[HJT] 2. Extra – Mindennapok

Mint a Nagy-Zhou történetének leghatalmasabb és legnagyobb kegyben részesített, az uralkodócsaládtól különböző tisztje, Yan Xiaohan személyét folyamatosan több rétegű szóbeszédek burkolták, amelyek azt állították, hogy nincs semmi, amit ne birtokolt volna. Az idegenek képzeletében az átlagembereknek egy nap tizenkét shichen állt rendelkezésükre, Yan Xiaohannak viszont huszonnégy. Fáradhatatlanul vágyakozott rá, hogy megszerezze a birodalmat, ezért minden shichent arra használt, hogy kiszorítsa az új uralkodót és ő maga legyen a császár, ezt pedig csak a Jing nagyherceg, Fu Shen elszánt katonai beavatkozása akadályozta meg.

A palotában egy híres “titkos botrány” is keringett, mely szerint a gyermek Chengming császár nagyon is függött a bácsikájától, a Jing nagyhercegtől, és gyakran a combjába kapaszkodott és nem akarta elengedni. Ilyenkor Yan Xiaohan olyan volt, mint egy tyúkól előtt lesben álló menyét, az egész családra rosszindulattal tekintett, és ha valaki akár csak egy kicsit is figyelmetlenné vált, kieresztette a karmait a gyermek császár felé, és többször is olyan dolgokat mondott, amivel megmérgezte a közte és a nagyherceg közötti kapcsolatot.

Egy nap, amikor már kezdett beesteledni, Fu Shen elbúcsúzott és indult volna haza, ám a császár erőteljesen ráakaszkodott, és a világért sem volt hajlandó elengedni. Ennek láttán Yan Xiaohan viccelődve megkérdezte:

– A Jing nagyherceg az én alázatos családomba tartozik. Ha Őfelsége ennyire azt akarja, hogy itt maradjon, mit hajlandó adni érte?

A kis császár manapság csak ahhoz értett, hogy kell enni, aludni és játszani, de kiérdemelte, hogy egy császári család leszármazottja legyen, mert gyerekkora óta kiemelkedő bátorságot és ítélőképességet mutatott. Tehát kinyitotta a száját és ezt felelte:

– Odaadom a birodalmat.

Amikor ezt Fu császárné meghallotta, a keze megcsúszott és a csészéből szoknyájára öntötte a teáját.

Egy udvari gyorsíró teljes egészében lejegyezte Yan Xiaohan pillanatnyi elszólását, és a következő napon máris számtalan írásba foglalt rossz viselkedéssel vádolt szidalmak hullottak a császár íróasztalára, akár a hópelyhek. Yan Xiaohant az a kritika érte, hogy figyelmen kívül hagyta a konfuciuszi tanokat és erényeket, megszégyenítette az ifjú uralkodót, nem tett különbséget rangidős és gyermek között, és tisztán kimutatta lázadásra készülő szívét. Ha egy ilyen áruló gazembernek továbbra is engedik, hogy hatalma legyen a kormányzás felett, előbb-utóbb eljön a nap, amikor az állam a kezébe kerül.

Az udvari hivatalnokok ismét felsírtak halálos keservükben: ha nem szabadulnak meg ettől a férfitól, előbb-utóbb emberi katasztrófa lesz belőle!

Gu Shanlu, aki szintén egy őrtiszt volt, addig hallgatta a kollégái nyomását, amíg a feje szinte fel nem robbant, és megkereste Fu Shent, hogy kiadja magából a fájdalmait:

– Nagyherceg, maga képes irányítani őt, nem igaz? Hamarosan az egész cenzorátus együttes ereje nem lesz képes elbírni ezzel. Már végrendeleteket írtak és várják, hogy holnap halálra ítéljék a csarnokban. Nem szánná meg ezt az alázatos hivatalnokot, és intézné el, hogy Sir Yan néhány hónapra nyugton maradjon, amíg ez az eset le nem ülepszik?

Fu Shen csettintett a nyelvével:

– Micsoda felhajtás egy ilyen apróság miatt. Így akar hősiesen mártírhalált halni az elveiért? Ne értsen félre, de a cenzorátus úriemberei mind felnőttek, miért nem képesek elbírni a munkájukkal?

Gu Shanlu tudta, hogy csak a hiányosságait próbálta leplezni, ezért megragadta Fu Shen kezét, majd keserűen és ünnepélyesen könyörgött:

– Tábornok, ettől függ az udvar békéje és a birodalom stabilitása! Mindannyian számítunk magára!

– …Mi a- először is, engedjen el! Ha így meglát, nem leszek képes kimagyarázni magam. – Fu Shen három chit távolodott Gu Shanlutól, mintha egy tolvaj elől védekezett volna, és majdhogynem felugrott egy tetőgerendára. – Ha van valami mondanivalója, mondja rendesen! El a kezekkel! – mondta lappangó nyugtalansággal a szívében.

Gu professzor az utóbbi néhány évben emberi lélekké kultiválta magát. Színlelve, hogy nem hallotta Fu Shen udvariatlan szavait, csupán némán mosolygott és összetette felé a kezét, jelezve, hogy megköszöni a fáradozásait.

Fu Shent kirázta a hideg a hamis mosolya láttán, és az az érzése támadt, hogy úgy tűnt, Gu Shanlu félreértett valamit.

A két fél egy pillanatig holtpontra jutott, mindketten egymásra meredtek. Azután Fu Shen legyőzötten legyintett, és elégedetlenül meghátrált.

– Rendben. Néhány nap múlva távozunk, és semmiképp sem maradunk itt, hogy az udvarban lévők szemét szúrjuk. Most örül? Ha igen, akkor kifelé!

Miután Gu professzor kellemetlenséget okozott valakinek a saját haszna érdekében, erőfeszítés nélkül megoldott egy nagy, tüskés fejfájást, és vidáman távozott, anélkül, hogy Fu Shen kikísérte volna.

A látogató távozása után Fu Shen ráérősen visszasétált a hátsó udvarra. Yan Xiaohan hallotta a lépteit, ám amikor épp felé fordult volna, hirtelen hideget érzett a halántékán. Egy tiszta, édes virágillat futott át rajta, és aztán egy rózsaszín szélű, nagy, fehér rózsa simult végig az arcán és jelent meg a szeme előtt.

Úgy fordult meg, mintha vonakodott volna, és az arca feszült maradt:

– Mit csinálsz?

– Csak nézegetem ezt a szép virágot.

A rózsa rendkívül kacéran simult az arcához, majd egyenesen lecsúszott az állához és finoman alámerült annak ellenére, hogy a kezében tartó férfi arca tele volt kiemelkedő becsületességgel.

– Egy szépség mellett még jobban mutat.

– … – Yan Xiaohan levegőhöz kapott.

Fu Shen szeme összehúzódott, amint elmosolyodott:

– Tetszik, asszonyom?

– Nem – válaszolta az “asszony” fagyosan.

Puha szirmok nyomódtak az ajkaihoz, mintha megbüntették volna, amiért nem volt őszinte.

Fu Shen lassan elvette a virágot, és lehajolt, hogy megszagolja. Úgy tűnt, az ajkai egy röpke pillanatra véletlenül hozzáértek a szirmok széléhez.

– Nem? Akkor mindegy. Jobb, ha keresek egy helyet, ahová visszadughatom, mi…?

Még végig sem mondta, amikor virágostól, mindenestől egy ölelésbe lett húzva.

– De tetszik. Igazából nagyon szeretem, jó? – mondta Yan Xiaohan duzzogva. – Gyere vissza és ne tedd tönkre a virágom!

– Ismételd meg egy kicsit hangosabban! Mit szeretsz?

– Téged szeretlek. – Yan Xiaohan lehajtotta a fejét és változatlan arckifejezéssel kivette a virágot Fu Shen kezéből. – Nagyon szeretlek.

Amit sokan nem tudtak az volt, hogy az udvarban keringő szégyenletes iratnak valójában volt egy második fele is.

Miután a gyermek császár azt mondta, hogy “odaadom a birodalmat”, nemcsak Fu császárné robbant fel, hanem Yan Xiaohan is.

Ő még Chengmingnél is nagyobb csibész volt, így megfogta Fu Shen kezét, és folyamatosan panaszkodott neki annak ellenére, hogy ő volt a felbujtó.

– Nézzenek oda! Őfelsége képes a saját szórakoztatására felajánlani valakinek az egész birodalmat. Ez meg hogy lehet? Mit tanítanak neki azok a nagy tanítók? Hogy lehet szót érteni egy ilyen gyerekkel? És te is folyton olyan engedékeny vagy vele…

Fu Shen képtelen volt ezt tovább hallgatni, és észrevétlenül belecsípett a másik derekába:

– Ne beszélj hülyeségeket! – mondta halkan. – Azt mered mondani, hogy vele vagyok engedékeny? Nem szégyelled magad?

– … – Yan Xiaohan láthatóan egyáltalán nem jött zavarba. – Tehát összefoglalva, a birodalom uralkodójának szava nagy súllyal bír, és semmiképp sem szabad ilyen felelőtlenül beszélni. Mi voltunk azok, akik az uralkodó alattvalóiként nem tettek meg mindent, mivel csak a mi hanyagságunk miatt történhetett, hogy a császár ilyesmit mondott. Ha alattvalója lehet olyan merész, hogy megkérje a császárnét, hogy adjon egy rendeletet, kijelentve, hogy a Jing nagyherceg holnaptól fogva nem léphet be a palotába, hogy mindennap a császár mellett legyen, és sorban váltják majd egymást Gu, Li és Yang professzorral, hogy megtanítsák Őfelségét a modern és ősi uralkodók módszereire és bölcsességére.

Fu császárné szoknyája még mindig nedves volt a folyadéktól, és teljesen kizökkentette ez a tömör és kiemelkedő tanács, így elakadt a szava:

– Öh…

Bizonytalanul a bátyjára nézett, de csak azt látta, hogy Fu Shen a fejét fogja egy “én nem bírok vele” mondattal az arcán, és már egyáltalán nem akart hozzászólni a dologhoz.

– Akkor legyen így! – Fu császárné tehetetlenül beleegyezett.

Miután megszerezte a császárné rendeletét, Yan Xiaohannak még örülni sem volt ideje, mielőtt hirtelen egy hangos és tiszta sírás tört fel a szobából, mert a császár zokogva kapaszkodott Fu Shen combjába:

– A bácsikámat akarom!

Fu Shen nem akarta, hogy így sírjon, ezért rögtön le akart hajolni és felvenni a gyereket. Ám amikor megmozdult volna, érezte, ahogy Yan Xiaohan megállította. A férfi maga lépett elő, féltérdre ereszkedett a kis császár előtt, majd finoman, de határozottan, egyesével lefejtette a rövid és gyenge ujjakat Fu Shen combjáról.

Halkan súgott valamit a megállás nélkül zokogó fiúnak. A fülsiketítő sírás abbamaradt, aztán rögtön egy hanggal magasabban folytatódott, szinte megrepesztve a palota vaskos tetőgerendáit.

Fu Shen csak néhány szót hallott ki, és el nem tudta találni, mivel provokálta ez a felnőtt ember a kisgyereket.

– Még mindig kötözködsz vele…? – mondta idegesen.

Yan Xiaohan hirtelen felé fordult, és komolyan nézett rá.

A tekintete hideg volt. Semmi mosolyt nem látott benne, csak egy kimondhatatlan merevséget, ami megmagyarázhatatlanul egy befagyott tó felszínére vagy egy jéghideg fémdarabra emlékeztette az embert.

Úgy tűnt, Fu Shent elnyelte a pillantása, és csak üres tekintettel tudott visszanézni.

Anélkül, hogy Yan Xiaohan megvárta volna, amíg Fu Shen megfejti a hirtelen megjelent pillantás mélyebb jelentését, felállt, meghajolt a császárné előtt, majd magával rángatta.

Ennek következménye, hogy a férfi négy teljes napig haragban volt vele.

Sir Yan nem volt hajlandó beismerni, hogy féltékeny lett egy kisgyerek szeretete miatt, Fu Shen viszont már rég átlátott rajta. Ráadásul Yan Xiaohan egy olyan infantilis ördög fajába tartozott, akit különösen nehéz kiengesztelni. A bosszújának módszere is rendkívül egyedi volt, például elrejtette Fu Shen csizmáját és kerekesszékét is, majd hagyta, hogy hatástalanul kiabáljon és képtelen legyen gondoskodni magáról. Így kénytelen volt megadni magát ennek a hatalommal való visszaélésnek, és engedni, hogy ez a nehezen kiengesztelhető véreb azt csináljon, amit akar, és száz különböző módon játsszon vele.

Miután Fu Shennek ma nagy nehezen sikerült boldoggá tennie, átfutóban felhozta a Gu Shanluval való beszélgetésének eredményét:

– …Észrevettem, hogy az udvarnak jelenleg nincs szüksége ránk, szóval jobb lenne, ha találnánk egy kifogást, hogy elhagyjuk a fővárost és egy kis szabadságra menjünk. Mit szólsz hozzá? Délre vagy északra szeretnél menni?

– Jingyuan. – Yan Xiaohan nem válaszolt, hanem hirtelen témát váltott: – Sosem akartam, hogy túl közel kerülj a császárhoz. Igaz, hogy az unokaöcséd, de amikor tíz vagy húsz év múlva átveszi a hatalmat, képes lesz ugyanúgy bánni veled, mint addig? Vagy olyan lesz, mint az apja és a nagyapja, tele gyanakvással irántunk?

– Ezzel tisztában vagyok. Mi a baj? Ennek semmi köze semmihez, mit akarsz mondani? – kérdezte Fu Shen zavarodottan.

Yan Xiaohan a vállára tette a kezét, finoman lenyomta és a szemébe nézett.

– Ezek az aggodalmak mind csak alaptalan feltételezések, és meglehet, hogy a jövőben nem válnak valóssággá – mondta komolyan. – Ha valóra is válnak, képes vagyok megvédeni téged. Nem kell, hogy válassz köztem és a császár között, és ahhoz sem ragaszkodom, hogy elhagyd a fővárost és a palotától elszigetelten élj. Szóval… halaszd későbbre a fővárosból való távozást és gondold át alaposan! Miattam ne foszd meg magad semmitől, rendben?

Fu Shen kinyitotta a száját, de nem tudta, mit mondjon. Egy pillanatnyi habozás után egyszerűen csak eleresztett egy szenvedő sóhajt:

– Jaj, te! Attól a naptól fogva, hogy beléptem a seregbe, ahhoz az elvhez ragaszkodtam, hogy a birodalomnak szentelem magam és a holttestem a csatamezőn, lóbőrben lesz eltemetve. A sors viszont szereti megtréfálni az embereket…

Yan Xiaohan behajlította az ujjait, ösztönösen megérezte, hogy a következő szavak talán semmi jót sem közölnek. Meglepetésére Fu Shen ránézett, és a nyelve hegyén lévő harmincezer jin súlyú elv irányt változtatott, és egyetlen pehelykönnyű mondattá vált:

– Nem szentelem magam a birodalomnak. Neked szentelni sokkal hálásabb dolog.

Úgy tűnt, a szívében tisztán hallhatóan megpendült egy bizonyos húr, magával hozva kitartott, rengő visszhangját.

– Annyi év, annyi dolog; mégha olyan makacs is vagyok, mint egy szilfa csomója, túl kellett lépnem rajtuk. – Fu Shen lehúzta Yan Xiaohan kezét és összekulcsolta az ujjaikat. – A reinkarnáció mindent felülír, és egy emberből csak egy van. A birodalom miatt aggódhat a jövő generációja. Nem a halandók közé leereszkedett bódhiszattva vagyok, hogy tudnék egész életemben a birodalom dolgai miatt aggódni? Elég, ha érted aggódom.

A további szavait teljesen elnyelték a csókok töredékei, és egy fehér rózsa tiszta, édes illata.

Chengming negyedik évének nyarán Fu Shen és Yan Xiaohan parancsot kapott, hogy Jiangnanban járőrözzenek, és június elején elindultak délre a fővárosból.

Az ifjú császár nagy erőfeszítéssel követte a nagy tanítók könyv- és írásoktatását. Néha a palotába hívott valakit, hogy a nevében írjon egy levelet a bácsikájának és kérdezze meg, mikor jön vissza, mert el akarta őt vinni a császári kertbe, hogy megnézze a frissen ültetett lótuszokat.

Yan Xiaohanról soha egy szót sem kérdezett, de sosem feledkezett meg a bácsikája kicsinyes feleségéről, aki elviselhetően bánt vele, de az emberek képtelenek voltak megkedvelni.

Később, amikor Chengming felnőtt és a föld uraként ült a vagyon tengerén, még mindig emlékezett arra, amit aznap Yan Xiaohan a palotában mondott neki:

– Ő az enyém. Tartsd meg a birodalmad, nem cserélem el!

---

1. Extra | Tartalomjegyzék | 3. Extra