[HJT] 78. Fejezet – Epilógus

Changzhi negyedik éve, július nyolcadika volt. A délnyugati frontvonal által visszaküldött információ szerint a délnyugati hadjárat parancsnoka, valamint a Jing nagyherceg, Fu Shen az ellenséges hadsereg támadásának áldozata lett, és sajnálatos módon elhalálozott.

Július tizedikén az Egyesült Ég felügyelője, Yan Xiaohan Jinlingből délnyugatra utazott, majd sikertelenül követelte Fu Shen holttestét a lázadóktól. Duan Guihong dühösen szapulta az osztaga előtt, azzal vádolva, hogy az udvarban lévő menyétek önző érdekekből szövetséget kötöttek, ártottak egy erényes tisztnek és félrevezették a császárt, ezzel Fu Shen igazságtalan halálát okozva. Az összes délnyugati alakulat megesküdött, hogy megtisztítják a császár környezetét, és a halálba küldik azokat a hízelgő hivatalnokokat, így megbékítve Fu Shen mennybe szállt lelkét.

A szóban forgó férfi a délnyugati táborban gyógyult a sérüléséből, és amikor meghallotta, ahogy Du Leng közvetítette a Duan herceg által mondott szavakat, majdnem belefulladt a nevetésbe.

– Ezt nem ő maga találta ki, igaz?

Ha Duan Guihongnak meglett volna a képessége, hogy elferdítse az igazságot, és így szemrebbenés nélkül hablatyoljon, egyáltalán nem jutottak volna odáig, hogy a rendkívüli makacskodása problémákat okozzon Changzhinak.

– Szerinted ki találta ki? – mondta Duan Guihong epésen, ahogy lihegve belépett. – Természetesen a gyors észjárású “menyem” tanította őket.

Fu Shen ezt nem tartotta szégyenletesnek, épp ellenkezőleg, dicsekedett vele:

– Túl nagyra tartja őt. Csak egy kicsit okos, nem méltó kérkedésre.

– ….

Miután rettentően szidták a hadsereg előtt, Yan Xiaohan úgy tűnt, elvesztette a hidegvérét, és amikor visszatért az osztagához, az egész hadseregnek szigorúan megparancsolta, hogy ne engedjék ezt az ügyet kiszivárogni. Fu Shen halála viszont elképesztően gyanús volt, és minél szigorúbb lett a katonai parancs, annál többen érezték úgy, hogy Duan Guihong az igazat mondta. A szóbeszédek egyre messzebbre jutottak, és olyanok is akadtak, akik azt mondták, Changzhi félt, hogy Fu Shen katonai ereje túl nagy volt, ezért embereket küldött, hogy titokban öljék meg, majd fogják Duan Guihongra.

A halálhír és a titkos csatornából érkező információ egyszerre lett visszaküldve a fővárosba, ledöbbentve az egész udvart. A beijiangi helyőrség majdnem ott helyben fellázadt, a négy nagy tábornoka pedig egymás után küldte a kérvényeket, hogy a dinasztia alaposan vizsgálja ki ezt az ügyet. Changzhi képtelen volt kiállni az udvart megtöltő szavak viharát, és a nyilvánosság nyomására nem volt más választása, mint újra összehívni a Magasságos Dicsőség Csarnokát, hogy megbeszéljék Fu Shen halál utáni jutalmazását, valamint az üres pozíciójának betöltését.

Július tizenharmadikán, a csarnoki gyűlés napján Yan Xiaohan visszahozta a fővárosba Fu Shen páncélját és parancsnoki jelvényét, majd egyenesen a palotába ment. Az egész udvart betöltő csarnoki hivatalnokok olyan csendben voltak, mint a méltóságteljes fecskék, és egyetlen szükségtelen szót sem szóltak. Yan Xiaohan csak annyit tett, hogy felment az egyik asztalhoz, és erőteljesen, nagy csattanással ledobta rá a vaspáncélt, összetörve a Xue Sheng előtti teáscsészét.

Még mindig a soha le nem mosott vérfoltok tarkították.

A négy beijiangi tartomány tisztjei azonnal és önkéntelenül felkiáltottak fájdalmukban. A többiek vagy elgondolkodva lesütötték a szemüket, vagy nem találtak szavakat. Yan Xiaohan arca lesüllyedt, mintha a víz mélyén lett volna. A császár belül megijedt, és a hangja akaratlanul is kissé engedékennyé vált:

– Keményen dolgoztál, Yan alattvaló, foglalj helyet… valaki hozzon egy kis teát!

Yuan Zhen eunuch, a császár egyik kedvence, azonnal előlépett és töltött egy csésze teát Yan Xiaohannak.

– Tessék, uram! – mondta tiszteletteljesen.

Yan Xiaohan tekintete végigsöpört rajta, az arca akár a hideg fagy. Yuan Zhen behúzta a nyakát, és nem mert túlságosan felháborodni, fülét-farkát behúzva, hamar visszasietett a császár mellé.

– A Jing nagyherceg sok éven át háborúzott a birodalom érdekében, és az uralkodó támogatása közben erényeket szerzett. Ez az életvitel elegendő, hogy felállítsuk az arcképét a Qilin Csarnokban – kezdte ideges hangon Chen Zhi, aki az előző szertartások miniszterének segítőjét, Zheng Duanwent helyettesítette. – Csakhogy az Arany Emelvény újjáépítése még folyamatban van, és ez el fog tartani egy ideig. Őfelsége rendeletének értelmében a Szertartások Minisztériuma már több posztumusz címet feljegyzett, valamint a temetés előkészületei is megkezdődtek.
Ráadásul a nagyherceg dicsőségének árnyéka általában az örökösei felett maradna, viszont ennek a két úriembernek… nincsenek gyermekei. Azonban ez az alázatos hivatalnok úgy emlékszik, hogy a nagyhercegnek van egy öccse…

– Alkalmatlan – mondta valaki. – Az a fiú a Ying nagyherceg birtokának örököse. Ha címet örököl, akkor azt a címet fogja. Neki sincsenek fiai, és nem képes folytatni a vérvonalat a bátyja helyett. Mivel ez így van, a Jing nagyhercegi címet az udvarnak kell visszavennie.

– Úgy hallottam, hogy ez a Fu úrfi néhány nappal ezelőtt eltűnt – szólalt fel hirtelen Yan Xiaohan. – Megtalálták már, Xue Sheng?

Xue Sheng elgondolkodott, hogy vajon Yan Xiaohan rosszul aludt-e mostanában, mert a szeme alatt nehéz, sötét táskák voltak, a szemhéját lesütötte, a tekintete pedig értelmetlenül rosszindulatúnak látszott.

– Honnan tudnék bármit is a Fu családról? A rossz embert kérdezte, Sir Yan.

– Azt magának jobban kellene tudnia nálam, hogy tényleg a rossz embert kérdeztem-e – válaszolta Yan Xiaohan jegesen.

A szavai homályosak voltak, de a burkolt jelentés rendkívül nyilvánvaló volt. Mindenki felkapta a fejét, érezve, hogy egy megdöbbentő és szégyenletes belső információt hallottak.

– A jelenlegi körülmények zavarosak, és hatalmas a felfordulás, maga mégis ragaszkodik hozzá, hogy engem zaklasson – mondta Xue Sheng elégedetlenkedve. – Nem igazán értem, mik a szándékai, Sir Yan.

– Most már tisztában van vele, hogy nem olyan egyszerű feltakarítani a szituációt, Sir Xue? Az eset idején nem tartózkodtam a fővárosban, ezért szeretnék egy kis útmutatást kérni. Végülis ki volt az, aki a legborzalmasabb háborús helyzetbe taszította a dinasztiát?

– Mivel maga most érkezett vissza a frontvonalról, tudnia kell, hogy a Jing nagyherceget a lázadó tábornok, Duan Guihong gyilkolta meg – válaszolta Xue Sheng a fogát csikorgatva. – Komolyan annak az árulónak az elferdített igazsága és vad vádaskodása alapján akar hibát keresni személyemben? Ahogy azt maga is tisztán láthatja, ez itt a Magasságos Dicsőség Csarnoka, nem a maga Repülő Sárkány Gárdája!

– Elég! Mindketten abbahagyni! – kiáltotta Changzhi szigorúan. – Micsoda viselkedés ez, ennyi ember előtt ekkora felfordulást csinálni!

Yan Xiaohan és Xue Sheng abbahagyta a veszekedést, mindketten felálltak és elismerték a hibájukat. A császárt végtelen fejfájás kínozta, a hangja erőtlen volt:

– A halott nincs többé, a Jing nagyherceg birodalomért tett érdemeit pedig nagylelkűen meg kell fizetni. A délnyugat ügye még további megbeszélést…

A szavait nem sikerült befejeznie, mert hirtelen szúró fájdalom tört fel a mellkasából. Nem sokkal azután képtelen volt megtartani magát, és arccal előre rábukott a császári asztalra. Yuan Zhen hamar odasietett, hogy felsegítse, és elkiáltotta magát:

– Császár! Orvost! Hívassanak egy udvari orvost, most!

A csarnokban azonnal káosz tört ki.

Changzhi színe sápadt volt, csak két természetellenesen élénk vörös színezte az arcát. Nekitámaszkodott Yuan Zhennek, nem kapott levegőt, és egyik kezét szorosan a mellkasának nyomta, miközben egy csepp rózsaszín hab folyt ki a szája szélén.

Miután az orvos sietve megérkezett, azonnal tűket szúrt a császárba, hogy kezelésbe vegye, majd utasított valakit, hogy hozzon a konyhából gyógyszerkészítéshez szükséges hozzávalókat. Miután délig oda-vissza veszettül rohangáltak, a császár tünetei kissé enyhültek, és csak akkor vitték vissza a Mentális Kultiváció Csarnokába.

A császár betegsége hatalmas esetmény volt. Miután a csarnok tisztjei szétoszlottak, összesúgott beszélgetések és elküldött levelek indultak útjukra. Tekintve, hogy korábban is szívproblémái voltak, több mint valószínű volt, hogy egy nap hirtelen megbetegszik. A koronaherceg még gyerek, Changzhinak pedig több fia nem volt, csak fivérei, akik még fiatalok és erejük teljében vannak. Amikor eljön az idő, hogy megváltozzon a császár pozíciójában ülő személy, elkerülhetetlen, hogy újabb veszélyhelyzet alakuljon ki.

A csarnok tisztjei fizikailag a Központi Pillérben voltak, de valójában mindenki a saját útját járta, és csak úgy csattogtatták a fejükben lévő kis abakuszokat. Egy pillanatra az udvar légköre bizarr és felmérhetetlen lett.

Changzhi estefelé ébredt fel, a császárné és az ágyasok csapata mind az ágya előtt sorakoztak. Megmozdította az ujját, egy halk hang jött ki a torkán, és az orvosok berontottak, hogy körülvegyék. Bágyadtan engedte a fontoskodásukat, majd erőtlenül intett Yuan Zhennek, aki az ágy közelében állt, szolgálatra készen.

Yuan Zhen azonnal előlépett:

– Őfelsége?

– Mennyi… az idő?

– Őfelsége válaszára, a kutya órájának elején járunk. [~19:30]

– Halaszd el a holnapi gyűlést… – A légzése gyenge volt, és lassan, szavanként beszélt. – Ha maradtak eldöntetlen dolgok… minden esetben add át őket a csarnoknak megbeszélésre! Hol van Yan Xiaohan?

– Őfelsége… – Yuan Zhen óvatosan válaszolt: – Sir Yan h-hazament gyászolni…

A császár erre kissé ideges lett.

– Nem szabad felizgatnia magát, Őfelsége! – szólt rá gyorsan az egyik orvos.

– Hívd vissza! – Kimerülten behunyta a szemét. – Egy ilyen zavaros időben szükségtelen a szertartásokhoz ragaszkodni. Az ő feladata lesz a csarnok megbeszéléseinek vezetése.

Itt eszébe jutott valami, és kinyitotta a szemét, hogy lenézzen Fu császárnéra, aki a fejét lehajtva semmit sem szólt. Látva az egyszerű ruháját és a hajdíszek teljes hiányát, halkan felsóhajtott:

– Szükségtelen mellettem maradni a betegségemben, Yuan Zhen itt lesz, hogy szolgáljon. A többiek elmehetnek! – utasította.

Fu Ling homlokáról bánat sütött. Vékony és törékeny testével meghajolt a császári ágy felé, akár egy halványfehér virág, amit beborította az eső és a köd.

– Szolgáló feleséged távozni kíván – suttogta.

Éjszaka Yan Xiaohan megkapta a palotai eunuch által közvetített üzenetet. Azt a parancsot kapta, hogy térjen vissza az udvarba és felügyelje a Magasságos Dicsőség Csarnokában folyó megbeszéléseket, mivel nem szükséges zárt ajtók mögött gyászolnia. Képtelen volt visszatartani a gúnyát:

– Valóban rögtön kihűlt a tea, miután elment a vendég. Még el sem rendeztük a temetést, de ő már nem is bánik vele tisztelettel?

Yuan Zhen arckifejezése változatlan maradt, a szeme az orrát nézte, az orra pedig a mellkasát, és színlelte, hogy semmit sem hallott.

– Értettem, visszamehetsz! – folytatta Yan Xiaohan. – Csak pár hónapig fog tartani. Tudok várni.

Ettől fogva a császár szívbetegsége sosem látott javulást, és az eredetileg szeptemberre tervezett jiangnani utazást is le kellett mondani. Mire beköszöntött a tél, az állapota napról napra komolyabb lett; néha még képes volt megmutatkozni az udvarban, de október után teljesen ágyhoz kötött lett. A palotai orvos szája szorosan zárva volt, és csak a jó híreket jelentette, a rosszakat nem. Ennek ellenére a kissé jobban tájékozott emberek különféle kiskapukból megtudták, hogy a császár valószínűleg nem fog meggyógyulni, és titokban előkészületekbe fogtak.

Changzhi negyedik évében, a tél kezdete óta a fővárosban október ötödikén esett le az első hó.

Késő éjszaka egy kísérteties, tiszta fehér folt tűnt fel a császári városban. Egy nem túl magas, köpenybe burkolózott, csuklyás férfi egy lámpást tartott a kezében. Bekopogott a Yan birtok kapuján, majd ezt suttogta az ajtót nyitó szolgának:

– Yuan eunuch üzenetet hozott. Kérem, szóljon az urának, hogy azonnal jöjjön a palotába!

Nem sokkal ezután egy kis hintó állt meg a Kétértelmű Uralom Kapujánál, és egy egyszerű fehér ruhába öltözött férfi lépett ki belőle. Yuan Zhen már rég a kapuban várta, ezért sürgősen hívott egy szolgát, hogy hozzon egy esernyőt.

– Uram, épp időben érkezett. – Az eunuch nem tudta megállni, hogy ne fecsegjen. – Gyorsan, hamarosan túl késő lesz visszatartani…

– Mi ez a nagy sietség? – Hópelyhek szálltak le Yan Xiaohan szempilláira, majd apró harmatcseppekké változtak. Kényelmesen elindult a palota csarnoka felé, a hangja nyugodt volt: – Ki más a keze által érkezne el a halál? Már csak idő kérdése.

A Mentális Kultiváció Csarnokában lobogott a gyertyaláng.

Changzhi már több hónapja szenvedett, mostanra már csak csont és bőr volt, szinte a takarót is képtelen volt felemelni, ahogy az ágyban feküdt. Az arca fehér volt, mint a papír, az ajkait viszont fekete színezte. A légzésének hangját hallani is alig lehetett, a szeme pedig annyira beesett, hogy a múlt kedves, előkelő és jóképű arca nyomtalanul eltűnt.

Fu Ling egy nedves törölközővel törölgette az arcát, egyetlen hajszála sem állt félre. A terem üres és kihalt volt, csak a lágyan lengedező gyertyalángok vetettek görbe és ferde árnyakat a vékony függönyre. Első pillantásra úgy tűnt, mintha egy bánatosan kúszó inda nőtt volna ki a padló kövezetéből.

Fu Ling tekintete megállt a férfi homlokán és orrán, miközben a gyenge lélegzetvételét számolta. A törölközőt tartó ujjai ösztönösen megszorultak, mintha egy gyümölcsözni kész, veszélyes ötletet markolt volna.

A férfi azt a benyomást keltette, mintha bármikor abbahagyná a légzést, és hogy a törékeny nyaka egyetlen szorítás után kettéroppanna.

Fu Ling csuklója megrándult. Majdnem elejtette a labdává gyűrt ruhát, de rejtélyes módon úgy tűnt, mintha egy láthatatlan fonál vezette volna a kezét, amely hatására félve, de határozottan a férfi szájára és orrára nyomta a nedves rongyot.

Ez a férfi valaha az élethosszig tartó támasza és végső állomása volt, ám a férfi személyesen tette tönkre a sok éves házastársi kapcsolatukat, ráadásul még a bátyját is a halálba küldte.

Az égi családban nincsenek érzések apa és fiai, testvérek és természetesen… férj és feleség között sem.

A terem ajtaja nyikorogva kitárult, és egy északi szélfuvallat söpört be a meleg beltérbe. Fu Ling arca ijedtté vált, elkapta a kezét, mintha megégette volna, és gyorsan a vizesedénybe dobta a rongyot.

– Ki van ott? – kérdezte szigorúan, és felállt.

– Ne féljen, császárné!

Yan Xiaohan jött be odakintről, meghajolt előtte, majd Yuan Zhen becsukta az ajtót. Yan Xiaohan odament a császári ágyhoz, és lehajtotta a fejét, hogy megvizsgálja Changzhi állapotát.

Fu Ling felismerte. A véleménye meglehetősen összetett volt vele szemben; tudta, hogy korábban segített neki, de gyűlölte a tényt, hogy bemocskolta a bátyját. Ráadásul bűntudata is volt, amitől a hangja észrevehetően egy kicsit fagyos, feszült és heves volt:

– Miért jött ide?

– Segíteni magának – válaszolta Yan Xiaohan higgadtan. – Maga a koronaherceg császári anyja. Jobb, ha nem piszkítja be a kezét trónbitorlással.

Fu Ling ledöbbent:

– Maga…

– Már elfelejtette, császárné? Alázatos alattvalójának embere végig maga mellett volt. – Felemelte a füstölő fedelét, majd új füstölőt szórt bele, miközben kényelmesen magyarázta Fu Lingnek a dolgokat. – Ha nem is a maga keze által, de a császár ideje ma este lejár. Engedje meg alattvalójának, hogy elvégezze ezt az alantas munkát, és ne piszkítsa be a kezét!

A hangsúlya és a szóhasználata olyan felelősségteljességgel bírt, ami képes volt rögtön meggyőzni az embert. Fu Ling bambán nézett a Yan Xiaohanon lévő gyászruhára, majd egyszerre hitetlenkedés és megvilágosodás támadt a fejében.

– A császár betegsége… a maga műve? – suttogta. – Érte… tette?

A vadállat szájából finoman pöfékelő fehér füst egy tiszta, hűvös aromát hozott magával, meleg füstölővel vegyítve a gyógyszer ártalmas szagát. Olyan volt, mintha az ember hirtelen kiment volna a szobából, majd egy téli csodaország közepébe került volna.

Az ágyon Changzhi végtagjai megrándultak, a légzése felgyorsult. A torkából a felköhögött váladék hangja tört fel.

– Érte tettem, de nem teljesen amiatt, ami ezúttal történt. – Yan Xiaohan kissé elmosolyodott. – Észrevette már? Miután Changzhi a fővárosba jött, senkitől sem lett gyereke.

A Xue ágyassal történt eset után Yan Xiaohan ráébredt, hogy Changzhi egy megbízhatatlan, szeszélyes szívű férfi, aki bizonytalanná tette a császárné és a koronaherceg pozícióját. Ezért miután a császár visszatért a fővárosba, titokban megparancsolta Yuan Zhennek, hogy csempésszen egy drogot a császár teájába.

A kor embere társasági szokásként ivott teát, Changzhi pedig különösen szerette. Yuan Zhen ráadásul pont a remek teafőző tehetsége miatt nyerte el a császár kegyét. Yan Xiaohan adott neki egy bizonyos gyógynövényt, ami rendkívül hasonló kinézetű és illatú volt, mint a teafüvek, viszont olyan méreg, ami lendületesen csökkenti a spermák számát. Changzhi már jó néhány éve itta ezt a “fiú taszító teát”, és egyetlen sárkánymag sem maradt.

A drognak egy szíverősítő mellékhatása is volt, és amikor a Yan Xiaohan által imént meggyújtott tulipán füstölővel párosítják, nagy valószínűséggel szívbetegséghez hasonló tünetek alakulnak ki az embernél. A császári orvos nem vette észre, hogy megmérgezték, ezért egy szíverősítő gyógyszert is felírt Changzhinak, ami nem különbözött attól, hogy jégesőt adott a hóra, vagy olajat öntött a tűzre. Idővel minél jobban gondozták a betegséget, annál komolyabb lett. A jelenlegi állapotában Changzhi már egy menthetetlen esetté vált, és csak kínszenvedés volt az élete.

Yan Xiaohan eredetileg úgy tervezte, hogy lassan adagolja neki, majd megvárja, amíg a koronaherceg egy kicsit felnő, mielőtt szívproblémákat idéz elő Changzhinál és megöli. Viszont alábecsülte a császár és Xue Sheng cselszövéseit, arra pedig még kevésbé számított, hogy Fu Ya előugrik, és hirtelen beleköp a levesébe, egyenesen visszafordíthatatlan helyzetbe taszítva a dolgok állását.

Szerencsére Yan Xiaohan a szorult helyzetből való ellentámadáshoz értett a legjobban.

– Hosszú még az éjszaka. Én őrködöm itt, maga elmehet pihenni, császárné. Holnap elfoglalt lesz. – Ezután az ajtó mellett csendben várakozó udvari eunuchhoz fordult: – Yuan Zhen, vidd a császárnét egy mellékszobába!

A hó még mindig hullott. Az éjszaka legsötétebb része már elmúlt, és hamarosan előjön a hajnali fény, az ég pedig kitisztul.

Fu Ling nem kapott helyet vitának, be lett “hívva” a szobájába. A ruhájában feküdt le az ágyra, a fejében lévő érzések tömkelege kibogozhatatlan csomót alkotott, és csak hajnal körül sikerült ködös álomba merülnie.

A ködben úgy tűnt, a távolból harangok kongása szólt. Álmában a semmibe lépett, és egy hangos szívdobbanással hirtelen felébredt.

Mindenfelől csend szólt, odakint pedig még sötét volt az ég. Fu Ling felült az ágyban, a légzése zaklatott lett; érezte, ahogy a szíve még mindig irányíthatatlanul és vadul vert. Ekkor valaki halkan bekopogott, és Yuan Zhen hangja szólalt meg az ajtó másik oldaláról:

– Felébredt, császárné? Sir Yan azért küldte szolgáját, hogy megkérdezze, a császárné hajlandó lenne-e utoljára megnézni Őfelségét?

Olyan volt, mintha villám sújtott volna le rá. A könnyek mindenféle figyelmeztetés nélkül két csíkban folytak le a szeméből.

A torka kiszáradt, és alig tudta kinyögni a következő szavakat:

– Várj egy kicsit, eunuch! Máris megyek.

Mire rendbe tette magát és megérkezett a főterembe, Changzhi már kómába esett, és sokan álltak a császári ágy körül: eunuchok, történészek, orvosok. Csak Yan Xiaohan állt távolabb, közömbösen, mintha ennek semmi köze sem lett volna hozzá. Ezen a kritikus ponton az elméje úgy tűnt, máshol járt, mintha egy kívülálló lett volna.

Miután mindenki elvégezte a meghajlását, félreálltak, hogy utat engedjenek Fu Lingnek, aki letérdelt az ágy mellé.

– Császár… – szólította bánatosan.

A császár szemhéja kissé megrezzent, úgy tűnt, hallotta Fu Ling hangját, de nem tudta kinyitni a szemét. Fu Ling a tenyerébe vette ráncos kezét, és így sírt:

– Nyugodj meg, Őfelsége! Szolgáló feleséged mindenképpen jól fogja nevelni Hui’ert, és nem árulom el hő reményeidet.

A császár ujjai néhányszor megrándultak a tenyerében, a lélegzete pedig olyan elhaló volt, mint egy gyertyakanóc a szélben. A szóbeszédek szerint egy ember a halála előtt csodába illő éberség pillanatát éli át; az orvosok nyugodtan, lélegzetvisszafojtva vártak, ám végül a császár nem ébredt fel újra. Mindenki árgus szeme láttára lassan abbahagyta a lélegzést.

– Uralkodjon a gyászán, császárné!

Nem tudni, mennyi idő telt el ezután, mire Yan Xiaohan előlépett és halkan megszólalt Fu Ling háta mögül:

– A császár elhunyt.

Amint ezt kimondta, a Mentális Kultiváció Csarnokában mindenki egyszerre térdelt le a földre. Yan Xiaohan észrevette, hogy Fu Ling még mindig nem tért magához, és nem volt más választása, mint odaszólni neki:

– Császárné?

Fu Ling rendkívül lassan pislogott, addig, amíg az utolsó könnycsepp is ki nem hullott a szeme sarkából, majd kinyújtotta a kezét a mellette álló Yuan Zhennek.

Az eunuch gyorsan felsegítette. Yan Xiaohan félreállt, felemelte a ruhája szélét és letérdelt.

– A császár… elhunyt.

A nagy, tágas csarnok előtt Fu Ling finoman kinyitotta cinóber ajkait, majd érdes és reszkető hangja ellenére makacsul kitartva így szólt:

– Azonnal küldjetek embereket, hogy értesítsék a nemességet, a hivatalnokokat, a rokon hercegeket és ágyasokat! Lezárni a palotát és a palota kapuit, az egész várost katonai rendbe helyezni! Hívassák…

Az “új uralkodót” szavakat ki sem tudta mondani, mielőtt egy hirtelen kiáltás jött az ajtón túlról:

– Ha Őfelsége elhunyt, miért nem hívtak minket a palotába, hogy meghallgassuk a halál utáni rendeletét?!

Nem tudni, ki szivárogtatta ki a híreket. Xue Sheng vezetésével tucatnyi csarnoki tiszt gyűlt össze a terem előtti lépcsőnél, köztük Changzhi féltestvére, Zhao hercege. Fu Ling Yuan Zhen karjára támaszkodva a terem bejáratához sétált, a tekintete hűvösen végigsöpört minden egyes fiatal és idős arcon.

– Őfelsége egész idő alatt kómában volt, nincs semmilyen rendelet – jelentette ki szigorúan.

– Talán mégis van, csak a császárné nem tud róla – vitatkozott Xue Sheng.

– A fiam a koronaherceg és a birodalom örököse, ezt maga a császár mondta ki. Nem számít, hogy van-e rendelet vagy nincs, ő a birodalom új uralkodója. Még így is ellenvetése van, Sir Xue?

Xue Sheng gúnyosan nevetett. Kinyitotta a magával hozott faládát, kivett belőle egy élénk sárga tekercset, rajta a császári rendelettel, majd a magasba emelte.

– Ez itt nem más, mint Őfelsége kézzel írt végrendelete, amit komoly betegsége közben bízott erre a vén hivatalnokra, és meghagyta, hogy a halála után tegyék közzé!

A terem előtt egy másodperc csend volt, majd a fazékból rögtön kifutott a víz.

A császárné azt mondta, nincs végrendelet, egy megbecsült hivatalnok viszont azt mondta, a kezében van. Mit jelentett ez?

Azt, hogy a Xue Sheng kezében lévő végrendeletben a császári cím örököseként megjelölt személy nagy valószínűséggel nem a koronaherceg volt!

Yan Xiaohan kissé összehúzta a szemét, és a ruhaujja alatt rejlő ujjaival megszorított egy kis kést. Komolyan elkezdett gondolkodni azon, hogy rendezze el a dolgokat, ha Xue Shenget brutálisan meggyilkolják a helyszínen.

Xue Shengnek volt mersze előhozakodni egy végrendelettel, és függetlenül attól, hogy valódi vagy hamis volt, ez azt mutatta, hogy ő elhatározta, hogy a jövendőbeli császár nem a koronaherceg, hanem a tömegben álló Zhao hercege lesz. Changzhi természete alapján viszont tényleg lemondott volna a saját fiáról, majd az egész birodalmat átadta volna egy féltestvérnek, akit nem is ismert igazán?

Mielőtt Yan Xiaohan elhatározhatta volna magát a botrány mellett, hirtelen gyors patkódobogás hangzott a távolból. Néhány fekete paripa vágtatott át a havas földön, és gyorsan meg is érkeztek.

A rég nem hallott hang mennydörgésként csapott le az emberek fülére:

– Itt a visszavonult császár rendelete! Minden tiszt engedelmeskedjen!

Yan Xiaohan döbbenten hátranézett, és egy erős széllökés csapta arcon. A szél túloldalán, a hóban és az esti félhomályban egy könnyed alakot kísért a keletről felkelő apró, meleg hajnali fény, majd az alak lassan tiszta képet öltött az emberek szeme előtt.

Karmazsinvörös katonai egyenruhában, mélyfekete cobolyköpenyben, hősiességet árasztva és egy hosszú karddal az oldalán olyan volt, mintha egy hadisten ereszkedett volna le a földre, a halandók világát felügyelő katonai csillag.

– Fu Shen!

– Tábornok!

– Rég nem láttuk egymást, uraim. – A Jing nagyherceg, Fu Shen, akinek az arcképe még a Qilin Csarnokban lógott, megállította a lovát a palota előtt, és egy nagy adag havas ködöt szórt. A modora nyugodt volt, amint köszöntötte a jelenlévőket.

Azután pedig rögtön Xue Shengnek adta át üdvözletét:

– Remélem, semmi problémába nem ütközött, Sir Xue.

Mivel fényes nappal szellemet látott, Xue Sheng nem érezhetett mást, mint hogy egy vödör jeges vizet borítottak a fejére. Hatalmas fagy és pánik fogta el a szívét. Félig megrettenve, félig úgy, akár egy sarokba szorított állat, a szeme kikerekedett, mintha menten kettészakadt volna, az arca pedig eltorzult. Rendkívüli nehézséggel sikerült két szót átpaszíroznia az összeszorított fogai közül:

– Maga az…

– Az Ég elárulta a várakozásait, nem haltam meg. Valóban elnézést ezért – mosolygott Fu Shen. – Úgy tűnik, egyre jobban fejlődik. Csak pár napja nem láttuk egymást, de ezúttal teljesen új szintre nőtt a tiszteletem maga iránt. Ezelőtt csak mérgezésről volt szó, most már azt is megtanulta, hogy adjon ki egy hamis császári rendeletet.

– Rágalom! – vágott vissza Xue Sheng azonnal. – Maga titokban szövetkezett Duan Guihonggal, lázadást terveztek, és a császár leleplezte a tervüket. Ezért parancsolta meg valakinek, hogy szabaduljon meg magától! A Fu család egy súlyos bűnt követett el, a császárné pedig szintén vérrokonuk, a császár pontosan ezért bízta rám ezt a kézzel írt végrendeletet, hogy átadja a pozíciót Zhao hercegének! Magának viszont van mersze megjelenni itt, és megzavarni a dolgokat, áruló alattvaló!

Fu Shen nem lett mérges, egyszerűen csak csettintett egyet a nyelvével.

– Ezt hallgassák! Ennyire biztos a dolgában, Sir Xue?
Ha tényleg lázadni akarnék – minden egyes szavát kihangsúlyozta, a tekintete hamis mosollyal futott át az összes terem előtt álló főbb tiszten -, miért jöttem volna ma el, hogy maga kiabálhasson velem? Még Jinlingből is egy életre ki lettek volna űzve, nemhogy a fővárosból.
A nyugati hadjárat seregének helyettes tábornoka, Li Xiaodong már mindent bevallott. Maga megparancsolta neki, hogy használjon mérget a délnyugattal folytatott béketárgyalásom közben, majd hogy vádolja meg Duan Guihongot és fogja rá. Az embereimnek joguk van a bíróságra vinni magát, mivel a vallomásán lévő kézlenyomat még egészen friss. Akár foghatja a maga “rendeletét” és azt is mellé teheti, nem igaz, Sir Xue?

Minden egyes szava képes volt sziklákat megtörni és isteneket megrémíteni. A csarnok beijiangi tisztjei voltak a legelsők, akik reagáltak, a szemükben düh lángolt:

– Vén rohadék! Képes volt egy ekkora császári átverésre!

Yan Xiaohan jelzett a nem messze várakozó Császári Őrségnek.

– Én akkor is egy udvari hivatalnok vagyok! – ordította Xue Sheng teljes erejéből. – Nincs bizonyíték, nincs elfogás! Ki mer letartóztatni?!

– Én. Hol a Császári Őrség? – kiáltotta Fu Shen ridegen.

Méltó volt egy egész évben csapatokat vezető parancsnok címére, mivel ez a mondat fenyegető hangsúllyal bírt, és úgy csengett, mint a kőhöz csapott fém. A bal- és jobboldali őrség egyszerre felelt, a hangjuk a fent úszó felhőkig szállt.

– Mi, tábornokok, állunk rendelkezésére!

– Letartóztatni ezt a cselszövő árulót, és az udvari börtönbe vetni, hogy a tárgyalását várja! – Fu Shen szavait gyilkos hangsúly járta át, a hangja rosszindulatúan csengett. – Ez a Fu egy évtizede a seregben szolgál, a kezemben lévő penge pedig már sokak vérében megmártózott. Ma hajlandó vagyok szemtelenül átlépni a hatásköröm, hogy halálra ítéljek egy bűnözőt. Ne higgye, hogy nem vagyok képes levágni egy magafajta köpönyegforgatót!

A Császári Őrség eleve az ő emberei voltak, és amint ezt meghallották, azonnal ketrecükből kieresztett tigrisként és farkasként támadtak. A földre nyomták és megkötözték Xue Shenget, majd egyenesen elvonszolták.

Azóta, hogy Xue Sheng előállt és végül elvonszolták, a helyzet többször is megváltozott, és minden egy szikra fellobbanása alatt történt. Szerencsére Fu Shen tartotta magát a szavához, a módszerei pedig kíméletlenek voltak; amint elvágta a képletes csomót, a palotai lázadás ellenséges képe kibogozhatatlanná vált. Az átlagemberek szinte vágytak rá, hogy életükben legalább egyszer megtapasztaljanak egy ilyen eseményt, és az összes tiszt annyira ledöbbent, hogy nem találtak szavakat, csak meglehetősen sokára sikerült magukhoz térni. Senki sem számított rá, hogy ilyen bizarr fordulat fog történni, de amikor jobban belegondoltak, mindannyian egyfajta véglegességet éreztek a szívükben.

Az alapvető feltételek teljesültek. Ha nem is olvasták még fel a visszavonult császár rendeletét, senki sem kételkedett afelől, mi lesz a végeredmény.

Fu Shen visszatért. Volt még ember az ég alatt, aki képes lenne felülmúlni a koronaherceget?

Yan Xiaohan némán eltette a kését, odament Fu Shen lovához, majd odanyújtotta felé a kezét.

– Miért jöttél ide? – kérdezte olyan egyszerű hangsúllyal, mint amit az ifjú közemberek szoktak, amikor békésen csevegnek.

Fu tábornok ezúttal nem színlelt tudatlanságot. Fenntartások nélkül megfogta Yan Xiaohan kezét, és leugrott a lóról.

– Miért ne jöttem volna, szerinted hagynám, hogy az a vén áruló, Xue Sheng zaklassa az özvegy húgom és az apa nélkül maradt fiát?

Fu Linghez fordult. A lépcsősor tetején a császárné könnyei hamar megállíthatatlanul folyni kezdtek.

Fu Shen sóhajtott:

– Uralkodj a gyászodon! – mondta komoly arccal.

Az egyik kezében még ott volt az élénksárga rendelet, a másikat pedig Yan Xiaohan szorosan magához húzta, és nem volt hajlandó elengedni. Fu Shen lenézett a kezükre.

– Én mondom, asszonyom, egy kicsit túl erősen szorítasz – jegyezte meg halkan.

– … – Yan Xiaohan.

Fu Shen csak mosolygott. Anélkül, hogy elengedte volna Yan Xiaohan kezét, közömbösen odahajította a rendeletet az egyik udvari eunuchnak, Cheng Fengjunnak, és egy tömör utasítást adott:

– Olvasd fel hangosan!

Fu Shen megneszelte, hogy a Changzhi császár súlyosan megbetegedett. Mivel aggódott, hogy Yan Xiaohan nem lesz képes egymaga kezelni a dolgokat, titokban visszatért a fővárosba a délnyugatról. Az észak-yani hadseregnek megvolt a maga hírforrása a palotában, és Cheng Fengjun segítségével jutott be. Útközben meghallotta, hogy a hírek kiszivárogtak, és Xue Sheng és társai hamarosan megérkeznek a palotába. Arra az esetre, ha történne valami, Fu Shen szándékosan elment a visszavonult császárhoz, hogy kérjen egy rendeletet, és váratlanul végül valóban a hasznukra vált.

– Ez az Ég akarata és a visszavonult császár rendelete: a kormányzást önszántamból a császárra bízom…

Yuantai visszavonulását a tehetetlenség idézte elő, ám alapvetően a tudása és a tehetsége számtalanszor jobb volt, mint Changzhié. Fu Shen inkább az előző császárba vetette volna a reményét, minthogy megbízott volna a jelenlegi balfékben.

A visszavonult császár rendelete értelmében a terület öröklése Sun Huit, a belső palota császárnéjától született fiút illette. Ám mivel az új uralkodó túl fiatal volt, a birodalom ügyeit továbbra is a Magasságos Dicsőség Csarnoka intézte, miközben a császárné egy függöny mögül hallgatta őket.

Ezenkívül öt főbb tisztet nevezett ki, akik segítik majd a kormányzást: az Egyesült Ég felügyelő, Yan Xiaohan, a Jing nagyherceg, Fu Shen, a Keleti Határ Csarnok előadója, Gu Shanlu, a Tengerfigyelő Csarnok előadója, Li Huayue és az Egyszerű Béke Pavilon előadója, Xiao Tong.

A rendelet felolvasása után úgy tűnt, az egész tömegből csak a két egymás mellett álló személy repült át a felhőkön és hajózott át a ködön, hogy meredek úton a hatalom birodalmába emelkedjenek.

Azok, akik ismerték a háttértörténetet, érthetően összezavarodtak. Yuantai annak idején a legostobább merényletet követte el Fu Shen ellen, égett a vágytól, hogy a halálba küldje, az új generáció hajnalán viszont úgy tűnt, minden kétségét félretéve, habozás nélkül átnyújtotta neki a legnagyobb hatalmat.

A császár gondolatmenete olyan volt, mint egy tengerfenéken elveszett tű. Talán csak ő maga tudta, hogy jutott erre a következtetésre.

– Befejezted az olvasást? Akkor én jövök. – Fu Shen Yan Xiaohanhoz fordult, a szája szélén egy egyáltalán nem feltűnő mosoly húzódott, és kissé felemelt, tiszta hangon így szólt: – A visszavonult császár parancsot adott. Yan Xiaohan, hallgasd!

Yan Xiaohan kissé meglepődött, majd elengedte Fu Shen kezét, egy lépést hátrált, félrehúzta a ruháját és letérdelt.

– Az új uralkodó támogatása során bizalmas segítőként az ember kimeríti az erejét. Ha a császár alkalmatlan, eltávolítható és helyettesíthető.

Síri csend lett a havas tájon.

Fu Shent leszámítva mindenki más – beleértve Yan Xiaohant és a császárnét – teljesen ledöbbent.

Yan Xiaohan? Miért pont Yan Xiaohan?

A fülébe futott a zúgó vére. Azok a szavak olyanok voltak, mintha fejbe vágták volna egy bunkósbottal, és az ütéstől azt sem tudta, milyen este volt. Olyan volt, mintha valaki hirtelen az üres és hatalmas hóba vetette volna; nem kellemes meglepetést érzett, hanem tetőtől talpig teljes döbbenetet.

Mégis mi volt ez?

Felemelte a fejét, hogy zavarodottan Fu Shenre nézzen, és a tekintetük összeért a levegőben. A másik férfi szeme ördögien felívelt, majd hamarosan valami sötét takarta el Yan Xiaohan látóterét. Egy súlyos árny söpört végig a feje búbján, majd határozottan lenyomta a vállát.

Fu Shen levette a cobolyköpenyét, és ráterítette.

Yan Xiaohan csak egy tiszta fehér belső ruhát viselt, ami szinte nem is látszott, ahogy a hóban térdelt. Ám amikor az a koromfekete köpeny ráterült, az őt körülvevő vörös falak, sárga cserepek, kékesszürke téglák és fehér fagy, valamint a hóban lévő két férfi látványa, amint az egyik állt, a másik térdelt… valamiért az egész kép hamar határozottan kiemelkedett, és élénken színes lett.

Fu Shen kissé lehajolt, és a kezét nyújtotta Yan Xiaohan felé:

– Még mindig nem fogadod el a parancsot, Yan úr? – emlékeztette kedvesen.

Ez a gesztusa olyan volt, mint egyfajta rítus, magába foglalva a ki nem mondott beleegyezését és elismerését. A jelenlévő beijiangi csarnoki tisztek valószínűleg még jobban megértették az emögött rejlő jelentést, és elsőként térdeltek le.

– Vállalja felelősséggel a visszavonult császár szent parancsát!

Ezután több mint tíz, különböző területekről érkezett csarnoki tiszt is hamar letérdelt.

– Ez az alattvaló… felelősséggel vállalja a szent parancsot. Erőt nem sajnálva végzem a kötelességem, és nem okozok csalódást a megbizatásnak.

Yan Xiaohan Fu Shenre szegezte a tekintetét. A férfi egyenesen a szemébe nézett.

A sötét hajnal elmúlt és elérkezett a fehér reggeli fény. A szél és a hó elállt. A nap lassan felkelt a távoli horizonton, tiszta sugarait rávetette a jeges tetőcserepeken lévő puha hóra, a ragyogása fényes, csillogó és szinte vakító volt. Mégsem volt olyan ragyogó, mint a vele szemben, a fénynek háttal álló alak, aki úgy tűnt, egyetlen apró mozdulattal képes volt meleget hozni és a fényével megtölteni az ember szemét.

Bánat, öröm, elválás, találkozás, őrült nevetés, szomorú ének, élet és halál együtt a krízisben, tizenkét év fény és árnyék – az idő, akár egy hosszú folyó, az egész lassan átfolyik ezen a másodpercen, amelyben a pár egymásra néz.

Ebben az egyetlen pillantásban ott voltak az ő végtelen hegységei és folyói, egy stabil birodalom, valamint az, ahogy a párjával együtt őszül meg, és holtukig hűek lesznek egymáshoz.

---

77. Fejezet | Tartalomjegyzék | 1. Extra