[HJT] 76. Fejezet – Összetűzés

Július hatodikán Yan Xiaohan, aki megállás nélkül vágtatott, figyelmeztetés nélkül berontott a délnyugati hadsereg táborába utazástól fáradt aurájával.

Egy kardot fogva a nyakához lett bevezetve. Duan Guihong már ígyis magánkívül volt, és amikor meghallotta, hogy az udvar ölebe betört a táborába, szinte levegőt sem kapott.

– Magának meg van még képe idejönni?! – füstölgött.

– Jingyuan itt van magával, igaz? – Yan Xiaohan úgy tűnt, észre sem vette a nyakánál lévő szablyát, hosszú léptekkel közeledett a férfi felé. – Hogy van?

A testőr félt, hogy megtámadja Duan Guihongot, ezért gyorsan megszorította a pengét és rákiáltott:

– Megállni!

– Azt kérdeztem, hol van?!

Amint Yan Xiaohan felemelte a hangját, az éles penge belevágott a nyakába, friss fér cikázott le, és azonnal vörösre festette a nyakának nagy részét. Vöröslő szemmel meredt Duan Guihongra, gyorsan és hatékonyan levetette magáról az összes fegyvert, majd a földre hajította őket. Égett a szorongástól, és szinte könyörögve mondta a következő szavakat:

– Ha a herceg meg akar ölni vagy bele akar vágni a húsomba, tegyen ahogy jónak látja! Csak hadd találkozzak vele!

Duan Guihong megállt, és ezt gondolta: Yan Xiaohannak nincs oka ilyen zaklatottnak lenni, nem igaz? Nem úgy volt, hogy teljesen összeférhetetlenek? Az a házassági rendelet végül valódi érzéseket rendelt köztük?

– Ki küldte magát? – kérdezte a homlokát ráncolva. – A császár?

– Xue Sheng tanácsolta Changzhinak, hogy titokban szabaduljon meg Jingyuantól. Én nem voltam a fővárosban, ezért csak azután tudtam idesietni, hogy hírt kaptam a palotában lévő kémemtől.

Az elemeknek kitett, fáradt arca nem hazudott. Kelet és nyugat ezer li távolságra volt egymástól, ő pedig nem egészen két nap alatt tett meg a távot, egész úton egyszer sem hunyta le a szemét. Ha ez nem számított az őszintesége bizonyítékául, akkor az egyetlen dolog, amit tehetett, az maradt, hogy itt helyben, Duan Guihong szeme láttára megöli magát.

– Herceg, a Hosszú Élet Fesztivál merényletének nyomozását a Repülő Sárkány Gárda vezette. Tudom, hogy Chunyang a maga embere volt, és tudom, hogy az a fehér harmat is délnyugatról eredt. Jingyuan sosem titkolta el előlem a maguk közötti barátságot – magyarázta kapkodva -, különben én sem jöttem volna egyenesen ide, hogy megkeressem magát. Maga nem ártana neki, azok voltak, akiket Changzhi ültetett az oldalára.

– Ez annak a korcs császárnak a műve? – Duan Guihongnak először csak enyhe sejtése volt erről, de most, hogy Yan Xiaohan megerősítette, a forrongó düh feltört és egyenesen elárasztotta a mellkasát. – Oh, remek! Az apja is megtámadta, és most a fia is megtámadja! Fu Shen talán az egész Sun családot kivégezte az előző életében, hogy kiérdemelte, hogy ebben az életben az a család üldözze?!

A kiemelkedő katonai szolgálat és egy sebhelyekkel teli test nem ért annyit, mint kedvelt hivatalnoknak lenni és néhány jó szót szólni a császár előtt. Fu Shen egész életében a Nagy-Zhou javáért háborúzott, mégis csak ennyi lett a jussa.

Szánalomra méltó volt látni egy ilyen ismerős helyzetbe került ember balsorsát. Most, hogy így belegondolt, az ő két évtizedét minek fogják tartani?

A hűséges szívet eltiporták. A mélyről jövő kedvességet és barátságot arra használták, hogy csalódást okozzanak.

Duan Guihong dühe befejeződött, a tüze kialudt, majd határtalan hideg és elkeseredés söpört végig rajta. Egy darabig mozdulatlanul állt egy helyben, mint egy oroszlán, aki végre rájött, hogy megöregedett. Amikor ismét kinyitotta a száját, a hangja már halkabban szólt:

– Menj vissza! Nincs értelme találkoznod vele. Tégy úgy, mintha halott lenne! A jövőben… többé ne terheld őt ezzel a birodalommal!

A fájdalom, ami mintha szétszakította volna belülről, még nem tűnt el Yan Xiaohan testéből. Valójában nem tudott valami tisztán gondolkodni, a három energiája^[1] teljes egészében a fájdalomra támaszkodott, és már annyi udvariasságot és tiszteletet adott Duan Guihongnak, amennyit csak tudott. Ám amikor az az utolsó mondat kijött, komolyan nem bírta tovább elviselni.

– A leghalványabb fogalma sincs arról, hogy igazából ki terheli őt, herceg? Mi joga van magának nyomorúságot érezni a nevében? – Végül Yan Xiaohan letépte az álarcát. Fagyosan meredt Duan Guihongra, a száján kiejtett szavaknak pedig még egy késnél is fenyegetőbb élük volt. – Miért jött a délnyugati frontra, miért támadt a császárnak gyilkos szándéka… ez nem mind maga miatt történt, Xiping hercege?
Ha maga nem sértette volna meg a császárt újra és újra, hogy fajultak volna odáig a dolgok, hogy a dinasztia csapatai és a délnyugat katonái a csatamezőn találkoztak? Ha Jingyuan nem akarta volna szándékosan és teljesen megvédeni magát, miért húzta volna el ezt három hónapig, hogy időt nyerjen, és utasította vissza a csata megkezdését addig, amíg a császár gyanakodni nem kezdett rá?! – Egy ritkán látott, szigorú kifejezés volt az arcán, a vallatása pedig vádaskodássá vált. – Ha annyira fel van háborodva az érdekében, herceg, miért nem gondolkozik el rendesen azon, hogy a császár miért akarja hirtelen elvenni az életét?!

Az egymást követő kérdések meghökkentették Duan Guihongot. Ezelőtt csak egyszer látta Yan Xiaohan arcát, távolról a fővárosban, és akkor úgy ítélte meg, hogy nem több, mint egy hímzett párna. Egyáltalán nem számított rá, hogy amikor a férfi teljesen szabadjára ereszti az erejét, a legkevésbé sem veszít a csatamezőről érkezett férfiakkal szemben, és hogy még neki is az a halvány ösztöne támadt, hogy legszívesebben meghátrálna, amikor az a fagyos tekintet végigsöpört rajta.

– Maga titokban szövetkezett a Ying nagyherceggel, aztán a segítségével fehér őszi éjt szállított a fővárosba. Azt hitte, hibátlanul végezte a dolgát és mindent titokban tartott, de most, hogy kiderült az igazság, Jingyuan lett az áldozati bárány maga helyett. Annak idején inkább elfogadta a házassági rendeletet, minthogy fellázadjon, és most maga és a nagyherceg illegális üzlete miatt a fél életének munkája teljesen tönkre lett téve. És még van mersze sértettséget érezni a nevében? Bocsássa meg az udvariatlanságom, herceg, de ha tényleg azt akarja, hogy még néhány évvel tovább éljen, akkor törődjön a maga dolgával, ne csináljon olyat, amit nem kéne, és ne tervezgessen olyasmit, amit nem kéne!

Yan Xiaohan tombolt dühében, szemernyi tapintatosság sem maradt benne. A szavainak vallató hangsúlya szinte pofon vágta a herceget, ám a férfinak nem volt alkalma az udvariatlanságon fennakadni.

– …Az egész az én hibám? – motyogta.

– Maga követte el a bűnt, de rá sújtott le a villám – jelentette ki Yan Xiaohan. – Herceg, könyörögnöm kell, le kell térdelnem maga elé, hogy megkérjem, engedje őt el és ne rójon rá több terhet?

A kés határozott, pontos és kegyetlen volt. A döfésétől Duan Guihong képtelen volt megszólalni.

– Befejezni a veszekedést! – kiáltotta Du Leng, aki végül képtelen volt tovább hallgatni ezt, miközben őt lefoglalta, hogy odabent megmentsen egy életet. – Sir Yan, jöjjön be és segítsen!

Miután ezúttal senki sem állította meg, Yan Xiaohan hosszú léptekkel besietett.

Egyetlen pillantás után úgy érezte, mintha kirántották volna belőle a lelkét, és a szívébe áramló fájdalom összekeveredett a veszély utáni túlélés maradandó félelmével. Mintha a levegőben lebegett volna, akár egy kóbor lélek, némán odament a betegágy elé.

Fu Shen teljesen csukott szemmel feküdt a hátán, az arca olyan fehér volt, mint a papír, és a szája elkékült. A testének felébe arany tűket állítottak, és leszámítva a mellkasának gyenge emelkedését és ereszkedését, szinte semmiben nem különbözött egy halottól.

Du Leng homlokát izzadság borította a munkától. Ő egyben Duan Guihong ügynöke és a császári hadsereg hadiorvosa volt, így Fu Shen incidensét követően az ellenség oldalára lopakodott, és éjt nappallá téve fáradhatatlanul dolgozott, hogy visszahozza őt a pokol királyának markából. Azóta a hangja már rekedt lett, és emiatt a beszéde különösen tömör, rideg és merev volt:

– Nem tudom lefogni a tábornokot, amikor kapálózik. Segítsen ebben!

Yan Xiaohan viszont még nem tért magához, és sokáig csak állt az ágy előtt, az ujja hegyétől az utolsó hajszáláig mindene ledermedt.

Du Leng csettintett a nyelvével, előhúzott egy arany tűt és az ujjai közé vette. A tű hideg hegye megcsillant, Duan Guihong pedig egyetlen szúrást célzott a Yan Xiaohan hátán lévő akupunktúra pontra. A férfi úgy megremegett, mintha az egész teste rángatózott volna, majd rögtön megfordult és felköhögött egy adag vért.

– Szorongó tűz támadja a magot, a qi és a vér a rossz irányba áramlik – mondta Du Leng közömbösen. – Ne bambuljon és ne fakadjon sírva az aggodalomtól! Kihúzom a tűket, szóval segítsen lefogni! Ha átvészeli az éjszakát, gond nélkül fel fog ébredni. Üljön le!

Yan Xiaohan még egy kicsit fuldoklott és köhögött. Hála Du Leng szúrásának, magához tért a kaotikus, qi-zavaros elmeállapotából. Némán letörölte a vért a tenyeréről, leült az ágy szélére és kinyújtotta a kezét, hogy a vállánál fogja le Fu Shent.

A teste olyan hideg volt, mint egy holttest. A hőmérséklet vadul felrázta Yan Xiaohan szívét, és hirtelen egy kissé baljós gondolata támadt. Félelmében oktalanul feltette magának a kérdést: ha Fu Shen tényleg meghal, mihez fog kezdeni?

Ahogy Du Leng kihúzta a tűket, Fu Shen teste lassanként felmelegedett, a végtagjai pedig enyhén megremegtek. Amikor már csak néhány tű maradt a mellkasán és a hasán lévő fő akupunktúra pontokba szúrva, álmában összeráncolta a homlokát. A jobb keze kissé felemelkedett, és a levegőbe kapott.

Yan Xiaohan gyorsan odanyújtotta a kezét, és Fu Shen megragadta a csuklóját.

– Óvatosan! – figyelmeztette Du Leng, egy pillantást vetve oldalra. – Fogja le!

A következő pillanatban villámgyorsan, két kézzel egyszerre húzta ki a maradék arany tűket. Fu Shen először hevesen rángatózni kezdett, aztán nemsokára őrülten kapálózott. Yan Xiaohan majdnem leesett az ágyról, amikor Fu Shen belekönyökölt, és éles fájdalom tört fel a jobb csuklójából.

– Jingyuan!

– Ne engedje el! – mondta Du Leng.

Yan Xiaohan ijedtében rávetette magát a megállás nélkül vergődő férfira és átölelte, hagyva, hogy a testének karcsú, kemény csontjai nekicsapódjanak, miközben a karjában tartotta. Az ütések tompa hangja folyamatosan csengett, ő viszont az elejétől a végéig mégcsak fel sem nyögött.

Nem engedi el, még az élete árán sem.

Nem tudni, mennyi ideig maradtak ezen a holtponton. Fu Shen vergődése lassan elgyengült, kissé megijesztve Yan Xiaohant. Épp, amikor eszébe jutott megkérdezni Du Lenget, hogy mi történik, hallotta, ahogy a karjaiban tartott férfi torkából egy halk hang jött ki, majd rögtön azután vér fröccsenése követte.

A szíve azonnal lesüllyedt.

Du Leng viszont megkönnyebbülten fellélegzett. A lábát elhagyta az erő, és lerogyott a mellette lévő székre.

– Vége van. Hadd köpje ki az összes vért, aztán rendben lesz.

Yan Xiaohan semmit sem mondott, és nem is mert megnyugodni. A ma este történteket soha életében nem fogja elfelejteni: Fu Shen a karjai közt egymás után köhögte fel a vért. Ő tehetetlenül nézte, ahogy a vér fokozatosan lilásfeketéről sötétvörössé változott, az egész szobát megtöltve a súlyos bűzével. Mindkettejük ruhájának elejét beterítette, mintha egy medencében ültek volna.

Abban a pillanatban hirtelen nem érzett sem fájdalmat, sem aggodalmat, csak egy szokatlan nyugodtságot. Ahogy az imént még az utolsó lélegzetét fújó férfit tartotta, csak egyetlen gondolat volt a fejében: ha Fu Shen meghalt volna, egyszerűen visszament volna a fővárosba, levágta volna Changzhi korcs fejét, aztán magára fordította volna a pengét, hogy utánamehessen. Egy család együtt válik porrá. Nincsenek kivételek.

Duan Guihong valamikor belépett a szobába, miután Fu Shen abbahagyta a vér hányását és elvesztette az eszméletét, és egy ideig a közelben várakozott. Amikor észrevette, hogy Yan Xiaohan egyáltalán nem figyelt rá, kissé kínosan érezve magát köhögött egyet.

– Tudja… khm, mi lenne, ha előbb átöltözne és hagyná, hogy Du Leng bekösse a sebét? Aztán visszajöhet és gondoskodhat róla.

Yan Xiaohan kissé bólintott a fejével, úgy tűnt, hallotta. A tarkójánál fogva, óvatosan és vigyázva visszafektette Fu Shent a párnájára, majd felállt és teljesen egyenesen kihúzta a hátát. Bólintott egyet Duan Guihong felé, az arckifejezése hideg volt, ám nem maradt udvariatlan.

– Megkérhetem a herceget, hogy szóljon valakinek, hogy hozzon egy dézsa forró vizet? Megmosdatom, mielőtt elmegyek fürödni.

– Áh. – Duan Guihong egy kicsit meglepődött, nem számított rá, hogy Yan Xiaohan ilyen udvarias lesz vele. – Rendben.

Az iménti férfin, akinek a szavai olyanok voltak, akár a kések, aki fenyegető volt, mégis aggodalomtól vöröslött a szeme, úgy nézett ki, mintha kicserélték volna a lelkét. Egy másokat ezer lire taszító, jeges aura vette körül a testét, és fagyos, önellátó és kifinomult lett.

Ha Fu Shen ébren lett volna, talán felismerte volna, hogy ez volt az udvari felügyelő arca, amit csak ő ismert a legjobban.

Az a gátlástalan, könyörtelen, katasztrófákat okozó áruló.

Yan Xiaohan megmosdatta Fu Shent, tiszta ruhát adott rá, majd átment egy másik szobába, hogy lemossa magáról az út porát. Miután visszatért egy kicsi, nem túl fényes lámpással, egész éjszaka élettelenül ült Fu Shen ágyánál. Duan Guihong és Du Leng tapintatosan nem zavarták.

Az egész végtelen, csendes őszi estén át fogta Fu Shen melegedni nem akaró kezét. Egy csókot nyomott a kiszáradt ajkaira, finoman, akár a víz felszínére szálló szitakötő.

Az egész testében heves lángok lobogtak, a gyűlölete az égig tört, ám az a csók gyengéd és megtervezett volt, mintha egy gyönyörű álom lett volna, amit nem volt képes megtörni.

– Meg fogom ölni – suttogta a fülébe.

---

Jegyzetek:

[1] három energia: esszencia, életenergia, lélek

---

75. Fejezet | Tartalomjegyzék | 77. Fejezet