Nagy-Zhou birodalma több mint száz éves volt. Az előző évszázadban a széles körben a földön leggyönyörűbbként elismert nő a jiangnani Qiantangból származott, és a Hongjing udvar idején élt.
A Hongjing császár olyan uralkodó volt, aki megőrizte az elődei által hátrahagyott békét. Bár az nem mondható el, hogy uralkodása alatt reggeltől estig dolgozott, kötelességtudóan kormányzott, ráadásul bölcs uralkodó volt, aki a kritikát is jól fogadta. Huszonkilenc éven át ült a trónon, mely során több olyan tehetséges tiszt került az udvarba, akiknek a neve fennmaradt a történelmi feljegyzésekben.
Egész életében ilyen “okos uralkodó” volt, a jövő generációi pedig csak azt a hibát találták benne, hogy túlságosan megszállottja volt a női bájoknak, és látványosan nagyszámú háremet tartott. Még ötvenhárom éves korában is – egy évvel a halála előtt – követet küldött a köznéphez, aki kiválasztotta az egyik jobb család lányát, hogy belépjen a palotába.
Így történt, hogy Hongjing huszonnyolcadik évében ezt a qiantangi nőt, Qu kisasszonyt kiválasztotta a jiangnani küldött és a Kék Luan felügyelő, Duan Linglong. A nő búcsút mondott a szüleinek és a családjának, majd a követséggel visszasietett a főváros kihalt tájékára.
Szépsége olyan volt, mintha az istenek alakították volna, az emberi világban nem akadt párja. Jól tudott énekelni, táncolni, értett a festéshez és a kalligráfiához, valamint a hangjegyek és ritmusok szakértője volt. Abban a másodpercben megragadta Hongjing szemét, hogy belépett a palotába. Elnyerte a nemes hitves címet, és a hárem közül a császár kedvence lett.
Ám mivel Jiangnanból érkezett, az egészsége gyenge volt. Amikor a fővárosba jött, még nem szokott hozzá az északi időjáráshoz, és amint beköszöntött a tél, legyengült és megbetegedett. Egy nehezen nevelhető, törékeny kanári kiköpött másává vált. Szívének elnyerése érdekében Hongjing harmincadik évében, a tél legelején a császár szándékosan magával vitte a nyaraló palotájába, hogy megvédje a hidegtől.
Azután eljött az este, amikor Hongjing hirtelen elkapott egy gyorsan támadó betegséget. Qu feleség sietve hívatott egy udvari orvost, ám a kései orvosi kezelés miatt a császár végül belehalt a betegségbe.
Duan Linglong és Qu feleség az utolsó pillanatig a sárkányágynál őrizték a császárt. Miután az orvos megerősítette, hogy Hongjing eltávozott, Qu feleség előlépett és átadta a végrendeletét Yang Gong udvari tanácsosnak, aki hangosan felolvasta. A császár mellett a haldoklásának pillanatában nem a legjobban szeretett Zhou hercege volt ott, hanem a legidősebb herceg, Sun Zhang és a második herceg, Sun Xun. Az emberek várakozásaival ellentétben a császár nem Zhou hercegének adta át a címét, hanem a második herceget választotta, akiből később a Yuantai császár lett.
A későbbi generációk pontosan ezért gyanították gyakran, hogy igazságtalan módon szerezte a pozícióját. Néhányan azt állították, hogy Yang Gong meghamisította a rendeletet, mások úgy vélték, hogy Duan Linglong és Qu feleség közösen írták.
Hongjing halála után a császárné pozíciója sok éven át a levegőben lógott. Yuantai eredetileg meg akarta tisztelni Qu nemes hitvest, mint rangidős feleséget, ám a nő azt kérte, hadd hagyja el otthonát és menjen a Csillagvizsgáló Templomba, hogy buddhizmust gyakoroljon. A generáció nemzeti szépsége így, akár egy túl korán elnyílt virág, kicsit több mint két évig élvezte a gazdagságot, majd teljes elhatározással elvágta a szerelemfonalát, hátat fordított és egy üres szobába menekült.
Egy újabb év telt el. A fővárosba érkezése utáni harmadik télen Qu asszony a templomban belehalt a betegségébe.
A Nagy-Zhou előző évszázadának páratlan szépsége már csak egy gyönyörű, kísérteties körvonal maradt a történelemkönyvekben. A nem túl sok leírás, a még kevesebb terjesztés és a csekély mennyiségű ecsetvonás miatt hamar feledésbe merült.
Ám az igazság ennél sokkal több volt.
Amit az égi család hivalkodóan a külvilágnak mutatott, nem volt több egy apró töredéknél. Elvégre a történelemkönyvekbe nem fért bele minden, és nem meríthettek ki mindent, legalábbis Qu feleség esetében nem.
Az általa őrzött titkok sokkal nagyobbak voltak, mint azt bárki is gondolta volna.
Például azért nem volt hajlandó a palotában maradni, mint rangidős feleség, mert az új császár – miközben Hongjing koporsóját ideiglenesen a nyaraló palotában tartották – késő éjszaka többször is meglátogatta a szobában, ahol lakott. Miután visszatértek a fővárosba, Yuantai Yang Gong segítségével foglalhatta el a trónt, így természetesen Yang Gong lánya, a második herceg törvényes felesége lett a császárné.
Egy másik példa, hogy amikor Qu feleség elhagyta a császári palotát és a templomba ment, valójában már állapotos volt.
A templom vezetője egy jólelkű és együttérző szívű, idős apáca volt. Mivel a nagy hatalommal bíró eunuch, Duan Linglong is segített elrendezni számára a dolgokat és elrejtette ezeket az intézkedéseket, végül sikerült elérnie a célját úgy, hogy az ég sem tudott róla. Yuantai második évének decemberében megszülte a gyermekét.
A szülés éjszakáján Qu feleség már az élete végéhez közeledett, amikor a baba előjött. Duan Linglong a karjába vette és az ágyhoz vitte az édesanyjához. A szeme kissé bepirosodott.
– Adjon neki nevet, asszonyom! – mondta halkan.
Qu feleség a kék függöny mögül kissé oldalra fordította a fejét:
– Odakint… elállt már a hó? – kérdezte hirtelen, lágy hangon.
– Igen. A hó abban a pillanatban elállt, hogy ez a kis nemes megszületett.
– “A világ végén a hóvihar… eláll egy hideg éjszakán.”[1] – A hangja olyan volt, akár a vékony selyem, a szavai elakadtak. – Akkor legyen a neve “Hanxiao”. Az én nevem “Yan”, vegye fel azt vezetékneveként…[2]
Duan Linglong magában úgy gondolta, hogy ez a név túlságosan nyomasztó volt, de csak figyelte, ahogy Qu feleség nehézkesen beszélt, nem mert közbevágni, és nem volt más választása, mint rábólintani.
Qu feleség pihent egy kicsit, majd miután egy kicsit összegyűjtötte az erejét, folytatta:
– Ne hagyd, hogy megismerje a származását vagy visszatérjen hozzájuk… az égi családban nincs szeretet. Azt szeretném, ha a fiam biztonságban, boldogságban, egészségben és gondok nélkül élné az életét… ne úgy, mint az édesanyja, csapdába ejtve egy kalitkában, ahonnan nem lehet megszökni…
– Asszonyom…
– Duan testvér. – Qu feleség nagy nehezen kinyújtotta elgyengült kezét, és erősen megszorította Duan Linglong köpenyének szélét. – Van még valami, amit kérnék tőled…
Nem maradt sok erő a markában. Valójában a férfi könnyedén képes lett volna lerázni magáról, ezzel félresöpörve azt a hatalmas kellemetlenséget, amivel a jövőben szembe kellett néznie. Ám valamilyen ismeretlen oknál fogva sokáig földbe gyökerezett lábbal állt, majd végül beleegyezően sóhajtott egyet, és egy lépést közelített hozzá.
– Kérem, mondja csak!
– Azt akarom kérni… hogy fogadd őt fiaddá és viseld gondját helyettem! Védd meg, amíg felnő és ne hagyd, hogy ártsanak neki… amikor megöregszel, engedd, hogy ő gondoskodjon rólad, és amikor meghalsz, ő temessen el… ebben az életben nem tudlak megfizetni, de a következőben mindenképpen kárpótollak…
Duan Linglong hamar megszorította a kezét, megállítva a következő szavakat.
– Amikor annak idején a palotába vittem a kisasszonyt, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen jövő elé kell néznünk – mondta halkan. – Rosszat cselekedtem magával. Nem kell fizetségről beszélnie, tartozom ezzel.
Qu feleség ránézett. A szeme egyre csak megtelt könnyekkel, ám a szája széle lassan felemelkedett, és egy alig látható ívet írt le.
A betegség kínzásától már alig hasonlított önmagára, ám amikor így elmosolyodott, Duan Linglongban halványan felötlött az az idő, amikor két évvel ezelőtt a fővárosba küldte. Amint egy cseléd kíséretében lépésről lépésre haladt a hintó felé, láthatóan könnyek csillogtak a szemében, ám amikor meglátta őt közeledni, nem feledkezett meg róla, hogy egy apró mosolyt mutasson.
Egy harmatos szegfű ragyogó szépsége képes megégetni az embert. Ezt csakis úgy lehet leírni, mint őszinte, isteni bájt.
Ki hitte volna, hogy amint eső sújtja és szél fújja, a meg nem fakult ifjúsága és meg nem öregedett rózsás arca örökké eltűnik?
– Nem tudom megvárni, amíg felnő. – Qu feleség hangja egyre halkabb és halkabb lett. – Duan testvér, te vagy az apja. Válassz neki egy nagykorú nevet, rendben…?
Duan Linglong elgondolkodott egy pillanatig, majd így szólt:
– “A távolról érkezett, rég látott vendég hideg éjszakákon gyakran a hazatérésről álmodik.” Legyen Menggui, mint…[3]
Elfordította a fejét. Hirtelen nem hallotta a lélegzetvételek hangját.
A tiszta és egyszerű ágyon Qu feleség szeme szorosan lecsukódott, az arca békés volt, a mellkasa pedig többé már láthatóan nem mozgott. Ilyen hamar elhunyt.
Hideg éjszakákon gyakran álmodott a hazatérésről, de sosem tudott visszatérni Qiantangba.
A Duan Linglong karjában fekvő gyermek hirtelen felsírt, kiszakítva döbbent merengéséből. Néhányszor finoman megsimogatta, hogy vigasztalja, majd felállt, hogy visszadugja a takaró alá Qu feleség kinyújtott kezét, aztán teljesen felhúzta a takarót, letakarva sápadt és sovány arcát.
Elsuttogta esküjét az üres csendességgel teli szobának és az új léleknek, aki még nem távozott messzire.
– Megtartom a szavam.
Később Duan Linglong őszintén úgy érezte, hogy a “Yan Hanxiao” név nem jó. Nehogy bizonyos emberek összekapcsolják Qu feleséggel, felcserélte a név két szótagát “Yan Xiaohan”-ra, majd magához vette a gyermeket, és nagy gonddal tanította.
Csakhogy Yan Xiaohan és Qu feleség nagyon hasonlítottak; amint Yuantai meglátta, azonnal nyugtalanná vált, és megkereste Duan Linglongot, hogy megkérdezze, mi történt valójában.
Duan Linglong attól a pillanattól készült erre a napra, hogy Qu feleség meghalt. Megesett, hogy elgondolkodott azon, hogy elküldje Yan Xiaohant és valaki más nevelje fel, de ki tudja, hogy úgy milyen ember vált volna belőle. Ráadásul ebben a világban az, aki nem lépett be a császári udvarba, és így nem tett szert vagyonra és hatalomra, egész életében közemberként élt, azok számára pedig még a megélhetés is kihívást jelentett. Azt hogy lehetett volna “gondtalan” életnek nevezni?
Yan Xiaohan a néhai császár felesége és az akkor kötelességtudóan gyászoló Yuantai közötti szerelmi afférból született fiú volt. A kilétére soha életében nem derülhet fény, és még a puszta létezése is fenyegetést jelentett a császárra nézve.
Szerencsére Duan Linglong teljesen fel volt készülve. Őszintén elmesélte az eseményeket arról, ahogy Qu feleség az életét adta azért, hogy megszülje a babát, és kihangsúlyozta a szíve vágyát: nem akarta, hogy a gyermeke herceg legyen, csak azt, hogy zökkenőmentesen és kényelmesen élhesse az életét. Végül elővette a titkos fegyverét: egy önarcképet, amit a nemes hitves “állítólag” a saját kezével festett, hogy ezzel felkavarja a császár régi érzéseit.
A férfi annak idején szemet vetett Qu feleség szépségére, és amikor hallomást szerzett a korai haláláról, meglehetősen csalódott lett, de csak annyit mondott, hogy a gyönyörű nők már időtlen idők óta szerencsétlenek voltak. Sosem hitte volna, hogy még ilyen érzések rejtőztek benne. Az a portré hamar felkavarta az emlékeit, és hiányozni kezdett a tárgy tulajdonosa, így megfeledkezett arról, hogy kinyomozza, Duan Linglong miért titkolta el mindezt ahelyett, hogy jelentette volna.
Emellett ahogy öregedett, csakúgy mint Wu császár számára Li asszony, Qu feleség egyre gyönyörűségesebbé vált a szívében, és egyre nehezebbé vált elfelejteni. Néha, amikor Yan Xiaohanra nézett úgy érezte, hogy ő is meglehetősen sajnálatraméltó volt. Akaratlanul is elgondolkodott: ha rendes és törvényes herceg lenne, ő talán jobban felérne az elvárásaihoz, mint a többi fia?
Ezeknek a fantáziáknak a néma befolyása miatt Yuantai némán hagyta, hogy Duan Linglong képezze Yan Xiaohant, majd a Repülő Sárkány Gárdába vezesse. Még Duan Linglong halála után is kivételt tett, hogy átadja neki az udvari felügyelő pozícióját.
Yan Xiaohan történetét ő és Yuantai is jól tudta, és azt is jól tudták, hogy a másik tudja. Ahogy teltek-múltak a napok, ez lassan kölcsönös megegyezéssé vált, amihez nem volt szükség magyarázatra.
Amíg Yan Xiaohan folytatja az alattvalóként játszott szerepét, a császár a hercegi státuszt leszámítva a legmagasabb hatalmat is megadja neki.
Ezekben az években Yan Xiaohan meglehetősen “törvénytisztelő” volt. Az egyetlen, amikor gyakorlatilag nyíltan kért valamit Yuantaitól akkor volt, mielőtt visszafoglalták a Központi-síkságot, amikor Shuba ment, hogy csapatokat kérjen a visszavonult császártól.
A birodalmat darabokra szaggatták, és a herceg, akit megtagadtak a címétől és sosem élhetett ezzel a személyazonossággal, azt mondta, csapatokat kér tőle, hogy egyesítse a Nagy-Zhou területeit.
Ez volt az a pillanat is, amikor Yuantai végre megérezte Yan Xiaohan és Fu Shen kissé gyanús kapcsolatát.
***
A frissen elhunyt császár koporsóját ideiglenesen a palotában helyezték el. Az új uralkodó még kiskorú volt, és nem irányíthatta a dolgokat, ezért a császárné megparancsolta az őrtiszteknek, hogy segítsenek a temetés megszervezésében. A palotai cselédek és szolgák gondoskodtak a berendezkedésről, az udvari tisztek pedig felügyelték Őfelsége gyászolását, amitől a palota különösen elfoglalt volt, egészen estig, amikor eljött a pihenés ideje.
Az északi télen korán érkezett a naplemente, és egész nap csak esett a hó. Miután ismét egész országos gyászolásba fogtak, a császári város ezüstfehérbe burkolózott, és leírhatatlanul elhagyatott lett. Yan Xiaohan a fekete cobolyköpenyben átvágott a még félre nem söpört havon, ami a palota terme előtt mindent beterített. Anélkül, hogy megvárta volna, míg bárki is bejelenti, óvatosan kinyitotta az ajtót és bement.
A szobában homályos fény volt, a levegőben a füstölő maradványa lengedezett. Az asztalnál egy karcsú alak ült, és a kezére támaszkodva szundított. Nem tudni, mióta aludt ott.
Yan Xiaohan öntudatlanul összehúzta a száját, nem is tudta igazán, miért lett ilyen ideges.
Hangtalanul Fu Shen elé ért, majd a csekély napfényben megnézte az alvó arcát. A tekintete olyan volt, mint egy faragókés, mely végigvonult a másik magas, egyenes orrán, kidolgozott körvonalain és kissé mosolygó… száján.
– Lopunk egy pillantást, mi? – mosolygott Fu Shen csukott szemmel. – Nincs ingyen.
Yan Xiaohan kissé összeráncolta a homlokát, majd azonnal kiengedte, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Fu Shen arcát.
– Miért aludtál el ülve? Nem fázol?
Fu Shen megfogta a kezét és kinyitotta a szemét.
– Nem nagy ügy, csak szundítottam egyet, mert lustálkodni akartam. A császárné már befejezte a munkálatokat?
– Mhm.
Yan Xiaohan aggódott Fu Shen nagy, még gyógyuló sérülése és a régi lábproblémája miatt, így nem volt hajlandó hagyni, hogy végig odakint térdeljen, mielőtt a jelentéktelen munkálatok be nem fejeződtek, ezért keresett neki egy szobát a palotában, ahol meghúzódhatott. Már egyébként is katonai rend alatt állt a hely, senki sem merte volna megszólni.
– Te…
Egyszerre szólaltak meg, egymásra néztek, majd mindketten elhallgattak. Azután mégis Fu Shen volt az, aki először megszólalt:
– Tekintve, hogy már fél napja mondani akarsz valamit, de folyton visszafogod magad, kezdd te!
Yan Xiaohan nem tudta, hogy mondhatná el neki, amit akart, de valamit tényleg meg kellett kérdeznie:
– Te már tudtad?
Ezek a szavak egy kicsit homályosak voltak, de Fu Shen rögtön megértette, mire gondolt.
– Már mondtam, hogy egy kicsit hasonlítasz a frissen elhunyt császárra. Tegnap este pedig láttam egy szépség festményét a visszavonult császárnál, és majdnem azt hittem, hogy a hálótársam, akivel egész nappal és éjjel együtt vagyok, átöltözött és ott állt előttem. Hogy tudtam volna nem kitalálni?
– Ez egy szégyen. – Yan Xiaohant megmosolyogtatta, amit mondott. – Egy fattyú vagyok, akire sosem derülhet fény. Az, hogy a visszavonult császár hirtelen előállt ezzel a trükkel… igazából egy kicsit nyugtalanít. Lehet, hogy rájött a kapcsolatunkra, és ezzel a rendelettel akar éket verni közénk. Mi lesz, ha egy nap elveszem az unokaöcséd birodalmát?
– Milyen szőrszálhasogató vagy – sóhajtotta Fu Shen. – Mi mást tehetnék? Feláldozom a testem, hogy a tigrist etessem, és megkérlek, hogy légy nagylelkű… uralkodóm.
Yan Xiaohan gyorsan befogta a száját.
– Az ősök szellemére… hallgass, rendben? Tényleg megijesztettél. Szerinted lehet ilyesmit csak úgy kikiabálni?
Fu Shen szívtelenül elvigyorodott a tenyere mögött.
– Milyen ígéretes! Egy áruló szíve megvan benned, de egy áruló bátorsága már nincs.
– ….
Végső elkeseredésében Yan Xiaohan kénytelen volt lehajolni, hogy visszaszorítsa ezt a gúnyt a férfi torkába.
– Hé! – Fu Shen az egyik kezével megállította az egyre közeledő arcot, és semleges hangon kijelentette: – A birodalom gyászol. Miért vagy ilyen illetlen?
Yan Xiaohan ugyanúgy maradt, szilárdan hajolt és Fu Shen ujjain át nézett le rá. A tekintete bizonytalan és békés volt, de egy kis megmagyarázhatatlanul türelmetlen fény is sütött belőle.
Fu Shen sehogy sem tudott megbirkózni a nézésével, ezért csak annyit tehetett, hogy átfordítja a kezét, és megadva magát az arcánál fogva közelebb húzza, hogy megcsókolja a száját.
– Mindegy… az udvar nem engedélyezi az intimitást, de azt sem engedik, hogy az emberek csókolózzanak egy kicsit?
Jegyzetek:
[1] idézet: Du Fu – Éjszaka a pavilonban
[2] Hanxiao = hideg éjszaka; az anyuka neve Qu Yan (颜), a vezetéknév pedig Yan (严), tehát csak a kiejtésük ugyanolyan.
[3] Idézet: Yu Wuling – Vendég
Menggui = hazatérésről álmodni
DCG fordítások 