A hatalmas folyók és hegyek az ellenség markába hullottak. A barbárok értéktelen disznóknak és kutyáknak tartották a Központi-síkság han népét, így kedvükre fosztogattak, gyújtogattak és gyilkoltak. Az északi területet szüntelenül természeti és emberi katasztrófák sújtották. Útközben gyakran láttak háború és tűz pusztította falvakat, melyekben tízből kilenc családnak semmije sem maradt, az út szélén sorakozó csontvázak pedig már jó ideje szellőztek a szabadban.
Mi lenne ezekből a fronton vérben ázott katonákból és a haláluk pillanatáig reménykedve a császári hadseregre tekintő városlakókból, ha még ezek után is békét lehetne kötni?
Yan Xiaohan az asztalhoz ment, felemelte az ecsetét és írt néhány sort egy császári kérvényre.
– Igazad volt – mondta se nem sietve, se nem lassan. – A nyilat már felhúzták az íjra. Jinling valóban eget rengető felfordulást csinált, de nem képesek visszahívni egy sarokba szorított hadsereget. Most, hogy a kezdeményezés hatalma a mi kezünkben van, a déli dinasztia szava nem számít, és szükségtelen odafigyelnünk rájuk.
Jelenleg csak Észak-Yan, az Egyesült Ég, Jiangnan és Xiang tartomány négyágú hadereje vette körül Yuan tartományt, keleten pedig Huainan, Jingchu és Sui tartomány három kormányzója küldött csapatokat Shiang tartományba. Az eredetileg a Jiangnan-dinasztiához tartozó Jiangnant és Egyesült Ég Sereget leszámítva a többi tartomány kormányzója és a helyi katonatisztek már jóval az új dinasztia kialakulása előtt “önfenntartó és önvédelmi” módra tértek. Manapság a hősök alakították az állam ügyeit, és azok beszéltek, akiknek erős öklük volt. Azok a Jiangnanban hőbörgő úriemberek hatalma eltörpült Fu Shen egyetlen parancsa előtt.
– A korrupt értelmiségiek ártanak a birodalomnak, mi? – tanakodott Fu Shen kedvetlenül, majd kinyújtóztatta a nyakát, hogy az asztalra nézzen. – Mit írsz ilyen késő este?
Yan Xiaohan letette az ecsetét, megfordult, hogy felvegye a félretett ruhát, ami Fu Shen lábát takarta, majd kivitte a faedényt, hogy kiöntse belőle a vizet.
– Semmit, csak egy jelentést az udvarnak – válaszolta egyszerűen. – Gyorsan feküdj le, nehogy megfázz!
Egy szélfuvallat szökött be, amikor kinyitotta az ajtót, és behozott egy lehullott levelet. Fu Shen nem akart leskelődni, de az őszintén túl jó látásával nem szállhatott szembe, és megpillantott egy sor szép, apró írást a fehér lapon.
Abban a pillanatban, hogy tisztán kivette a szavakat, a szíve hirtelen és megmagyarázhatatlanul kihagyott egy ütemet. Zavarba jött, de nem zavarodott össze, inkább olyan volt, mintha megvilágosodott volna, miután a felhők eloszlottak a nap elől.
A jelentésen csak egyetlen mondat állt: “Meghalni a csatában méltóbb, mint békéről tárgyalni.”
Amikor Fu Shen először visszatért a fővárosba, Yan Xiaohan készségesen “hízelgő”-nek nevezte magát, vagy a birodalom értelmiségieinek szája és tolla gúnyolta az udvar ölebeként. Az idő viszont telt-múlt, és a dolgok megváltoztak. Az erős szelek és hirtelen esők hatására a becsülete változékonynak, a csontjaiban lévő hűség pedig törékenynek bizonyult, mégis ő maradt azon kevesek egyike, akik továbbra is egyenes gerinccel álltak.
A jelenlegi állás szerint ki merte volna még azt mondani, hogy nem volt több, mint egy talpnyaló, aki csak a saját érdekét lesi és hű szolgát zaklatja?
Yan Xiaohan még egy kis hangzavar után visszajött odakintről. A testhőjétől átmelegített takaróba burkolózott Fu Shen elégedetten sóhajtott, és kinyitotta a száját, hogy megszólítsa:
– Menggui.
– Hm? – Yan Xiaohan felé fordította a fejét kézmosás közben. – Mit szeretnél?
– Téged.
Yan Xiaohant váratlanul érte ez a szívet ért támadás, és egy másodpercig csak üres tekintettel bámult, majd mosolyogni kezdett. Megtörölte a kezét, levette a felső köpenyét, odament az ágyhoz és lefeküdt Fu Shen mellé.
– Mit csinálsz?
Fu Shen közelebb húzta magához és megcsókolta az orra hegyét.
– Semmit. Nem szeretgethetem meg egy kicsit a feleségem? – válaszolta.
Yan Xiaohan szorosan köréfonta a karját, lehajtotta a fejét, hogy megkeresse Fu Shen meleg, száraz ajkait, és fenyegetően kissé hozzányomta az övéit.
– Megint kikezdesz velem. Nekem úgy tűnik, nem akarsz aludni.
Fu Shen hasa tele volt édes szavakkal, de ideje sem volt teljesen felhasználni őket, mielőtt minden egy érthetetlen, pillanatnyi mmph-vé vált. Hideg téli éjszaka volt, mégis egyre melegebb lett, ahogy forogtak az ágyban. Ez egészen addig tartott, amíg Yan Xiaohan észre nem vette, hogy képtelen lesz eloltani a tüzét, ha továbbra is így egymáshoz simulnak, és csak akkor engedte el Fu Shent. Fu Shen homlokán izzadság látszott, és érdesen, zihálva nevetett.
– Nem arról van szó, hogy én akarom, asszonyom, hanem hogy te vagy egy kicsit túl életerős…
– Ezért nem hibáztathatsz. – Yan Xiaohan sóhajtva visszahúzta a kezét a takaró alá. – Márkim, remélem, gyorsan beveszed a fővárost és hazamehetek, hogy azt csinálhassam, amit akarok. Annyira szívesen elvégezném a dolgot, de így, hogy nem takaríthatok össze, tényleg nem tehetek mást, mint egy kicsit zaklatni a hű alattvalót.
Egy mély morgás szökött ki Fu Shen torkán és összeszorított fogain keresztül.
– Még ezt sem… neveznéd úgy, hogy azt csinálsz, amit akarsz? Még mindig a mennybe akarsz jutni?
A tizenkettedik hónap végtelen téli éjszakája olyan gyorsan tovaszállt, mint egy tavaszi este.
Tegnap éjjel havazott, és amikor Fu Shen hajnalban felébredt, még mindig szürke sötétség volt odakint, az eget és a földet pedig ezüst és fehér borította. Yan Xiaohan valószínűleg nemrég kelt fel, mert az ágy másik oldalán még maradt egy kis meleg. Fu Shen a fejét fogva lassan teljesen felébredt az álmából, a szeme sarkából észrevette, hogy a felakasztott cobolyszőr kabát eltűnt, és arra következtetett, hogy a férfi idő előtt visszament az Egyesült Ég táborába. Ő is terített magára egy köpenyt, hogy kikeljen az ágyból, és felkészült, hogy átmenjen a laktanyába és főzzön valamit enni, aztán útközben talán a tábort is körüljárja.
Ám a lába még le sem ért a földre, amikor léptek hangja közeledett a bejárat felől. Yan Xiaohan berontott, letett az asztalra egy nagy, gőzölgő tálat, és a megégett, vörös ujjaival meghúzta Fu Shen fülét.
– Nagyon korán keltél. Azután akartalak felébreszteni, hogy visszajöttem.
Fu Shen reakciója késve érkezett, felült az ágyban és ránézett:
– Miért keltél fel az első napsugárra? Nem mentél vissza a táborba?
– Milyen táborba? – kérdezte Yan Xiaohan gyengéd hangon, majd lehajolt és megcsókolta Fu Shen homlokát. – Elfelejtetted, milyen nap van ma? Boldog születésnapot, márki! Remélem, végtelen szerencséd és hosszú életed lesz!
Fu Shennek csak ekkor jutott eszébe, hogy tényleg ma volt a születésnapja. Egyszerűen szólva, a katonai ügyek nap mint nap lefoglalták, és a születésnapok sosem voltak teljesek, így már rég az elméje egyik sarkába hajította ezt a dolgot. Mi több, ebben a szokatlan korszakban senkinek sem volt kedve születésnapokat ünnepelni, Yan Xiaohan mégis emlékezett az övére.
– Nagyon köszönöm… – Fu Shen hangja elakadt. Talán mert csak most ébredt fel, az egész lénye kissé lassúnak tűnt, és a fogalmazása is egy kissé merev és ügyetlen volt. – …a fáradozásaid.
Yan Xiaohan csak nézte ezt a születésnapot általában nem ünneplő arcot, és egyszerre viccesnek és szomorúnak találta. Képtelen volt ellenállni a viszkető kezének, és megsimogatta Fu Shen fejét.
– Két éve Észak-Yanban voltál, tavaly pedig te északon, én pedig délen voltam, és idén is nehéz volt utolérnem téged. Most semmilyen ajándékot nem tudok adni, de a hiányos képességeimmel főztem neked egy tál hosszú élet tésztát. Megtisztelsz azzal, hogy megkóstolod, márki?
Fu Shen bólintott, felnézett a tésztát nyújtó karcsú alakra, és némán ezt gondolta magában: Nincs szükségem semmire. Elég, hogy te itt vagy.
Yan Xiaohan nem szerénykedett; ő maga mondta, hogy hiányosak a képességei, és a tészták íze őszintén épphogy csak elment. Mondani sem kellett, hogy “hiányos” volt, ám jelenleg, Fu Shen akkor is rezzenéstelen arccal lenyelte volna, ha egy tál fehér arzént adott volna neki.
Ezen a napon a katonák, akik tábori őrjáratra kísérték Fu Shent, egy még soha nem látott nyomást éreztek. A Jing Ning márki, aki néhány nappal ezelőtt nyíltan kijelentette, hogy “türelmesen megvárja, amíg az ellenség elfárad” és “nem mozdul, amíg az ellenség nem támad”, mintha hirtelen bosszús lett volna valami miatt. Amikor a helyzetet elemezték, Yuan tartomány haderejének kiküldésétől egészen a főváros lehető leggyorsabb visszafoglalásának megvitatásáig végig azt a benyomást keltette, hogy ha három hónapon belül nem foglalják vissza az egész területet, meghajlás és félrenézés nélkül felelősséget kell vállalniuk a hibáikért.
Xiao Xun belekönyökölt Yu Qiaotingba:
– Mi szállta meg a tábornokot? – kérdezte halkan.
– Szerintem az a Yan fickó megint egy tál boszorkányfőzetet kevert neki – válaszolta Yu Qiaoting méltóságteljes arccal.
Fu Shen fagyos pillantást vetett rájuk.
– Tegnap este híreket kaptam Jiangnanból, miszerint a tatárok és a Zhe nép követeket küldött Jinlingbe, hogy béketárgyalásokat kezdeményezzenek. A Sárga-folyót határként megjelölve elválasztanák északot és délt, és szövetséget akarnak kötni a dinasztiánkkal. Nekem az a véleményem, hogy a jelenlévők közül senki sem hajlandó odaadni az újévi zsebpénzüket ezeknek a farkaskölyköknek, igazam van?
A katonák mind azonnal félretették a gúnyos pillantásaikat, és rémült arccal figyeltek.
– Év vége után nekilátunk. Ha elfoglaljuk Yuant és Shiangot, a főváros többé semmivel nem lesz bekerítve. A Központi-síkság három hónapon belüli visszafoglalása nem nevetség tárgya. – Fu Shen letette a kezében lévő térképet, a hangja pedig komoly és borús volt. – Emberek, a Vas Lovasságom személyesen fogja eltörölni a fővárosi erők vereségének és Beijiang elfoglalásának szégyenét.
Újév estéje egy évente egyszer előforduló esemény volt; annak ellenére, hogy nehéz idők jártak és egész észak elhagyatott volt, a tűzijátékok hangja időnként mégis feltört a városban. A hanok többségének véleménye szerint a napok nem teltek egyszerűen, az év viszont mindig véget ért.
A városon kívül, az ég koromsötét leple alatt egy szoros csapat fenyegető, páncélos lovas állt, gyilkolásra készen.
Azt sem tudni, hogy Jiangnanban milyen látványos forgatag volt ezen az estén.
A négyágú hadsereg egyszerre gyűlt össze a tábor előtti nyílt téren, és megtették a csata előtti utolsó előkészületeiket. Miután végeztek a megbeszéléssel, Yan Xiaohan hívatta a testőreit, hogy mindenkinek adjanak egy tálka meleg bort, majd felemelte a fejét.
– Ez a bor mindenkibe bátorságot önt. Az Ég óvja a seregünket, és végződjön ez a csata hatalmas győzelemmel!
Mindenki felemelte a tálkáját, a levegőben pedig a koccanások hangja csengett.
– Az Ég óvja a seregünket! Azonnali győzelem! – kiáltották együtt.
Az erős alkohol lefolyt a torkon és felhevítette az emberek vérét. Amint a többiek visszatértek a soraikba, Yan Xiaohan egy kis lépéssel lemaradt. Fu Shen láthatóan megértette a tervét, és a szemöldökét felhúzva mosolygott.
– Valamit mondani akarsz négyszemközt?
A bor hatására vékony vörös réteg gyűlt a szeme sarkában, a mosolya pedig nem olyan volt, mint a szokásos fagyos és merev körvonal, hanem inkább egy kis megrészegült gyengédséget hordozott magában. Yan Xiaohan jól tudta, hogy sem az idő, sem a hely nem volt megfelelő, mégsem tudta megállni, hogy a szívének húrjai meg ne pendüljenek a vonzerejétől.
Ő akarta a legkevésbé végignézni, ahogy Fu Shen a csatamezőre indul, de nem tagadhatta, hogy ez az oldala ragadtatta el őt a legjobban.
– Újév éjszakája van. Illik néhány jó szót szólni. – Yan Xiaohan az északi széllel teli éghez közel állt, és távolról mondott pohárköszöntőt: – Remélem, az otthonod és a hazád is stabillá válik, és eljön a béke aranykora!
Fu Shen kissé meglepődött, majd rögtön lesütötte a szemét, mintha egyszerre sóhajtott és mosolygott volna.
Viszonozta a köszöntést. A hangja nem volt hangos, ám amikor szárnyra kelt a szélben, Yan Xiaohan minden egyes szót tisztán hallott.
– Remélem, sokáig együtt maradunk, és együtt válunk ősz öregemberekké.
Ezután egyszerre kiitta a tálka alján maradt bort, és megfordította a lovát, hogy elvágtasson az éjszaka határtalan sötétjébe.
DCG fordítások 