[HJT] 77. Fejezet – Ébredés

A világ megfagyott, barátságtalan szürke és fehér vette körül, mintha egy vasketrecbe zárták volna. A nappalt és az éjszakát sehogy sem lehetett megkülönböztetni. Nem érzékelte az idő múlását, csak a továbbra is gyengén működő tudata faggatta megállás nélkül: Ki vagyok? Hol vagyok?

A szürke világ lassan kivilágosodott. Felemelte a kezét, hogy megérintse a durva kőmintázat egy részét. Az érintés ennek hatására felelevenített bizonyos emlékeket, és eszébe jutott, hogy ez Yan város fala.

Nyolc éves korában a második nagybátyja magával hozta a pusztára, az észak-yani hadsereg szigorúan védett helyőrségébe, majd felmászott a városkapu egyik tornyára.

Akkoriban csak egy kis csöppség volt, a feje búbja még a könyöklőfalat sem érte el. Miközben a pufi kis kezét használta, hogy a fal repedéseinek segítségével felmásszon a falra, Fu Tingxin felemelte és a vállára vette.

A világ egy másodperc alatt hatalmassá és csodálatossá vált, a látvány egész a messzeségbe nyúlt.

A városon kívül hegyek és puszták terültek el, a városon belül pedig szép és rendezett épületek és utcák álltak. A városon kívül őrhelyek magasodtak és a csatalovak békésen legeltek, a városon belül pedig emberek tömege járt-kelt, és egy nagyon magas bambuszgőzölőből gombócokat árultak, amelyek fehér gőzt pöfékeltek, amikor felemelték a fedőt.

Fu Tingxin még nagyon fiatalnak látszott. A határvidéken fújó széltől egy kicsit kiszáradt az arca, és a szakálla rendezetlen volt, de ez mit sem vont le abból, milyen magas és jóképű volt. Az arcának bal oldalán még egy kis gödröcske is volt, amikor mosolygott.

– Menjünk vissza, jó? – Fu Tingxin megfordult, hogy őt a vállán tartva leszálljon a falról. – Beborult az ég. Hamarosan esni fog.

Ő naivan kinyújtotta a kezét. Csakugyan, egy apró esőcsepp hullott le a hatalmas, kékesszürke égboltból.

A helyszín hirtelen megváltozott.

Ezúttal Yan város legmagasabb pontján állt, mint egy szél ellen kihúzott, hideg vasból öntött hosszú kard. Azóta magasra nőtt. A városon kívül a Zhe csapatok sűrű tömege sorakozott.

Többé már nem kellett valaki más vállára ülnie, hogy végig tudjon nézni ezen a területen.

– Tábornok. – Egy fiatal, kedvesnek látszó, fekete páncélos helyettes tábornok lépett mellé. – A Vas Lovasság összegyűlt, és bármikor készen áll a háború megkezdésére.

– Értettem. – A levegőbe emelte a kezét és elkapott egy hirtelen lehullott esőcseppet. A hangja könnyed volt, mintha nem értette volna, mit keresett ez itt. – Esik az eső.

A helyszín ismét megváltozott.

Egy egész égből lezúduló záporban térdelt, ami csontig hatoló hideggel itatta át, a mélyvörös ruhája pedig olyan volt, akár egy elázott juharlevél, ami nem volt hajlandó elúszni. A szürke kövekkel kirakott felszín végén a karmazsinvörös, szorosan bezárt palotaajtó állt.

A jeges esővíz megállás nélkül potyogott az arcára. Az elméje üres felület volt, csupán az a halvány érzése volt, hogy valami hiányzott. Elmerengve kérdezte magától: Kit várok?

Számtalan jelenet tűnt fel a szeme előtt, akár egy sor körlámpás. Sok arcot látott, amit vagy ismert, vagy volt róla valami halvány benyomása, de az a bizonyos valaki, akire mélyen emlékeznie kellett volna, egyszer sem volt köztük.

Feltűnően semmilyen emlék nem szólt róla.

A látvány hirtelen megállt egy bizonyos alakon. A heves zápor továbbra is zuhogott, de az épületen kívülre volt zárva, csak a szüntelen hangját lehetett hallani. Ő keresztbe tett lábbal egy piszkavasra támaszkodott, és a tekintete sebesen cikázott, míg meg nem állapodott a tűz mellett álló férfi arcán.

A férfi rendkívül közönyösnek tűnt iránta, egyáltalán nem törődött vele. Annak ellenére sem volt hajlandó megfordítani a fejét és ránézni, hogy folyamatosan bámulta őt.

Felbosszantottam vagy megbántottam? tűnödött.

Ahogy alaposan felidézte a történteket, úgy tűnt, mondott valamit, amit nem volt kellemes hallani, a férfi arckifejezése pedig azonnal eltorzult.

Az emlékek az eső tompa hangjának kíséretében elárasztották a fejét, és hideg vízcseppek potyogtak az arcára. Végre rájött… hogy ez nem is eső volt.

– Ha teljesen egyedül hagynám ezen a világon, akkor sem lennék képes lehunyni a szemem, ha meghalnék.

Miért nem mondasz semmit?

Azért… mert nem hiszel nekem?

Amint eszébe jutott ez a mondat, hirtelen egy fénysugár tört át a kék égen, és felragyogtatta a viharos világot. Az összes rendezetlen és fakó emléke lassan visszanyerte eredeti színét. A szorosan becsukott szemhéján át most először volt képes érzékelni a külvilág isteni ragyogását.

Gyengén megmozdította a Yan Xiaohan tenyerében tartott ujjait. Ez az apró, alig észrevehető mozdulat sikeresen ledermesztett egy felnőtt férfit.

– Dok… khhh – Yan Xiaohan torka túl száraz volt, amikor kinyitotta a száját, a hangja pedig erőtlenül jött ki. – Doktor Du, azt hiszem, az előbb megmozdult…

– Tényleg? – Du Leng odament, de meg volt győződve róla, hogy Yan Xiaohan csak túlérzékeny volt. – Hadd nézzem!

Yan Xiaohan fel akart kelni az ágy széléről, hogy helyet adjon neki. Épp amikor el akarta engedni Fu Shen kezét, hirtelen szorítást érzett az ujjainál, mintha valaki utánakapott volna.

– Ne menj…

A szorosan csukott szempár kinyílt.

Yan Xiaohan szeme azonnal bepirosodott, és az egész karja ledermedt, mint egy bunkósbot. A torkán majdnem kiszökött egy apró hang, nem merte elhinni, amit látott, és a hangsúlya még a gyengédnél is gyengédebb volt:

– Jingyuan?

Du Leng, mint egy szívtelen és érzéketlen nyugati anyakirálynő, szétszakította az összefogott kezüket, és gyorsan megragadta Fu Shen pulzusát, miközben azt mondta:

– Maga először is álljon félre az útból… Tábornok, hogy érzi magát? Fáj valamije?

Fu Shen meg akarta rázni a fejét, de olyan régóta feküdt, hogy meglehetősen erős szédülés fogta el, ezért nem volt más választása, mint mozdulatlanul feküdni a hátán.

– Nem, csak szédülök – mondta gyenge hangon. – Az előbb álmodtam valamit. Az álomban arany gyöngyök hullottak az égből, és ahogy rám estek, felébresztettek. Ha nem hiszel nekem, nézd meg az arcom… vizes vagy nem?

– … – Yan Xiaohan.

Du Leng szó nélkül elfordította a fejét, és vetett egy pillantást Yan Xiaohan még mindig piros szemére.

Miféle könnyek képesek felébreszteni egy mély kómában lévő embert? Azokban a könnycsatornákban biztos valami kicseszett varázselixír van!

Fu Shen tekintete egyszer sem kóborolt el Yan Xiaohantól. Doktor Du eltűrte a szoba számára egyáltalán nem vendégszerető légkörét, és kötelességtudóan megvizsgálta Fu Shent.

– A méreg el lett távolítva – mondta végül. – A belső sérülések még megvannak, de ez nem fogja sokban hátráltatni. Adok néhány gyógyszert, aztán egy kis pihenés után képes lesz kedvére szaladgálni.

– Nagyon köszönöm – válaszolta Fu Shen erőtlenül. – Keményen dolgoztál.

Du Leng legyintett egyet, nem akart udvariaskodni vele. Figyelmeztette Yan Xiaohant néhány ételre és italra, amitől Fu Shennek tartózkodnia kell, majd a legnagyobb tapintatossággal távozott.

Fu Shen megvárta, amíg a léptek eltűntek az ajtón túl, majd kinyújtotta a kezét Yan Xiaohan felé, aki feszülten állt az ágy végénél.

– …Gyere ide!

– Mit csinálsz? – Yan Xiaohan hamarosan visszatért az eddigi teljesen reakciók nélküli állapotából, majd hirtelen észrevette, milyen modortalan volt, így gyorsan odasietett Fu Shenhez és lehajolt, hogy megkérdezze: – Mi az?

Fu Shen megfogta a kezét és lehúzta magához, hogy finoman hozzáérintse az ajkait.

– Nem csinálok semmit – magyarázta halkan. – Csak meg akartalak csókolni. Ne sírj!

Yan Xiaohan beszívott egy hosszú, rendkívüli erővel irányított, hideg levegőt, és pontosan úgy nézett ki, mintha valaki eltalálta volna az egyik akupunktúra pontját. Az egész teste megdermedt, és teljesen megfeledkezett arról, hogy kell pislogni, amint egy nagy vízcsepp hullott Fu Shen kézfejére.

– Megijesztettelek, hm? – Fu Shen szája széle egy rendkívül könnyed mosolyra húzódott. – Semmi baj. Felébredtem, nem igaz?

Yan Xiaohan lassan lejjebb hajolt, félt, hogy túl sok erőt használ, mégis olyan szorosan ölelte Fu Shent, amilyen szorosan csak tudta. A nyakába temette az arcát, és a lüktető eréhez nyomta a fülét.

Számtalan dolgot szeretett volna mondani neki, de egyetlen szót sem tudott kiejteni, csak remegő hangon szólította:

– Jingyuan.

– Mn. Ne félj! Megmondtam, hogy ha teljesen egyedül hagynálak a világon, akkor sem lennék képes lehunyni a szemem, ha meghalnék.

Ez nem csak hamis ígéret volt.

Szóval… hinned kell nekem.

– Milyen élet-halálról beszélsz, te nagyszájú? – Yan Xiaohan ismét felemelte a fejét, a sírásának nyomai pedig most már láthatatlanok voltak. Adott egy csókot Fu Shen szájára, és a hangja olyan gyengéd volt, mint a víz. – Ülj fel és igyál egy kis vizet, rendben?

Fu Shen bólintott, felívelő szemmel nézett rá, a tekintetében egy nehezen leírható, gyengéd sóvárgással.

Yan Xiaohan a párnával és az ágyneműkkel egy vastag fészket készített neki, majd felállt és elment, hogy vizet hozzon.

Az előbbi néhány mondat Fu Shen minden erejét kimerítette, és fáradtságtól lecsukló szemmel dőlt az ágytámlának. Az elméje viszont teljesen ébren volt; felidézte a néhány nappal ezelőtt történteket, amikor az udvar egy katonai jelentést küldött vissza, engedélyt adva, hogy béketárgyalást folytasson a délnyugati lázadó sereggel, ezért egy egyszerű sátrat állíttatott az embereivel a két fél között, majd megbeszélte Duan Guihonggal, hogy ott találkozzanak. Az incidens napján a külsőségek érdekében mindketten kinnhagyták a testőreiket, és csak egy helyettes tábornokot vittek magukkal a sátorba. Ennek az lett az eredménye, hogy alig tudott mondani valamit, mert amikor a teáscsészéjéért nyúlt, a világ hirtelen forogni kezdett vele. Édes ízt érzett a szájában, a látása elsötétült és összeesett.

Miközben az eszméletének elvesztése szélén állt, hallotta, ahogy a saját tábornoka felkiáltott:

– Merénylet! Átvertek minket!

Akkor az ő fejében is az volt az utolsó gondolat, hogy átverték. Duan Guihong sosem mérgezte volna meg; kétségkívül az a tábornok volt az, aki tágra nyílt szemmel kiabálta a hülyeségeit.

– Gyere! Előbb öblítsd ki a szádat!

Yan Xiaohan hátulról átkarolta, és a szájához emelte a kis teáscsészét. A ki tudja hány év után Fu Shen már nem találta szokatlannak ezt a gondoskodó tehetségét, és engedelmesen kiöblítette a száját, majd kapott néhány korty vizet. Csak ezután érezte úgy, hogy teljesen életre kelt.

– Azt hogy szerezted? – kérdezte Fu Shen, miközben a másik nyakán lévő kötést nézte. Többször is vért hányt, és a teste gyenge volt, ezért nem mert erőt helyezni a szavaiba, emiatt pedig minden, amit mondott, rendkívül gyengéden hangzott. – A nyakadon.

Yan Xiaohan szégyenlősen lehajtotta a fejét, hogy megnézze.

– Egy kis félreértés a herceggel. Nem fáj, ha egy kicsit megérinted. Szeretnéd?

Fu Shen a fejét csóválta, jelezve, hogy nem szeretné, és erőtlenül a vállának dőlt.

– Ilyen állapotban nem tudok segíteni neked visszavágni. Egy másik alkalmat kell választanotok, hogy megkeressük és rendezzük a számlát… még az unokaöccsének a feleségét is megtámadja, felháborító!

– … – Duan Guihong, aki hallotta, hogy Fu Shen felébredt, és épp belépett volna az ajtón, hogy meglátogassa.

Mi a fene?! Szerzett egy feleséget, és már a családjáról is megfeledkezett?! Hálátlan!

Végül Yan Xiaohan nem tudta megállni a nevetést, közelebb húzta magához Fu Shent, és finoman leszidta:

– Beteg vagy, nem? Miért fecsegsz ennyit? A herceg nagy nehézségeken ment keresztül, hogy megmentsen, téged meg csak az érdekel, hogy harcolj vele.

A szoba előtt Duan Guihong léptei ismét megálltak, egy pillanatig csak egy helyben toporgott, majd összetett érzésekkel távozott.

A szobában Fu Shen magában felsóhajtott, és azt gondolta: Te jó ég, milyen nevetséges!

Tisztában volt vele, hogy szörnyen megijesztette Yan Xiaohant. Az, hogy képes volt álmodni, azt jelentette, hogy tudatalatt visszanyerte a külvilág érzékelését, csak egyszerűen még nem ébredt fel; ezért volt, hogy az álmokban mindig esőcseppeket érzett a kézfején, és nem csak a képzeletének szüleménye volt.

Egy szépség könnyes arca természetesen szép látvány volt, de amikor olyan állapotban volt, hogy képtelen átölelni és megvigasztalni? Semmiképpen!

– Az a helyettes tábornok, aki velem volt…

Amint kinyitotta a száját, Yan Xiaohan azonnal be is fogta, és nem engedett semmilyen magyarázatot.

– Neked nem kell ezekkel a dolgokkal törődnöd, bízd csak rám őket! Ha te felgyógyulsz a sérülésedből, nekem semmi másért nem kell aggódnom.

Fu Shen nem vitatkozott vele, a karjába temette az arcát.

– Ahogy az asszony akarja.

Nem volt sok energiája, és hamarosan el is fáradt. Yan Xiaohan személyesen itatta meg vele az összes gyógyszerét, majd gondosan eligazította rajta a takarót. Amikor indulni készült, Fu Shen hirtelen kinyitotta a szemét, és meghúzta a ruhaujját.

– Hova mész?

– Megkeresem a herceget és megbeszélek vele néhány dolgot. Nemsokára visszajövök – válaszolta Yan Xiaohan szeretetteljesen. – Aludj!

– Nem mehetsz el. – Fu Shen visszahúzta az ágyhoz. – Gyere, feküdj le mellém egy kicsit! Már napok óta nem tudtál aludni, nem igaz?

Yan Xiaohan megállt. Úgy tűnt, ezek a szavak eszébe juttatták minden fáradságát, amelyek végre feltörtek egy megkésett támadáshoz.

Nem utasította el Fu Shen aggodalmát, ezért levette a külső köpenyét és lefeküdt az ágyra, Fu Shen pedig arrébb húzódott, hogy helyet csináljon neki. A pár vállt vállnak vetve feküdt az egyáltalán nem tágas kis ágyon, és bár zsúfolt volt, az egymáshoz simult végtagjaik minden más vigasznál hatékonyabbak voltak.

Yan Xiaohan átölelte Fu Shen derekát, és mintha valaki leütötte volna egy bunkósbottal, villámgyorsan elaludt.

Egy shichen múlva Du Leng bejött a sátorba, hogy megnézze Fu Shen sérülésének állapotát. Csak azt látta, ahogy a pár összegömbölyödve alszik a keskeny ágyon, a fejüket egymáshoz nyomták, mint egy pár mandarinréce, és nem bírta abbahagyni a mosolygást.

Megértette, hogy Fu Shen véleménye szerint Yan Xiaohan minden gyógyírnál erősebb volt.

Nem akarta zavarni őket, ezért épp leengedte volna a függönyt, hogy távozzon. Fu Shen viszont véletlenül pont ekkor ébredt fel, és a tekintetük találkozott. A férfi lenézett az alvó Yan Xiaohanra, majd jelezte Du Lengnek, hogy maradjon csendben, és jöjjön oda hozzá.

Du Leng nem tudta, milyen oka lehetett erre. Fu Shen félig feltámaszkodott, kiszabadította az egyik kezét, óvatosan felhúzta Yan Xiaohan ruhaujját, majd mutatta Du Lengnek, hogy nézze meg a csuklóján lévő zúzódást, miközben ő a “kenőcs” szót tátogta.

Du Leng nem számított rá, hogy még ezt is észrevette, ezért először egy kicsit össze volt zavarodva, de hamar megértette, mire gondolt, és keresett egy üveg zúzódás elleni kenőcsöt a gyógyszeres ládájában. Fu Shen elvette, és némán megköszönte.

A tekintetük finoman összeért a levegőben. Fu Shen ezért az üveg gyógyszerért és az életmentő nagylelkűségéért is köszönetet mondott.

Du Leng hallotta Duan Guihongtól, hogy Fu Shen már rég felfedezte a kilétét, mégsem leplezte le. Ebben a pillanatban az arca irányíthatatlanul felforrósodott, és sietve legyintett a kezével, miközben kiosont.

Mire Yan Xiaohan felébredt, már másnap kora reggel volt. Túl sokáig aludt, amitől egy darabig még képtelen volt kinyitni a szemét. Ébredezés közben azt érezte, hogy valaki a csuklójával babrál, valamint enyhén hűs kenőcsöt és egy meleg tenyeret, ami hirtelen azt a benyomást keltette, hogy valaki megbecsülte őt.

– Felébredtél? – A fekvőbeteg Fu Shen lendülete egy kicsit jobb volt az övénél, mert valamikor átment az ágy külső oldalára, és jelenleg gyógykenőcsöt kent Yan Xiaohan csuklójára. – Fáj még a kezed az egynapos alvás után?

Ha nem említette volna, Yan Xiaohannak eszébe se jutott volna, hogy volt ott egy sérülése. Megfordult, és gondolkodás nélkül teljesen az ölelésébe húzta Fu Shent.

– Nem. Ha te jól vagy, sem kardok, sem lándzsák nem képesek átdöfni, és száz méreg sincs rám hatással.

Fu Shen egyszerre érezte az elkeseredést, és hogy legszívesebben nevetett volna.

– Milyen lenyűgöző. Miután felkeltél, ne felejtsd el kicserélni a nyakadon lévő kötést! A délnyugat forró és párás, szóval ne légy óvatlan és hagyd, hogy elfertőződjön!

Nem is kellett csinálnia semmit; már azzal is végtelen nyugodtságot öntött az emberbe, hogy csak ült ott. Elcsendesítette a Yan Xiaohanban lévő mardosóan hideg gyilkos szándékot, ami aztán eltűnt a víz felszíne alatt, a férfi pedig engedelmesen bólintott és hümmögött válaszként. Még egy kicsit az ágyban maradtak, és csak akkor keltek fel, mosakodtak meg és reggeliztek, amikor Fu Shen gyógyszere elkészült.

Fu Shennek még pihennie kellett, Yan Xiaohan pedig nem akart aggodalmat okozni neki. Lehajolt, hogy kérjen egy csókot, majd kiment, hogy találkozzon Duan Guihonggal és Du Lenggel.

Ma július nyolcadika volt, négy nap telt el Fu Shen megmérgezése óta. A dinasztia hadseregében eluralkodott a káosz, a haláláról elterjedt hírek felkavarták a port és lázadást szítottak. A két ellentétes sereg szembenézett egymással, előhúzták kardjaikat és nyilaikat.

Aznap minden hirtelen történt. Duan Guihong ijedtében felugrott, amikor Fu Shen hirtelen vért köpött és összeesett, de mielőtt észbe kapott volna, azt látta, ahogy a helyettes tábornok, aki Fu Shennel együtt a sátorba jött, előhúzta a kardját és elkiáltotta magát:

– Merénylet! Átvertek minket!

Ez a mennydörgő hang azonnal behívta a sátor előtt álló testőröket, amint meghallották. A délnyugati csapatok nem értették, mi történt odabent, de nem állhattak csak úgy és nézhették, ahogy körbeveszik Duan Guihongot, ezért ők is berontottak a sátorba. Mindkét fél azonnal egymásnak esett. Duan Guihong csak egy pillanatra döbbent le, majd rögtön rájött, hogy valaki csapdát állított; az akkori helyzet és látvány viszont valóban túl zavaros volt, és nem volt elég gyors, hogy elfogja azt a helyettes tábornokot. Miután megparancsolta az embereinek, hogy vigyék el Fu Shent, visszament a főtáborba, és hívott egy orvost, hogy vizsgálja meg. Az orvos megállapította, hogy megmérgezték, de nem tudta megmondani, milyen mérget használtak.

Szerencsére Du Leng hajlandó volt bátran vállalni a kockázatot, hogy az éjszaka közepén átlopózzon hozzájuk. Ő megbízhatóbb volt, mint a Duan Guihong táborában lévő orvosok, és kiderítette, hogy ez egy bizonyos skorpióméreg volt, ami a Guangnan térség hegységeinek mélyén fordult elő. A méreg színtelen, az illata pedig olyan, mint az édes alkohol, ami miatt a bor szagára hasonlít, így a helyiek “részeg skorpió”-nak nevezik. Ha egy élő skorpiót borba mártanak, ki lehet vonni a mérgét, így egy olyan mérget létrehozva, amit “részeg holnap”-ként ismernek.

Ennek a méregnek a legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy a szervezetbe kerülés után nem azonnal hat, csak másnap dél körül. Mivel nem lehet megkülönböztetni a bortól, és a hatása is késik, az áldozat gyakran nem veszi észre, a kezelés pedig még nehezebb, mert miután a méreg kifejti a hatását, a halál is gyorsan bekövetkezik.

A délnyugat jelenleg párás volt, gyakori esőzésekkel, Fu Shen lába pedig időnként fájni kezdett, ezért Du Leng azt javasolta, hogy minden éjjel igyon egy kis bort, ami dehidratálja egy kicsit. Pontosan ez volt az a lehetőség, amit Xue Sheng embere ki tudott használni.

A legnagyobb szerencse ebben a szerencsétlenségben az volt, hogy Duan Guihong visszavitte Fu Shent a délnyugati táborba, ahelyett, hogy a dinasztia hadseregének gondjaiba került volna. A fehér őszi éjt eredetileg arra használták, hogy hatástalanítsa a kígyó- és skorpiómérget, Duan Guihong pedig egyáltalán nem szűkölködött benne. Ez a gyógynövény volt az, ami Beijiang pusztáján megmentette Fu Tingxin életét, és most megmentette Fu Shent is.

– A herceg elfogta Jingyuant, most pedig szilárdan ül a “merénylő és hátbatámadó” pletykákon – foglalta össze Yan Xiaohan az asztalon kopogtatva. – A mi helyzetünkben viszont ez nem a legrosszabb eshetőség.

Duan Guihongnak rendkívül vegyes fogalma volt erről az ő menyéről. Amikor a tegnapelőtti éjszaka könyörtelenül szidta, úgy gondolta, hogy komolyan egy rohadt álnok személyiség. Ám miután tegnap azt a pár szót hallotta az ajtón túl, úgy érezte, hogy a szégyenletes Fu Shenhez képest összességében egy kicsit lelkiismeretesebb.

– Mit tervez csinálni?

– A császár féli és tiszteli Jingyuant. Annak ellenére, hogy Xue Shengnek tiszta bizonyítéka van arról, hogy a Ying nagyherceg titokban kapcsolatban állt a délnyugattal, nem merte nyilvánosságra hozni, és inkább egy merénylethez folyamodott, hogy magát is megvádolja. Ez azt mutatja, hogy tartott attól, hogy amint ez megtörténik, Beijiang káoszban tör ki, és a helyzetet nem lesz könnyű az irányítása alá venni.
Ezeket a körülményeket figyelembe véve, ha Jingyuan tényleg meghalt volna a maga keze által, a Vas Lovasság és a régi osztag az egész számlát a délnyugat fejére tűzte volna. Ráadásul nélküle Beijiang szilárd vaspáncélja természetesen összetörik, az udvarnak pedig többé nem kell elviselnie az erős tábornokok nyomását. Két sas, egy nyíl; elérik a céljukat. A császár személyisége alapján egy ember halála olyan, mint egy kialudt lámpás. Nagy valószínűséggel ezután nem törődne a Fu családdal, így Jingyuan megtarthatja a jó hírét.

– És ha nem halt meg?

– Akkor a délnyugattal való kapcsolata kérdéses. Azon a ponton előveszik a Ying nagyherceg leveleit, a 80% hazugság pedig 100% ténnyé válik. Nehéz megmondani, hogy testi sérülés érné-e, de az, hogy a hírneve a porba hullik, kőbe vésett tény.

Duan Guihong észrevette az utalását:

– Tehát mit akar ezzel mondani? – kérdezte zavarodottan. – Arra gondol, hogy hagyja, hogy “meghaljon”, aztán éljen titokban a szülőföldjén bujdosva? Maga meg más feleség és ágyas után néz, békésen élvezve a hírnevét és a vagyonát, erről van szó?

Yan Xiaohan ellenkezve rázta a fejét.

– Túl sokat képzel szerény személyemről, herceg. Ne is mondjon olyat, hogy ezen a világon egymástól távol élünk; akkor is veletartanék, ha felemelkedne a mennybe vagy leereszkedne a Sárga-patakhoz.
Nem arról van szó, hogy nem tudna nélkülem élni, hanem hogy én nem tudnék nélküle élni.

---

76. Fejezet | Tartalomjegyzék | 78. Fejezet