Megjegyzés: extra a hagyományos kínai kiadásból.
Fu Shen Yan tartományban töltötte az újévet.
Mióta új uralkodó ült a trónra, a tatárok, akik a több éves nehézségeik után stabilizálódtak, ismét mozgolódni kezdtek. Tavaly Fu Shen Jiangnanban állomásozott, amikor sürgős katonai információt kapott az udvarból, majd kénytelen volt hátrahagyni Yan Xiaohant, és a csillagos ég alatt a tartományba sietni. Mindenekelőtt leszidta a helyi védelmi sereget, majd ismét kivezette az embereket, hogy a háborúra felkészülve felállítsák a védelmüket, és fogadni tudják a csatába érkező ellenséget.
Valaha az életének megszokott állapota volt, hogy lándzsával a párnája mellett várja a hajnalt, ám akkor még fiatal és gondtalan volt, ezért nem tűnt nagy dolognak. Most, hogy idősebbé vált és sérüléseket szerzett, annak ellenére, hogy ezek csak kis kellemetlenségek voltak, képtelen volt megnyugodni, úgy érezte, mintha valami hiányzott volna. Minden éjjel, amikor lefeküdt aludni, néhányszor felijedt álmából.
Mivel nem aludt jól, a kedve is rossz volt, ráadásul a Yan őrök az utóbbi évben rengeteget lazsáltak. A tábornokoktól kezdve az ételt készítő szakácsokig mindennap leszidott valakit a táborban. A szidásai miatt Yan tartományban mindenki pengeélen táncolt, minden osztag rettegett, még beszélgetni sem mertek túl hangosan. A helyzet odáig fajult, hogy amikor Fu Shen ivott egy korty vizet, majd félrenyelt és köhögni kezdett, valószínűleg öt ember lépett elő egyszerre, hogy a bocsánatáért könyörögjenek.
Miután elmúlt az újév, a Yan hadsereg két sorsdöntő győzelmet aratott, és kiűzte a határon átlopózott, fosztogató tatárokat a pusztába. Amint a határon csillapodtak a kedélyek, a katonák végre fellélegeztek, és egy kicsit hangosabban mertek beszélni, sőt még a fejüket is kissé feljebb emelték.
A határvidéken keserű hideg volt. Ahogy a mondás tartja, “az augusztusi ég szállingozó havat ígér”[1], Yan tartományban pedig egészen következő év márciusáig havazott. Fu Shen ma is elindult, hogy körbejárja a tábort. Az ég még ki sem világosodott, amikor máris hópelyhek hullottak odakint, és mire Fu Shen délben visszaért, vastag hóréteg borította be a földet.
– Idén ez az utolsó hóesés, ugye? – sóhajtotta Yuan Shu, a helyőrség egyik tisztje, aki Fu Shennel együtt utazott ide. – Jiangnanban mostanra már teljesen kivirágoztak a barackfák.
Fu Shen leszállt a lováról, átadta a gyeplőt egy testőrnek, és miközben bement a sátrába, így szólt:
– Ha tényleg ennyire virágokat akar nézegetni, ültessen néhány fát és élvezze csak!
Yuan Shu már meglehetősen jól ismerte Fu Shent, így nem tartózkodott a viccelődéstől.
– Ifjú szíve akár a vas, tábornok. Igazán nem érti a lényeget.
– Mit kéne értenem? – vágott vissza Fu Shen közönyösen. – Hogy maga itt nyöszörög és sóhajtozik, mert hiányzik a tavasz?
– ….
Ennyire nagyszerű házas embernek lenni? Maga is egyedül alszik, mint az agglegények, nem?!
Fu Shen letaposta a csillogó fehér havat, és az az érzése támadt, mintha egész úton hiányzott volna valami, de képtelen volt rájönni, hogy pontosan mi. Ez a homályos, halovány érzés csak akkor esett le a földre, amikor felemelte a függönyt, belépett a sátorba és észrevette, hogy a semmiből egy szilvavirág került az asztalára.
– Menggui?
Egy erős széllökés támadta meg hátulról, amely elragadta és megperdítette, akár egy vadállat. Olyan erővel ölelték át a derekát, mintha alig várták volna, hogy elszorítsák a légzését, ám az ajkára hullott csók váratlanul gyengéd és megható volt.
Az ütésre készülő, magasra emelt kéz végül pehelykönnyedén hullott le a másik vállára.
– Miért rohantál ide? – kérdezte Fu Shen mosolyogva, az érzéki csókváltások közötti szünetben.
Yan Xiaohan egyik kezével tovább ölelte, míg a másikkal kioldotta neki a cobolyszőr kabátját. Egy rendkívül sóvárgó pózban összeérintették a homlokukat:
– Hiányoztál.
Miután közel három hónapig nem találkoztak, amint így magához ölelte az ismerős testhőt, az a szívszorító vágyakozás hullámként söpört végig rajta. Yan Xiaohan felemelte Fu Shent és az asztalra ültette, majd lehajolt, az ajkait keresve.
Mivel ezúttal nem használhatta az erejét, Fu Shen világa elsötétült a szeme előtt a csókjától. A felsőteste egyre csak hátrahajlott, míg végül tényleg nem bírta tovább megtartani magát, és nem maradt más választása, mint az egyik kezét hátra téve megtámaszkodni az asztalon. Ezzel véletlenül pont megérintette azt a szilvavirágot.
A finom szirmok végigsimultak a tenyerén. Az érzete olyan vékony volt, mint egy kabóca szárnya, mégis bőséges, csodás tavaszi érzések áradata öntötte el.
A postás rábukkan a vágott virágokra, amelyeket a férfinak küldtek Longtouba. Jiangnannak nincs semmije, csak egy tavaszi ág ideiglenes ajándéka.[2]
Yan Xiaohan jelenleg császári parancsra állomásozott Jiangnanban. A jelenlegi státusza miatt engedély nélkül nem tudott könnyedén mozogni, ám nem számít, hogy a múltban vagy a jelenben, ha látni akarta Fu Shent, nem számított a távolság – biztosan minden nehézségen túljut, hogy elérjen hozzá.
Hirtelen határtalan gyengédség öntötte el Fu Shen szívét.
– Jingyuan.
A hópelyhek elolvadtak, kissé hűvös vízcseppekké váltak a homlokán. Yan Xiaohan a tenyerével melegítette Fu Shent.
– Emlékszel, milyen nap van ma? – kérdezte halkan.
Fu Shen az ujjai közé vette a szilvavirág egyik szirmát, és a másik homloka közepéhez nyomta.
– Ha már így megkérdezted, Yan úr, talán egyedül csak neked rendeltek el házasságot?
Február tizenkettedike, a Virágfesztivál, a nap, amikor összeházasodtak.
Miután ez a mondat rendesen megsimogatta a szőrét, Yan Xiaohan elmosolyodott, majd hízelegve előhozakodott egy ésszerűtlen követeléssel:
– Itt maradhatok veled, ugye? Egyébként sem ez az első, hogy megbújok a hadi sátradban, nagyherceg.
A csata eldőlt, és néhány nap múlva indulnak vissza a fővárosba. Így semmi baj nem volt azzal, hogy Yan Xiaohan itt maradt arra az időre, tehát Fu Shen némán elfogadta a kérését, a szája viszont ezt mondta:
– Elhagytál egy olyan szép helyet, mint Jiangnan, és ragaszkodsz hozzá, hogy iderohanj és megfagyj ezen a jégvidéken.
– Végig az járt a fejemben, hogy nem érsz vissza időben, hogy tudtam volna még arra is gondolni, hogy hideg vagy meleg van? – válaszolta Yan Xiaohan teljes határozottsággal. – Mellesleg megosztozol velem a takaródon, nem igaz, nagyherceg?
– ….
Másnap mindent napfény világított meg, elolvasztva a jeget és a havat. Fu Shen teljes ellentétben önmagával, nem káromkodott. Ebből az egész Yan sereg tudta, hogy ideért a tavaszi szél.
Jegyzetek:
[1] Cen Shen – Búcsúzás Wu hivatalnoktól egy Hó dallal a fővárosba való visszatérés előtt
[2] Lu Kai – Ajándék Fan Yenek
DCG fordítások 