Changzhi második évének kezdetén a han sereg éjszaka megtámadta Yuan tartományt. Súlyosan megtörték a barbár csapatokat, több tízezer katonát lefejeztek, valamint több mint harminc tatár és Zhe parancsnokot, tisztet, arisztokratát és az uralkodó család tagjait elfogták.
Februárban Huainan hármas serege visszafoglalta Shiang tartományt.
Március végén a hét felé osztott sereg megállíthatatlan erővé vált, és a főváros déli szélénél egyesítette erejét Zhou tartománnyal. Nem sokkal ezután Fu Shen vezetésével a hét fő tiszt összegyűlt, hogy megbeszéljék a csapatok felosztását észak megtámadására és a főváros visszaszerzésére.
A folyamat közben az összes tartomány kormányzója nyíltan vagy titokban megpróbálta kipuhatolózni Fu Shen valódi szándékát. A háború a fővárosért már közeledett, de milyen útra kellene lépniük, miután a harc befejeződött? Továbbra is különálló pártok lesznek, vagy visszaszolgáltatják a hadi erejüket és a dinasztia oldalára állnak, játszva a békés, erényes nemesemberek szerepét? Annak ellenére, hogy a kormányzók egymást közt megegyeztek, hogy a dinasztia érdekében vívják meg a háborút, egyikük sem akart kemény munkát végezni a semmiért, arra pedig még kevésbé voltak hajlandók, hogy leomlott hidak vagy a hasznuk befejeztével levágott szamarak legyenek.
Túl sok intő példa volt előttük, a dinasztiába vetett bizalmuk véges volt, és jelenleg Fu Shen, a kolompos, aki a csapatok összegyűjtését kezdeményezte az uralkodó támogatásához, több hatalommal rendelkezett, hogy követőket szerezzen.
Április második harmadában eldöntötték a hadsereg indulását. A tatár, Zhe és Balhae követek Jinling udvarából egyenesen a város széléhez jöttek, és megkeresték Észak-Yan parancsnokát, hogy ismét béketárgyalásokat javasoljanak.
Megígérték, hogy a három klán visszahívja a csapataikat a fővárosból, és visszavonulnak a kapukon túlra. A két fél a Nagy Falat használja határként, és nem lépnek át egymás területére. Ezen kívül megkövetelték, hogy Nagy-Zhou növelje a törzseknek küldött adót, valamint minden tavasszal és télen nyissák meg a kapukat, hogy lovakat tenyésszenek.
Április tizenötödikén, néhány nappal a külföldi követekkel való találkozás előtt, Fu Shen és Yan Xiaohan lopott egy kis szünetet a munkájukból, hogy ellátogassanak a főváros szélén lévő Arany Emelvényhez.
Az évekkel ezelőtti közös támadás során a tatár-Zhe katonák porig égették ezt a helyet, hogy levezessék a haragjukat és meggyalázzák a Nagy-Zhou uralkodói családját. A felséges termekből csak lerombolt falak maradtak, a korábbi pompa egyetlen szempillantás alatt felperzselt talajjá változott. Még annak ellenére is, hogy Fu Shen lelkileg felkészítette magát, amint személyesen is ideért és meglátta a helyet, teljesen ledöbbent.
Kábultan ugrott le a lovának hátáról. A lába egy kicsit gyengének érződött, amikor földet ért, a tartása ingatag volt, és a gyorsan mögé siető Yan Xiaohan a karjába vette.
– Jingyuan?
– Jól vagyok. – Fu Shen megsimogatta a kezét, és elfoszló hangon így szólt: – Én… khh, körülnézek.
Ez a hely hatalmas jelentőséggel bírt Fu Shen számára, máskülönben nem rángatta volna ide Yan Xiaohant az esküvői fogadalomtételhez. Fu Shen követte a régi emlékeit, hogy megkeresse azt a helyiséget, ahol a Qilin Csarnok volt, és néhányszor megfordult, mire valahogy sikerült meghatároznia, milyen helyzetben voltak az őseinek portréi. Felemelte a köpenyének alját, majd lassan letérdelt a törött tetőcserepekkel és szenes fadarabokkal teli földre.
Yan Xiaohan némán követte, és szintén letérdelt.
Fu Shen a semmi felé fordult és leborult, hogy háromszor a földig hajoljon, de semmit sem mondott.
Száz év dicsősége csak úgy füstté és hamuvá vált a tűzben. Egyetlen darabka sem maradt azokból a megsárgult festményekből, csakúgy, mint ahogy azok a hősi lelkek is letűntek; egy kicsit még időztek itt ugyan, de végül elszálltak a szél hátán, hogy szétoszoljanak a négy irányba.
Vajon még mindig védelmezték a Nagy-Zhout és a Vas Lovasságot?
Yan Xiaohan észrevette, ahogy Fu Shen keskeny, szép szeme bepirosodott, és ritkán látott zavarodottság és bizonytalanság tükröződött benne. Egy pillanatig vonakodott, aztán felállt és közelebb ment néhány lépést, majd féltérdre ereszkedett mellette.
– Nyomja valami a szíved, tábornok? – kérdezte gyengéden. – Szeretnéd, hogy elsimítsam neked?
Fu Shen higgadt arccal felemelte a tekintetét, hogy ránézzen, bár a szemében még maradt némi el nem oszlott nedvesség.
– Megint észrevetted?
– Ha nem is mondasz semmit, én vagyok a legközelebbi családtagod, szóval természetesen észreveszem. – Yan Xiaohan felemelte a kezét, hogy finoman megsimogassa Fu Shen homlokát. – Minden a szemedbe van írva.
Fu Shen lesütötte a szemét, mintha nevetett volna, de inkább úgy tűnt, sóhajtott.
– Nem arról van szó, hogy valami nyomja a szívem, hanem arról, hogy van egy gondolatom, ami hihetetlen őrültség, rendkívüli dolog, és több ezrek fognak ujjal mutogatni rá.
– Oh? – Yan Xiaohan felvonta a szemöldökét. – Micsoda véletlen! Nem pont előtted áll a világ egyik legrendkívülibb embere, akire több ezren ujjal mutogatnak?
Mivel Fu Shennek célja volt ezekkel a szavakkal, nem vághatott csak úgy vissza, így egyszerűen keresett egy tiszta pontot, ahová leült, majd egy hosszú, bizalmas beszélgetésre kész tartást vett fel.
– Válaszolok a kérdésedre, de nem is tudom, hol kezdjem. Emlékszel még Zeng Guangra, Menggui?
A név hallatán Yan Xiaohan arca savanyú lett, és gyerekesen duzzogott:
– Ő nem csak Gu Shanlu tanítója? Kért tőled valamit, aztán rávettél, hogy avatkozzak közbe az érdekében – válaszolta morcosan.
Fu Shen ledöbbent:
– Te aztán tényleg elképesztő vagy, Yan úr. Az a jó öreg ecet a szádban még mindig nem vesztette el a marását?
– Ezzel kapcsolatban, márki – mondta Yan Xiaohan, és ellentétben azzal, ahogy egy normális ember tette volna, a szeme ravaszul felívelt, amint közelebb hajolt Fu Shenhez -, nem te tudod a legjobban, hogy szerény személyem tényleg elképesztő?
– …Ne szórakozz velem! – Fu Shen megcsípte Yan Xiaohan arcát, és nem is tudta, hogy kellene reagálnia. Aztán hamar ismét komoly arcot vett fel. – Beszélj komolyan! A Kék Homok-hágóban történt merénylet után meggyőződtem egy apróságról, bár én sem tartom igazán megfelelőnek.
A Vas Lovasság helyzete túlságosan szomorú. Egy életen át harcoltunk a Nagy-Zhouért, de végül úgy kezeltek minket, mint szemet szúró, selyembe rejtett tövist, a megszúrt császár pedig nap mint nap erőt nem sajnálva töprengett azon, hogy ránthatna a halálba. Attól fogva nap mint nap aggódtam; ez az uralkodó generáció nem bízik bennem, és a következő generáció sem fog. Az idők kezdete óta hány évbe telt, míg megjelent egy bölcs és igazságos uralkodó? Az én életem még a száz évet sem érte el, várnom kellene, amíg ez a szám növekszik, feltéve, hogy közben a halál nem támad rám?
Yan Xiaohan bólintott:
– Igaz, másokban megbízni nem olyan jó, mint önmagunkban megbízni. Így csak két lehetőség van: vagy a király pozíciójába helyezed magad, vagy irányítod az Ég fiát, hogy parancsolhass a vazallusainak.
Fu Shen felnevetett:
– Nem vágyom rá, hogy uralkodóként viselkedjek, és nem is vagyok rá alkalmas.
Yan Xiaohan tudta, hogy nem viccelt. Ha tényleg késztetést érzett volna rá, már Gan tartományban felépíthetett volna egy másik hegyet. Vagy – még korábban – a Yuantai udvarban, amikor a házassági rendelet alkalmas indokként szolgált.
Mégsem tette.
Egy nemesember helyét az határozza meg a világban, hogy mit tesz és mit nem tesz. Fu Shennek csak egy szavába került volna, és aztán biztosan képes lett volna véghezvinni.
– Később a Kuangshan Egyetem nyomozása során véletlenül megláttam Zeng Guang Feljegyzések a Havasszilva Kunyhóból című munkáját, ami nagyon is felvilágosított. “A világ azoké, akik benne élnek, nem egy család és egy nemzetségnév tulajdona.” Ezt hangosan kimondani bárki számára rémisztő lenne, de ha az ember jobban belegondol, van benne logika.
Fu Shen átolvasta Zeng Guang antológiáját, és úgy gondolta, hogy az idős úr öreg kora ellenére rendkívül kalandvágyó szívű volt, amiben egy lehetetlen vágy lakozott arra, hogy addig egyen, amíg meg nem hízik. Annak idején a Kuangshan Iskola tanai csupán eltúlzott kijelentéseknek tűntek, és még a jelenbe helyezve is rendkívül összeegyeztethetetlennek látszottak. Az írásban viszont az öreg tanár által elrejtett remények bizonyos része egészen összeillett azzal, amit Fu Shen gondolt.
Ez pedig a harmadik lehetőség keresésének vágya volt.
Yan Xiaohan úgy érezte, mintha kezdte volna kitapogatózni a lényeget, mégsem volt képes teljesen megragadni.
– Tehát úgy érted…
Fu Shen csak azután adta meg megfontolt válaszát, hogy többször végiggondolta.
– A birodalmat közösen kell uralni.
A négy határnál őrködő tábornokok, a csapatokkal rendelkező tartományok kormányzói, a tanító és kormányzó idős hivatalnokok, az uralkodót segítő és kritizáló udvari miniszterek… ezeknek az embereknek rohanniuk kellene, hogy kikiáltsák a közemberek véleményét, ám a császári uralom megköti őket, kénytelenek fejet hajtani az egyetlen “legnagyobb tiszteletű” család előtt.
Fu Shen már rég nem táplált olyan hiú reményeket, mint egy jóságos uralkodó, és soha egyszer sem állt szándékában eltávolítani és a helyére ültetni egyet. Rejtélyes módon úgy tűnt, volt valamiféle szabály, ami generációról generációra arra ítélte a hősöket és bajnokokat, hogy felemelkedjenek, majd letűnjenek, a sorsuk előre elrendeltetett. Fu Shen ezt valamilyen szinten a természet törvényének tartotta, de képtelen volt nyíltan hinni ebben. Ám egy nap, amikor véletlenül belelapozott az Feljegyzések a Havasszilva Kunyhóbólba, a “világ a világ lakóié” kifejezés lerombolta a zavarodottságának falát, és aztán ez a halvány ötlet a fejében végre előtört a talajból és kicsírázott.
Mit jelent közösen uralni a birodalmat?
Az összes ember az összes határvidékről részt vehet az udvar politikájában. Az állam minden egyes fontos ügyét a köznép véleménye dönti el.
Ám nem volt teljesen meggyőződve erről, és nem tudta, hogy ez végül egy birodalmat támogató, jó előjelű fa lesz, vagy egy mérgező gyom, ami több tízezer éves balszerencsét hoz.
Yan Xiaohan végighallgatta, nagyon sokáig egyszer sem szólalt meg. A véleménye erről tulajdonképpen nem volt igazán fontos – legalábbis nem volt fontosabb másokénál. Fu Shen belül jól tudta, hogy egyszerűen normális lett volna azt mondania, hogy nem helyesli vagy nem nem érti, a csendje mégis csillapíthatatlanul nyugtalanította.
– Tehát… – kezdte Yan Xiaohan zavarodottan – annak idején nem azért kértél meg, hogy segítsek megmenteni Zeng Guangot, mert próbára akartál tenni, hanem… emiatt?
– ….
Néha legszívesebben tényleg felnyitotta volt Yan Xiaohan fejét, hogy megnézze, egyáltalán mivel van tele.
Yan Xiaohan észrevette a felgyülemlő mérgét, és gondatlanul mosolygott:
– Csak nem ideges vagy, márki? Mi lesz, ha azt mondom, hogy amit kigondoltál, csak egy vágyálom és lenézlek érte? – viccelődött.
Fu Shen természetesen semmit sem készült tenni. Legrosszabb esetben Yan Xiaohannak nem tetszik az ötlet, azt mondja, beteg, a főváros bevétele után vissza kell vonulnia a posztjáról, és félre kell hajítania az eddigi összes eredményét. Aztán ő is nyugdíjba vonul a munkájából, hazamegy, hogy attól fogva mindentől elzárkózva éljenek. Bármit kitalálhattak, amire bármennyi időt elpazarolhattak, és megtehették.
Ezen a világon Yan Xiaohanon kívül nem volt semmi más, amitől nem lett volna képes megválni.
– Semmi. – Fu Shen közömbösen megbökte az arcát. – Szerinted képes lennék elidegenedni tőled ilyesmi miatt?
Yan Xiaohan vetett rá egy mosolyt. Fu Shen átölelte a nehéz feleségét, nem is tudta, miért lett ennyire boldog, és már épp figyelmeztetni akarta, hogy legyen egy kicsit méltóságteljesebb, amikor meghallotta, ahogy ezt mondja:
– Szerintem nagyszerű.
– Mi?
– A visszavonult császár azt mondta, te olyan alattvaló vagy, aki a birodalomhoz hűséges, nem az uralkodóhoz – mondta Yan Xiaohan komolyan, visszavéve a mosolyából. – Előre meg volt írva, hogy ezt fogod mondani, én pedig a legkevésbé sem lepődtem meg, mert te vagy Fu Jingyuan, és soha egyszer sem változtál. Nem számít, mit terveztél el, ne vonakodj elindulni és megtenni! Akkor is melletted leszek, ha a terved elbukik. Egy házaspár egy egység, a dicsőséget és a szégyent is megosztjuk. Ezer év múlva a nevünket elejétől a végéig egymás mellé fogják írni, szerintem pedig ez pont így jó. Jobb nem is lehetne.
Fu Shen szíve nagyot ugrott, és egy szempillantás alatt meghatódott.
Szótlanul, meglehetősen erősen ölelte Yan Xiaohant, mintha félt volna, hogy elfut előle. Fu Shen megértette, hogy egész életében nem lesz többé olyan szerencsés, hogy nála jobb emberrel találkozzon.
Nem tudni, mennyi idő telt el, mire Yan Xiaohan hirtelen finoman lerázta magáról, és jelezte, hogy forduljon meg.
– Nézd!
Fu Shen abba az irányba fordult, ahová mutatott, és azt látta, hogy a megégett és elkorhadt tetőgerenda alatt a kövek közötti repedésben egy apró vadvirág lengedezett a szélben. A szirmai kinyíltak, a levelei és a szára pedig smaragdzöld volt. Páratlanul törékenynek és könnyedén hervadónak látszott a romokkal teli talajon, mégis ez volt az egyetlen élőlény a halott hamvak között.
A pár egymásra mosolygott, tudták, hogy semmit sem kell mondaniuk, csupán összetették a homlokukat és az ajkaik finoman összeértek.
A katasztrófák tüze várhat, amíg a jövő évi tavaszi szél el nem jön.
Április tizennyolcadikán az Arany Emelvény alatt a hét sereg tisztjei találkoztak a három klánból küldött követekkel.
Ezt a szokatlan helyszínt Fu Shen választotta, és nagyon jó eredményeket ért el, mivel egyik tiszt sem nézett ki valami jól, amikor meglátták a tárgyaló diplomatákat. A Zhe követ arcán egy nem túl természetes kifejezés nyoma villant, de mivel békét keresve érkeztek, nem volt más választása, mint úgy tenni, mintha semmit sem tudott volna, és vonakodva leült.
A három klán egy-egy fő követet és egy követ segédet küldött. Yan Xiaohan Fu Shen vezetői széke alatt egy sorral ült és mindent rideg tekintettel szemlélt. Felfedezte, hogy a tatár követ még mindig arrogáns tekintetű volt, a Zhe követ a legravaszabb, a Balhae követ viszont nem beszélt sokat, és amikor kinyitotta a száját, csak egyetértett azzal, amit a Zhe követ mondott.
Egyetlen pillantással látni lehetett, ki állt közel kihez. A Zhe és a Baihe vadkutyák voltak, és csak minél többet akartak letépni a Nagy-Zhou testéből. A tatárok farkasok voltak, és egy véres tenger mélységű haragot tápláltak Nagy-Zhou iránt; ha ezúttal ideiglenesen le is nyelték a sértést és fejet is hajtottak, a jövőben biztosan erősebben fognak visszatérni.
Egy csapat kielégíthetetlenül mohó és vadszívű farkas… béketárgyalás helyett helyénvalóbb lett volna azt mondani, hogy ez egy végső, haldokló erőfeszítés volt. Talán látták és megbizonyosodtak a Jiangnan-dinasztia hozzáállásáról, és itt akarták megrövidíteni őket.
Fu Shennek nem volt mondanivalója a tatár követnek; attól tartott, hogy nem lesz képes elnyomni a haragját, így Yu Qiaotingot kérte meg, hogy válaszoljon helyette. Amikor a Zhe követre került a sor, hirtelen eszébe jutott valami, és odaszólt az alacsony követhez:
– Ez a márki elfelejtette megkérdezni. Ha I’intu kán békét akar kérni, mit tud felhozni a mentségére?
A Zhe követ meghökkent, nem tudta, hogy mire készült.
Yan Xiaohan remek időzítéssel folytatta a beszélgetést:
– Miért kérdezel ilyesmit, márki?
– Hallottam, hogy I’intu kán mindig is egy túlzottan udvarias és vendégszerető ember volt. Annak idején szándékosan küldött valakit, hogy egy névtelen nászajándékot adjon az esküvőmre.
– Mi volt az?
– Egy doboz véres keleti gyöngy. – Fu Shen szeme összeszűkült, a gyilkos aurája túláradt. – Micsoda fáradtság lehetett számára ilyen figyelmesnek lenni.
A Zhe követ lába földbe gyökerezett a tekintetétől, megállás nélkül reszketett, a szíve pedig majd’ kiugrott a torkán.
– Egy félreértés – válaszolta kapkodva -, biztosan csak egy félreértés…
Fu Shen viszont hirtelen elmosolyodott:
– Ugyan.
Minden tekintet Fu Shenre vetült és a mosolyára összpontosított. Fogott egy tál nyers rizst a mögötte álló szolgától, előrevitte, és a követek és tábornokok szeme láttára lassan kiöntötte.
– Mi mind nyitott emberek vagyunk, akik nem kertelnek. I’intu béketárgyalást akar, tehát ki kell mutatnia az őszinteségét; egy ember feje egy rizsszemért, kezdve a családjával. Ha elég gyűlt össze, azonnal visszahívom a csapataimat. Ha nem, jövőre személyesen ajándékozom neki ezt a tál rizst a sírjánál.
A hófehér szemek zörögve kifolytak.
A sátorban síri csend volt.
A Zhe követ erre majdnem haragra lobbant:
– Mi értelme ennek?! Maguk mind… ez egyszerűen lehetetlen, ez túl kegyetlen!
– Még meg sem próbálták. Honnan tudják, hogy lehetetlen? – mondta Yan Xiaohan sejtelmesen. – Előbb miért nem megy vissza és próbálja meg?
A másik két klán követei egységesen érdektelenek és szótlanok maradtak. A Zhe diplomata elkeseredetten értette meg, hogy többé nem a státuszukkal dicsekvő és udvariasságot színlelő jiangnani hivatalnokok előtt állt. Itt csak egy csapat tábornok volt, akik hullahegyen és vértengeren át utaztak, hogy utat vágjanak a fővárosba, a kardjuk hegyén lévő vér pedig még meg sem száradt, mielőtt leültek ide.
– Csak most jutott eszébe tárgyalni velem? Túl késő – mondta Fu Shen ridegen. – Menjen vissza és mondja meg I’intunak, hogy ez a harc attól fogva kőbe lett vésve, hogy provokált és megtámadta a Liangkou-hágót. A birodalmunk és a családunk gyűlöli egymást, és véradósságok gyűltek össze. Ezt az ügyet nem lehet megoldani, hacsak meg nem hal.
– Maga…!
A követ hirtelen felállt, már-már lázadni készült, ám hirtelen számos hosszú kard előrántása hangzott a háta mögül. Egy hófehér kardfény vakította meg a szemet, majd hűvöset érzett a nyakán.
Yan Xiaohan egy olyan hamis, rendkívül ismerős mosolyt mutatott, amilyet korábban a jiangnani hivatalnokok arcán is látni lehetett.
– Mivel egyikünk sem tud egyezségre jutni, a csatamezőn találkozunk. Kísérjék ki a vendégeket!
Ez a találkozó már a kezdettől fogva bukásra volt ítélve. Fu Shen csakis azt a feltételt fogadta volna el, ha a három klán visszament volna oda, ahonnan jött, és minél távolabb húzódnak, annál jobb. Zhou tartományban hatalmas és erős sereg gyűlt össze, a biztos győzelem már a markukban volt. Csak akkor egyeztek volna bele a tatárok és a Zhe engedményeknek tűnő, ám valójában túlságosan nagyravágyó feltételeibe, ha az összes tartomány kormányzója megőrült volna.
A három klán követei sietve, a farkukat behúzva távoztak, hamarosan pedig csak a sereg emberei maradtak a sátorban. Xiang tartomány kormányzója, Wang Shiqi balra, majd jobbra nézett, és látta, hogy semmi sem történik. Amikor már épp fel akart állni, hogy elhagyja a helyét, hirtelen meghallotta, ahogy a vezető, Fu Shen megszólalt:
– Kérem az urakat, hogy maradjanak még egy kicsit! Szeretnék még mondani valamit…
Az első dal véget ért, de az igazi műsor még csak most kezdődött.
DCG fordítások 