a Xiang és Észak-Yan hadsereggel körülvette Chang’ant.

Május tizenhatodika, a Kakastaréj-hegy lábánál, Körteváros.

Itt csak a tatár-zhe sereg egy kis osztaga volt, Észak-Yannak pedig nem kellett nagy erőfeszítést tennie, hogy teljesen kisöpörje őket. Körteváros közelében volt egy széles, nagyon mély folyó, aminek a neve Ziyang, és kelet felé a Han-folyóba torkollt. Fu Shen egy lovas osztagot vezetett, a folyó mentén járőröztek, hogy biztosítsák nem voltak támadásra készülő legyőzött ellenségek. Amikor a távolba nézett, látta, ahogy egy ember alakja mozgolódott a túlparti fák között, és úgy tűnt, lópatkók hangja érkezett a part felől. Így magához szólított egy kiskatonát.

– Menj körbe és derítsd fel a túloldalt! Nézd meg, ki az!

Épp amikor a katona indulni készült teljesíteni a kapott parancsot, úgy tűnt, a másik fél képtelen volt várni, és valaki a lovát megsarkantyúzva előlépett az erdőből. Fu Shen hallotta a hangot és megfordult. Amikor már készült megragadni az íját, véletlenül találkozott a tekintete a túlparton lévő személlyel, és meghökkent.

Zúgott a feje.

A túloldalon Yan Xiaohan ott helyben ledermedt, egy nagy farönk lett belőle. Ösztönösen megragadta a ló gyeplőjét és megrántotta, a csataló pedig hosszasan nyerített és majdnem ledobta a hátáról.

Yan Xiaohant elhagyta a lélek. Mintha csak alvajárt volna, a szája tárva-nyitva volt, de semmilyen hang nem jött ki rajta.

Fu Shen teljes mértékben a józan eszére támaszkodott. A lábaival finoman megnyomta a lovának hasát, és közelebb ment a folyóparthoz. Abban a pillanatban, amikor kiáltani akart, hogy megbizonyosodjon a másik fél kilétéről, észrevette, hogy a kóbor lélekhez hasonló Yan Xiaohan a parthoz irányította a lovát és belegázolt a vízbe. Hamarosan a ló megijedt a mélységtől és nem mert tovább menni, így Yan Xiaohan egyszerűen leugrott, közben hatékonyan minden nehezéket levett magáról, és fejest ugrott a folyó hullámaiba.

Már nem kellett megbizonyosodni róla. Ez az ostobaság csak a családjának bizonyos tagjára volt jellemző, és valószínűleg az egész világon nincs párja.

Fu Shen azonnal elvesztette az eszét:

– Yan Menggui! Meg akarsz halni?!

Leszállt a paripájáról, a parthoz rohant és visszakiáltott a vele lévő katonákhoz:

– Hozzatok egy kötelet!

Szerencsére nem nyár volt, így a vízszint nem emelkedett meg. Yan Xiaohan nem volt rossz úszó, és amikor a folyó közepéhez ért, elkapta a kötelet, amit Fu Shen dobott neki, majd ily módon partra lett húzva. Az ereje elhagyta, a mellkasa megállás nélkül emelkedett és ereszkedett. Nehéz volt levegőt venni, főleg beszélni, de úgy meredt Fu Shenre, mintha valami megszállta volna. A szeme teljesen véres és vörös lett, mintha menten vért könnyezett volna.

Fu Shennek esélye sem volt a kellemes meglepetést megtapasztalni, mielőtt a másik így  ráijesztett. Még soha sehol sem látott ilyen meggondolatlan viselkedést, a káromkodások pedig már a nyelve hegyén voltak. A várakozásai ellenére viszont alig mozdult meg, és Yan Xiaohan rávetette magát, mintha félt volna, hogy elmenekül előle, és csuromvizesen, szorosan átölelte.

Fu Shen dühének égig törő lángja egy pillanat alatt erőtlen fehér füstté vált.

– ….

Fu Shen szorosan lehunyta a szemét, az elméje teljesen kiürült. Hosszú idő elteltével felemelte a kezét, hogy szintén átölelje a másik enyhén reszkető hátát, és összekulcsolta az ujjait.

Hallotta, ahogy a saját hangja is remegett:

– Minden nap és éjjel erre gondoltam… ezúttal úgy tűnik, ez a valóság.

---

63. Fejezet | Tartalomjegyzék | 65. Fejezet